Egyszarvú a csillagok között

Egyszarvú a csillagok között.

            A tavasz lágy fuvallatokkal érkezett, és a kisváros házai végre ragyogtak a napfényben. A fák ágain a zöldellő levelek között csicseregtek a kismadarak, a nyíló virágok szirmain pillangók ringatóztak.

            A kislány az egész napot a szabadban töltötte, és este korán lefeküdt aludni. A kerítés előtt egy nagy német juhászkutya haladt el, és az ő kis pulijuk úgy odarohant hozzá, mint a villám. Megállt előtte, és hatalmas ugatásba kezdett. A nagyobb kutyus sem maradt alul, nagy hangon válaszolgatott. Erre a hangzavarra ébredt fel a kislány, és amikorra a szülei lecsendesítették az ebet, már nem is volt álmos. Kinyitotta az ablakot, és felnézett az égboltra. Rengeteg csillag ragyogott a feje fölött, fényüket úgy ontották a földre, hogy ezüstben úszott az egész környék. A kifli alakú Hold csendesen mosolygott, és néhol aranyszalaggal kötötte át a csillagfényt.

– Milyen szép ez az este! – sóhajtott fel a kislány. – De jó lenne a csillagok között repkedni! – folytatta aztán.

– Felvigyelek az égboltra? – hangzott el a kérdés a nagy csendben.

– Ki szólt? – suttogta a kislány megdöbbenve, hiszen senkit sem látott.

– Én, a fehér unikornis! Itt ülök a Hold csücskén! A kifli aljában keress! – szólt valaki ismét. A kislány feltekintett az égboltra, és valóban, úgy látszott, mintha egy unikornis lenne a kiflicsücsökben.

– Hogy kerülsz te oda? – kérdezte a kislány.

– A rózsaszínű felhők fölött lakom egy gyémánt kertben, és amikor feljönnek az égre a csillagok, akkor minden unikornis aludni tér körülöttem. Ilyenkor átugrom valamelyik csillagra, és onnan nézelődök. Ma először jöttem el a Holdra, hogy innen figyeljem az éjszakai fényeket. Amint üldögéltem, meghallottam, hogy te is szeretnél szétnézni errefelé. Lemenjek érted? Felhozzalak? – érdeklődött a fehér egyszarvú.

– Igen! Gyere le értem! – kérte a kislány. A fehér unikornis felállt, egy kicsit megbillent az egyik lába a Hold csücskén, majdnem lecsúszott, de gyorsan szétterjesztette csodás szárnyait, és zuhanó repülésbe kezdett.

– Olyan vagy, mint egy hullócsillag! – ámult el a kislány. Valóban, az egyszarvú fehér teste úgy tükrözte az ezüst fényeket, mintha ő maga is egy égitest volna, amely éppen elhagyja a pályáját.

– Itt vagyok! – szólította meg a kislányt, és puhán leszállt a kertbe, éppen az ablak elé. – Ülj fel a hátamra, és jól kapaszkodj meg! – folytatta. A kislánynak nem kellett kétszer mondani. Szélesre tárta az ablakot, pizsamában, mezítláb, az ablakon át szállt fel a fehér unikornisra, és átölelte a nyakát. Mire hármat számolt, már a csillagok között repültek, és onnan néztek le a Földre. A házak egészen apróknak látszottak, majd teljesen eltűntek, és már csak a magas hegyek és a nagy vizek ötlöttek a szemükbe. A kislány érdeklődve figyelte a fénylő díszeket az égbolton, amelyek innen közelről éppen úgy festettek, ahogy elképzelte.

– Csodás fényszigetek a sötétben! – gondolta. Amikor eleget gyönyörködött, így szólt az egyszarvúhoz:

– Megmutatod a gyémántkertet, ahol te laksz?

– Oda még soha nem vittem el embert! – húzódozott az unikornis.

– Nem mondom el senkinek, ha hazamentem, hogy jártam nálatok! Légy szíves, vigyél el oda! – kérlelte a kislány.

– Nem szeretném! – rázta a fejét a fehér egyszarvú.

