Mókuskánál vendégségben

Mókuskánál vendégségben.

Mókuska egy fa odujában élt a szüleivel és a testvérével. Ebben az odúban nagyon kényelmes, takaros kis lakást alakítottak ki maguknak.  A nap első sugarainak simogatására ébredtek és a hold ezüstös fényénél aludtak el. Étel-ital volt bőven, hiszen a szülők egész nap azon fáradoztak, hogy a kicsinyeik semmiben sem szenvedjenek hiányt.

Mókuska és a testvére szinte egész nap játszottak, ugrándoztak egyik fáról a másikra, kergetőztek, csodálták a tavasszal rügyező, nyáron zöldellő, ősszel sárgálló, pirosló leveleket, a nyiladozó majd pompázó, végül hervadó virágokat. Ugrándozásukat az arra járó emberek kedvtelve figyelték, mosolyogva nézték, mindenkit boldoggá tett a látványuk.

Volt egy kisfiú, aki a szüleivel rendszeresen erre sétált. A gyerek minden alkalommal kutatott szemével az ágak között, alig várta, hogy meglássa Mókuskáékat. Ha sokáig nem találta őket nyugtalanná vált, aggódott értük. Mikor végre megjelentek, áhítattal figyelte őket, milyen ügyesen szaladnak fe-le a fatörzseken, azt kívánta, bárcsak velük lehetne ott fönn.

Egyik alkalommal kicsit lemaradt a szüleitől, és épp akkor látta meg a kicsi állatokat amint épp az odujukba tartanak hazafelé. Arra gondolt, de jó volna, ha ő is bebújhatna oda velük együtt. Egy pillanatra megállt a fa alatt és lágy szellőfuvallatot érzett. A magasból finom por szállt alá, mely beborította az egész testét. Mire észbekapott, már Mókuska farkába kapaszkodva a fatörzsén mászva haladt az odú felé. Belépve a szobába csodálkozva vette észre, hogy ő maga sem sokkal nagyobb Mókuskánál. Csodálatos illat terjengett a levegőben, éppen mogyorókrémet főzött Mókus mama. Mókus papa a mosogatónál állt és a mogyoródarálót tisztogatta.

– Gyere beljebb bátran kisfiú, uzsonnázz velünk!– hívta Mókus mama.

Minden olyan természetes volt. Körbeülték az asztalt, mindenkinek kent egy mogyorókrémes kenyeret Mókus papa, ettek, beszélgettek, egészen addig, míg ijedt kiabálásra lettek figyelmesek:

– Hol maradtál le kisfiam, nem látunk sehol!– hallotta a szülei hangját a kisfiú.

– Jaj, mennem kell! Vigyetek le gyorsan, kérlek! – kiáltotta, azzal belekapaszkodott Mókuska sötétvörös bundájába és már száguldottak is lefelé a földre. Ott aztán lábra állt, felnézett, ismét érezte a lágy szellőfuvallatot, finom por szállt rá és nyomban visszanyerte eredeti alakját. Látta a szüleit amint aggódva közelednek, de az arcuk egyből felderült amint őt meglátták.

 – Jaj de megijesztettél – mondta Anya.

– Kérlek, ne mászkálj el többet anélkül, hogy szólnál! – kérte Apa.

– Olyan érdekes volt!  Képzeljétek el, jártam Mókuskánál az odujukban és ettem mogyorókrémes kenyeret is!

Apa és Anya mosolyogva néztek egymásra.

– Fantáziád az aztán van! – mondta Anya, és a kisfiú úgy látta, hogy hálásan nézett az odú felé.

Mókuskáék fentről elégedetten figyelték őket, majd Mókus mama szeme a távolba révedt, azon gondolkodott, hogy honnan ismerős ez a fiatal édesanya. Csak nem őt vitte fel kislánykorában a lombkoronák közé? De régen is volt, talán igaz sem volt, sem az a régi, sem ez a mai eset, lehet, hogy álmodtuk együtt ezt a két szép találkozást. Nagyot sóhajtott, szólt a kicsinyeinek hogy ne menjenek messze az otthonuktól, még látta amint a kisfiú a szüleivel hazafelé indul, azután ő is megfordult és bement az odúlakásba.