Mindhalálig

Mindhalálig.

Nem tudom, mióta vagyok itt. Hospice osztály. Meg fogok halni. Itt mindenki meg fog halni. Előbb-utóbb.

Egy évvel ezelőtt született meg az első gyermekem. Bébi a kémcsőből. Miért mesterséges megtermékenyítés? Két éve tudom, hogy rákos vagyok. Egy egyszerű szűrővizsgálaton derült ki, hogy fehérvérűségem van. Az első hónapokban reménykedtem, hogy nem lesz semmi baj, ezen is túl leszek, hiszen igazán rendben van az életem. Feleségül vettem azt a nőt, akivel úgy hittem, hogy mindhalálig együtt leszünk. Jól hittem.

• Végstádium! – ennyit értettem abból, amit a kezelőorvosom mondott.

Pedig, egy évvel ezelőtt, még bíztam magamban. Vagy mégsem! A szerelmem és én is, nagyon akartunk egy gyermeket.

• Lombikbébi program!- tanácsolta a doki.

Menjünk biztosra! Hátha nem lesz elég időnk, mégsem. Vagyis nekem nem lesz elég időm. Megszületett a gyermekünk. Most lesz egy éves.

Nekem mennyi van még hátra? Egy hét, egy nap, egy óra, egy perc? Egyedül szeretnék meghalni! Csak a műszerek legyenek a társaim. Egyre többször álmodom a halálról. Van, mikor egy asztalnál ülünk az égbe távozott apámmal, nagyszüleimmel, dédszüleimmel.

• Te, mit keresel itt fiam? Miért nem szóltál, hogy jössz? - kérdi tőlem az apám.

Apám, még a mennyekben sem tudja azt elviselni, ha nem szólok előre, hogy jövök. Minden nyugdíjas, másodpercre beosztja az idejét. Tudniuk kell, ha a gyerek meg akarja őket látogatni. Készülni kell!

Készülni kell, a halálra. Ki tud erre felkészülni? Nincs ilyen tanfolyam sehol. Bár lehetne, talán könnyebb lenne. Kinek? A szerelmemnek, vagy anyámnak, vagy az egy éves gyermekemnek? Nekem?

Nem kapok levegőt! Hé, valaki! Egy ismerős arcot látok. Ez a párom. Fogja a kezem és mosolyog. Mesél a gyerekről. Már a bútorokba kapaszkodva, tesz néhány lépést és közben kacag. A fiam! A mi gyönyörű gyermekünk, akinek már nem én fogom megmutatni az élet szépségeit. Nem tőlem fog focizni tanulni, kerékpárt szerelni. Nem velem fog legurulni a játszótér melletti dombról. Nem én fogom vigasztalni, ha megijed egy mérges kutyától.

• Ne maradj egyedül, ha én már nem leszek!- mondtam a páromnak és megöleltem őt. Ő

sírva ellökött magától, majd rám borult és teljes erejével átölelt. Éreztem, hogy nem fog elengedni soha. Ő nem. Én igen!

• Mindhalálig!- mondtuk egymásnak az esküvőnkön, Isten színe előtt.

Ki gondolta volna, hogy ezt az ígéretet az Úr, ilyen hamar teljesíti?

• Tragikomikus vagy velem, Istenem! Nevetnem kell! Mindhalálig .- mert a kimondott

szavaknak súlya van. Bele kell ebbe dögleni! Bele is fogok. Most már biztos. Most már biztos?  

Egy évvel ezelőtt még azt hittem, hogy mit nekem rákos sejtek. Az akarat az élethez, a szerelemhez, a megszületett gyermekemhez, mindent legyőz. Na, meg a kemoterápia. Hat adag. Ami nem hatott a rákra, viszont kopasz lettem tőle. A párom szerint, jól áll nekem a tar frizura. Minden rosszban van valami jó! A kemoterápia nem gyógyított meg, viszont férfiasabb lettem tőle.

Együtt nevetünk a párommal. Könnyesre röhögjük magunkat a halálos ágyamon. Milyen vicces ez az elmúlás! Nem gondoltam volna. Hogyan is gondolhattam volna. A halál előtt nincs főpróba. Ha nem tetszik, akkor nem kérem, vagy legyen érdekesebb, vagy rövidebb, vagy maradjon el és ne legyen esőnap.

Elment a drágám. Előtte elbúcsúztunk. Nagyon hosszan, mint akik sokáig nem fognak találkozni. Nem tudom, hogy mi az a sokáig. Az idő és a tér elveszett számomra. Most csak én vagyok. Egyedül.

Félek! Mindenki fél, aki haldoklik? Ez egy extra szolgáltatás? Nem csak a kiszolgáltatottság?

Élesen sípol a gép. Látom magam felülről.

• Tessék, kolléga! Öné a terep!- szól a rezidensnek a főorvos.
• Vigyázz, hátralép! Most! – halkan zizegve újra tölt a defibrillátor.
• Újra! Most! – látom, amint felemelkedik a testem az ágyról, majd élettelenül visszazuhan.
• Akkor jegyezzék. A halál időpontja… Értesítsék, a feleségét! - lecsukják a szemeim és becsavarnak egy lepedőbe.

Ennyi volt az életem. Mindhalálig.