Mirci

Mirci.

A kiscica ott nyávogott Zsuzsiék ajtaja előtt. Kicsi volt és gyönyörű. Szürke bundáján fehér kis mellénykét viselt, ami az arcocskáját két oldalt szépen takarta. Két csillogó kék szeme ragyogva bámulta az ajtót. Zsuzsika kilépett, hogy megnézze ki sírdogál az ajtajuk előtt és lehajolva hozzá, fel akarta venni. Ám ekkor a kismacska fújni kezdett és össze-vissza karmolta Zsuzsit, aztán meg is harapta.

– Húha, micsoda vadállat kölke ez! – kiáltotta a kislány apukája, ahogy kilépve ölébe vette a síró kislányt.

– Csak meg akartam simogatni apa – panaszolta Zsuzsi hüppögve.

Ám a macska nem ment el. Továbbra is ott kiabált az ajtó előtt. Tettek ki neki vizet és eleséget, de nem nyúltak hozzá. Pár nap után a kismacska, akit Zsuzsi Mircinek nevezett el, újra megjelent és ordítva követelte a táplálékot. Zsuzsika most már nem akarta megsimogatni, csak kis tálkában vitte az ennivalót neki. Ám, ahogy kinyitotta az ajtót, a cica berohant az előszobába. Felszaladt a függönyre és rágni kezdte a függönyt. Már elég szépen lerágta félig, és leszakadva lógott a hófehér függöny az ablak előtt. Ekkor a kanapéra ugrott Mirci és addig kaparta, amíg ki nem szakadt a huzat. Na, ennek a fele sem tréfa! Nekilátott a család, hogy Mircit kitessékelje a házból. Nehéz dolguk volt, mert a cica össze-vissza futkározott, felugrott az asztalra, leverte a poharat, a konyhapulton a tányérokat és a nappaliban lerántotta az asztalról az abroszt, vele együtt a vázát is a virágokkal, mire végül nagy nehezen sikerült őt kiebrudalni. Ám a cica minden nap eljött és ordítva követelte a betevő falatot. Zsuzsiék már meg is szokták, hogy vad és gonosz cicát nevelgetnek. Telt, múlt az idő, a cicából csodaszép nagy macska lett, de nem volt kedves egy picit sem. Ha nem kapott azonnal enni és inni, bizony odakapott Zsuzsi kezéhez is.

Egyszer, azt vették észre, hogy nő Mirci hasa.

– Vigyázz, Zsuzsikám a Mircivel – szólt a kislány anyukája – úgy látom hasas a macska, kiscicái lesznek, talán még vadabb és gonoszabb lesz. Óvatos légy vele. Zsuzsika szót fogadott. Előre kitette a macskaeleséget és a vizet Mircinek és soha nem akarta már megsimogatni. Mirci hasa egyre nagyobb lett. Már alig bírt menni is, de a kajáért minden nap beordított a házba. Aztán, egyszer csak már nem volt pocakja Mircinek, de a kiscicákat sehol nem találták. Mirci bizony ott hagyta őket valahol, nem adott nekik tejecskét. Egy öreg néni talált rájuk a fészerében, és szépen felnevelgette őket.

Azonban a macska az egyik este megjelent Zsuzsiék ajtaja előtt, szájában egy kutyakölökkel. Nyilván ellopta a kutyamamától. Elég harcias macska ahhoz, hogy kivitelezze azt, amit akar. Kaparta az ajtót és ahogy Zsuzsi apukája kinyitotta, ő felkapta a kiskutyát és besétált vele. Letette a konyhában, elkezdte nyalogatni, majd Zsuzsi lábához dörgölődött. A család döbbenten figyelte a macskát. Biztos, hogy ez a Mirci? A pici kutyakölök sírni kezdett, mire Mirci azonnal vigasztalni kezdte és gondosan megszoptatta őt, majd szépen tisztára nyalogatta és átölelve elaludt vele. Zsuzsi apukája óvatosan guggolt le hozzá, és megérintette Mirci fejét. Azonnal dorombolni kezdett, felállt és apuka ölébe mászott.

– Nahát, ez a macska! Ki látott már ilyet? – nevetett apa és Zsuzsinak intett a háta mögé.

– Gyere Zsuzsikám! Most megsimogathatod ezt a gonosz némbert. Úgy látom valami történhetett a lelkében, mert látod, azt hiszem fel akarja nevelni velünk ezt a kiskutyát.

Aztán Zsuzsi megcirógatta végre Mircit és így esett, hogy a gonosz macskából egy jóságos, kedves és gondoskodó cica lett. A kiskutyát valóban felnevelte, nagyon szerette és Zsuzsival szívbéli jó barátok lettek. Mind a ketten. A kutyus és a cicus is.