– Miért nem? – kíváncsiskodott a kislány.

– Elmondom, de ez titok. Érted? Senkinek nem adhatod tovább! Ha megteszed, nagy bajba kerülünk! – suttogta a fehér unikornis.

– Nem árulom el, megígérem! – szólt a kislány.

– Éppen tegnap történt, hogy egy kisfiút hozott a gyémántkertbe az egyik unikornisunk. Ez a gyerek éppen úgy vágyott a csillagok közé, mint te. Ő is szerette volna megtekinteni a hazánkat. Mikor átlépte a határt, kijelentette, hogy ő innen soha nem tér haza. Hiába győzködjük egy napja, hogy nem maradhat itt, mert otthon várják!

– Én biztosan nem fogok itt maradni! – kiáltotta a kislány. – De miért titok az, hogy a kisfiú itt van nálatok? – folytatta.

– Azért, mert a felnőttek minket vádolnak majd, amiért elhoztuk tőlük. Elfelejtették már, hogy valaha velük is felrepültünk a csillagok közé! – szólt szomorúan a fehér unikornis. – Az az egy megoldás létezik, hogy rábeszéljük, hogy térjen haza – fejezte be végül.

– Ha megígérem neked, hogy segítek, hogy hazamenjen a fiú, akkor elviszel a gyémántkertbe? – tette fel a kérdést a kislány.

A fehér unikornis  elgondolkodott. Tulajdonképpen nagyon jó ötletnek tartotta, de nem tudta, mennyire bízhat meg a kislányban. Nem szerette volna, ha ő is itt akar maradni örökre, ezért megkérdezte:

– Biztosan tartod a szavad? Megnézed az otthonunk, aztán megkeressük a kisfiút, meggyőzöd, hogy térjen vissza a Földre, és levihetlek mindkettőtöket?

– Igen, így lesz, tartom a szavam! – ígérte a kislány.

A fehér egyszarvú megnyugodott. Érezte, hogy nyugodtan hihet ennek a kislánynak.

– Nagyon szép út vezet hozzánk! Figyeld csak! – mondta, és irányt váltott. Olyan kacskaringósan haladt, hogy azt senki nem tudta volna utána csinálni. Az ezüst és arany fényeken kívül hamarosan bordó és rózsaszínű fények jelentek meg körülöttük, aztán látták a szivárvány összes színét, amely már a gyémánt kert bejáratát jelezte.

– Megérkeztünk! Leszállhatsz! – szólt a fehér unikornis egy aranykapu előtt. A sokféle színben játszó ország és a finom virágillat, a szép vízesések és tavak teljesen megigézték a kislányt. Az ígéretét azonban, hogy hazatér, egy pillanatra sem felejtette el. Amikor kigyönyörködte magát, elindult, hogy megkeresse a kisfiút. Nem kellett messze mennie, mert egy patak partján üldögélt, és nézegette a színes halakat. Ő is pizsamában volt. Amikor meglátta a kislányt egy kicsit sem lepődött meg.

– Értem jöttél? – kérdezte.

– Igen. Gyere vissza a Földre! – hívta a kislány, és a kezét nyújtotta. A kisfiú felállt, szó nélkül megfogta, és így lépegettek a fehér unikornishoz.

– Üljetek fel! – szólt az egyszarvú, és nem akarta elhinni, hogy minden úgy megy, mint a karikacsapás. A két gyerek felszállt, megkapaszkodtak egymásban, és már repültek vissza a Földre.

– Köszönöm, hogy betartottad az ígéreted, visszatértél a Földre, és magaddal hoztad a kisfiút is! – nézett hálásan a kislányra, mielőtt elbúcsúzott a gyerekektől.

            A kisfiú és a kislány ettől a naptól fogva jó barátok lettek. Mindig segítették egymást, ha valamelyikük eltévedt az úton, vagy ha ott ragadt valahol, ahol nem szívesen látták. Amikor felnőttek, akkor is együtt maradtak, és nagyon sokáig nem felejtették el a fehér unikornist, aki a csillagok közé vitte majd visszarepítette őket egy tavaszi éjszaka.