Nálunk járt a Mikulás

Nálunk járt a Mikulás.

Imola és Harmatka izgatottan tisztogatta piros bélelt csizmácskáját. Miután elkészültek, örömmel nyugtázták, hogy jól sikerült, mert csillog-villog. Párban egymás mellé állították az ablakba. Mire elkészültek, a többieké is a szobaablakban sorakozott.

- Vajon eljön a Mikulás?- nézett kérdőn Imola a többiek felé.

 - Biztosan eljön, hisz jók voltunk! -  vágta rá Harmatka. - Igen, hozzád biztosan.   

- Emlékszel, hogy hétfőn, amikor jöttünk hazafelé és egy néninek szétszakadt a bevásárlószatyra, te,  én segítettünk összeszedni? Nemes cselekedet volt.  - mondta határozottan Emese.

 - Igaz! - mosolyodott el Imola.

- Hozzám vajon eljön? - tűnődött Huncutka. Ekkor eszébe jutott, hogy kedden délután annyira belefeledkezett a játékba, hogy hiába kérte anyukája, nem akart elpakolni.

- Imolától is elvettem a játékot és még jól meg is lökdöstem. Igaz utána megbántam és bocsánatot kértem tőle.  

- Huncutka, hozzád is biztosan eljön! - nézett rám mosolyogva Imola.

 - Miből gondolod? – csodálkoztam.

 - Emlékszel, hogy szerdán mit csináltál? – gondolkodtam, gondolkodtam, de sehogy se jutott az eszembe.

 - Letörölted a port a lakásban, összesöpörted és felmostad a földet, pedig senki se kérte. Saját magadtól szereztél örömet. Ráadásul csütörtökön és pénteken is kitakarítottál. Még a megszáradt ruhákat is összehajtogattad és szétválogattad.

- Tényleg! Emlékszem!   - derült fel az arcom - anya még meg is dicsért és megsimogatta az arcomat. – A gyerekek izgatottan várták, hogy beköszöntsön a mai szombat este. Csípős szél fújt, így most nem mehettek ki a kertbe, a rétre. A szobaablakból nézelődtek. A szemük már-már majd leragadt. Néha el is bóbiskoltak. Egyszer csak Boglárka arra lett figyelmes, hogy egy bácsi a két fiával veszekszik. Megkérte őket, hogy hozzanak a boltból kenyeret. Viszont eljátszották az időt és mire odaértek, a bolt már bezárt. Egy kisebb gyerek jött velük szembe egy friss, meleg, ropogós kenyérrel. Az idősebb hirtelen kikapta a kezéből és még el is zavarta. A gyermek sírva szaladt haza. Ők is hamarosan hazaértek. Amikor megkérdezte tőlük az édesapa, hogy miért ilyen későn hozták a kenyeret, a kisebb azt felelte, hogy mire odaértek már elfogyott és meg kellett várni, amíg egy újabb adag megsül. A nagyobb is bólogatott. Viszont az apa tudta az igazságot. Nagyon megharagudott a fiúkra és meggondolatlanul kicsúszott a száján:

- Mindent láttam! Válnátok inkább szarkává! – és mire ezt kimondta, mindkét fiú szarkává változott és felrepült a faágra. Boglárka döbbenten látta mi történt és természetesen a testvérei is, akik a Mikulást várva az ablak előtt álltak. Néma csend volt. A fiúk apukája kétségbeesetten tördelte a kezét. Szánta- bánta már a gondolatait és a kimondott szavakat. Elkeseredett, letörten bandukolt haza a feleségéhez. Az is sírt, jajgatott, amikor meghallotta, hogy mi történt. A szarkák is ott cserregtek bánatosan a faágon. Közben a kisfiú apukája is becsöngetett. Az apa behívta. Természetesen bocsánatot kért gyermekei nevében és visszaadta a kenyeret. Aztán elkámpicsorodva, csüggedten mesélte el, hogy mi történt. A három felnőtt ott ült az asztalnál némaságba burkolódzva. Azon töprengtek, hogy hogyan tudnák mindezt visszacsinálni. Boglárka is összedugta a fejét a többiekkel. Elhatározták, hogy mindegyikük azt kéri a Mikulástól, hogy változzanak vissza a szarkák fiúkká. Idén semmi mást nem fognak kérni. Aztán továbbra is ott leskelődtek az ablakban. Először is árgus szemekkel figyelték a pórul járt fiúkat, azaz a szarkákat, és a kandallónál a Mikulás érkezését. Már egyre sötétebb lett. De ezzel még nincs vége a történteknek. Ahogy ott gubbasztottak magukba roskadva az ágon könnyes szemekkel, ami persze azonnal jéggé fagyott a nagy hidegtől, ijesztő, szörnyű hangot hallottak meg odafentről. Mindkét szarka reszketni kezdett a félelemtől. Hirtelen, rettentő gyorsasággal csapott le éles, vijjogó hangon egy héja a két pórul járt madárra. Rémülten rebbentek kétfelé. Így a héja célt tévesztett. De nem adta fel. Üldözőbe vette őket. Nagyon megijedtek a gyerekek, a szüleik, de még a kisfiú szülei is. Ekkor valami száncsilingelés hallatszott az égből és egy ismerős hang: Ho- ho- ho- hó. A héja rettegni kezdett, feladta a hajhászást és inkább elszállt. Csönd volt, néma csönd. Még a szél se mozdult. De a hó szállingózni kezdett. Fehérre festette a földet, a fákat és mindent. Bogi már nagyon álmos voltak, de kitartóan ott állt az ablakban. Imola és Harmatka már eközben elaludt. A két kis szarkát sehol se lehetett látni, ahogy a Mikulást sem. - Csak képzelődtem? – tűnődött Bogi. - Ekkor bejött az anyukájuk és lefektette őket. Mesélt és altatót dúdolt nekik cirógatás közben, majd betakargatta őket. Hamarosan álomba szenderültek. Álmukban a Mikulás visszavarázsolta a két kis szarkát két kis fiúvá, majd hosszasan elbeszélgetett velük. A fiúk szánták-bánták tettüket. Ekkor beültette őket csengettyűs szánjába, kezükbe egy-egy virgácsot adott és hazarepítette őket a jóságos Mikulás. A szülők boldogan, tárt karokkal fogadták gyermekeiket. Még egyet integettek a Mikulásnak, aki addigra már hetedhét határon túl járt. A szülők az ölükbe ültették a sok-sok viszontagságon keresztül ment csemetéiket és elbeszélgettek velük. A fiúk lelkifurdalást éreztek tettükért. Szánták-bánták, amit tettek. Aztán az édesanyjuk lefektette őket. Mesélt és altatót dúdolt nekik cirógatás közben, majd betakargatta őket. Hamarosan álomba szenderültek. Vasárnap reggel Imola nyitotta ki elsőként a szemét, utána sorra a többiek. Ott sorakoztak a csizmácskákban a kívánt ajándékok. Nagyon megörültek neki a gyerekek. Aztán eszükbe jutottak az előző este történtek és odasiettek az ablakukba, de sehol se látták a szarkákat. Egyszer csak meglátták az apukát, aki kézen fogva sétált a két fiával. Akkor látták meg, hogy szembe jött velük az a kisfiú is az apukájával, akitől elvették a kenyeret. A két fiú bocsánatot kért a kicsitől. Természetesen megbocsájtottak neki. – Vajon csak álmodtuk az egészet?- tűnődtek.

A közben hó szállingózni kezdett.