Miért csíkosak a mókusok?

Miért csíkosak a mókusok?.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mókuslány. Az anyukája el akarta küldeni makkot gyűjteni a többi fiatal mókussal együtt. Így szólt:

- Elég nagy vagy már hozzá, szinte az összes pöttyöd megjelent már a bundádon. Menj el a többiekkel, és hozz makkot télire! - Az idők kezdetén, úgy tartják, a mókusok bundája mind pöttyös volt, kivéve a kölykökét.

De a kis mókuslány nem akart menni. Azt mondta az anyukájának:

- Hiszen még alig vagyok pöttyös, a lábaim is aprók még, nem tudok annyit gyalogolni - az igazság az volt, hogy a munka nehéz is volt, messze is volt, kedve se volt hozzá. Az anyukája ezt mondta a lusta kismókusnak:

- Nincs kifogás, elindulsz a többiek után tüstént!

Így hát nem lehetett mit tenni, elindult a mókuscsapat után a tölgyfaerdőbe. De csak nagyon lassan ment, lemaradva a többiektől. Azt gondolta, így talán soha nem is kell odaérnie. Bármi kifogás jól jött volna, csak ne kelljen makkot gyűjtenie. Amint ezen morfondírozott, nem figyelte a többieket, és eltévedt az erdőben. Még sosem járt erre, nem ismerte az utat. Amint tovább bandukolt -végül is, amíg el van veszve, addig sem kell makkot szednie- találkozott egy boszorkánnyal az erdőben. Meglátta a csüggedt mókust, és megszólította.

- Szervusz kismókus! Miért lógatod így az orrod?

-Szervusz - köszöntötte a mókus. -Anyukám elküldött makkot szedni a többiekkel, de én nem akarok menni. Azt mondta, már elég nagy vagyok hozzá, mert már elég pöttyös a bundám. Amint azon gondolkoztam mitévő legyek, még el is tévedtem az erdőben.

-Na hát, egyet se félj kismókus! Én vagyok az erdei boszorka, tudok segíteni rajtad! Azt szeretnéd, hogy ne legyél még felnőtt, és ne kelljen menned a többiekkel dolgozni? Ezt könnyűszerrel meg tudom oldani -mondta a banya. Mert valójában az volt, egy gonosz boszorka.

Ezzel csiribú-csiribá, suhintott kettőt a varázspálcájával, és a mókusra szegezte. Erre a mókuska bundáján a foltok keringőt jártak, össze vissza pörögtek-forogtak, színt váltottak. Majd pukk, a nagy varázsfelhő elültével végre megállapodtak. Nézi magát a mókuska, hát nagyon megörül, sehol egy pötty a bundáján!

- Köszönöm szépen jó boszorka - mondja neki. - Megmentettél!

- Járj jó szerencsével! - köszönt el tőle a boszi, majd sarkon fordult, elnevette magát, és huss, eltűnt.

A mókus boldogan ugrándozik tovább az erdőben, keresi a hazavezető utat, hiszen így már nem kell makkot szednie. Egyszer csak egy rekedt kacagást hall fentről, az egyik fáról. Egy varjú az.

-Hát te meg milyen állat vagy? – kérdi a madár. -Alkatra egy mókusra hasonlítasz, de mintázatra mintha vaddisznókölyök lennél - közben szárnyával a hasát fogja a nevetéstől.

A kis mókus erre nagyon megrémül. Ő nem lát semmit a bundáján.

-Fordulj meg! Ott ni, a hátad közepén - és már majdnem leesik a fáról, úgy rázza a nevetés.

A kismókus kitekeredik, és végre meglátja, amiről a varjú beszélt. A hátán, a gerince mentén barna csíkos sávok futnak le egészen a farkincájáig.

-Jaj nekem! -kiáltja. -Ez a boszorka csúfot űzött belőlem. Hogy nézek ki? Így nem mehetek haza! – mondja, immár orrát a földig lógatva bánatában.

– Nagy kááár- mondja a varjú, és ezzel elröppen a fáról.

Az évek során a gonosz boszorka még sok-sok lusta kismókust változtatott csíkossá, így nem kellett egyedül élnie az erdőben. Mikor pedig ennek híre ment, attól fogva a mókusok inkább pötty nélküli, sima bundát kezdtek növeszteni, hogy több mókus ne juthasson erre a sorsra.

Ezért van hát, hogy bizonyos mókusoknak miért csíkos a hátuk, és miért élnek külön az erdei mókusoktól.