A régi kapu

A régi kapu.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóravaló, öreg kapu, aki a hosszú- hosszú évek során becsületesen ellátta feladatát, s akit végül le akartak cserélni.

- Valamikor régen tölgyfából készítettek, gazdag faragással, sötétvörös színben. Jókívánságokat faragtak belém. A bejáratot ékesítettem. Mindenki felnézett rám, csodált, nagyra becsült. Most pedig azt hiszem, hogy az utolsó munkanapomat töltöttem. Most is ugyanúgy lelkesen, fáradhatatlanul, ám tele gondolatokkal, melyek félelemmel töltenek el.

- Mi lesz ezután velem? Hova tesznek? Talán áthelyeznek? Összezúznak? Itt már mindent megszoktam, és megszerettem. Megismertem a legapróbb fűszálat, a fákat, a cserjéket, az avarlakókat, egyszóval mindent és mindenkit. Most meg el kell búcsúznom drága szeretteimtől, a kedves ablakoktól, ajtótól, kéménytől, még a gólyafészektől, fecskefészektől is, a dalos madaraktól, sőt talán a muskátlitól is az ablakpárkányon- nem beszélve a kopott, zöld zsalugátertől, s a gyönyörű parktól is!

- Ugyan, ne félj! - vigasztalta a varjú. – Gondolj vissza az eltelt évekre. Hidd el, hogy megmosolyogtatja majd a szívedet, és újra jókedvű leszel.

- Hacsak el nem tüzelnek – bánkódott a régi kapu.

- Emlékezz vissza, hogy mennyien gyönyörködtek benned, mily sokan megcsodáltak!

- Igen, tényleg így volt.- mosolyodott el egy pillanatra, -de az már a múlt.-

Ekkor sokan jöttek. Nézték, nézegették, megtapogatták, és valamiről sokat, de sokat beszélgettek, aztán elmentek.

- Most mi lesz? – a történtek még nagyobb félelemmel töltötték el az öreg kaput. Így telt el számára igen sok idő. Aztán újra jöttek. Szerszámokat, eszközöket hoztak magukkal. Szegény kapu szinte elalélt a rettegéstől. Amikor magához tért újra a régi színben, megújítva pompázott. Ismét sokan látogatták és dicsőítették. Boldog volt, nagyon boldog.

Ezután mindenki nagy becsben tartotta a régi kaput.