Napsugár a Harka-tetőn

Napsugár a Harka-tetőn.

Csendes, langyos nyári nap volt, a vakáció első napja, amikor Nekézsenyben egy csapat gyerek kalandra indult. Természetesen képzeletbeli gyerekek, akik csak ebben a mesében élnek, az igazi Nekézsenyben, a Bükk lábánál elterülő gyönyörű faluban ilyen nevű gyerekek nincsenek, vagy ha vannak az csak a véletlennek köszönhető.

Már az iskola utolsó hetében eltervezték, hogy a nyári szünet beköszöntét különleges eseménnyel ünneplik meg. Olyannal, ami a falujukban, de még a világon sehol máshol sem történt meg azelőtt.

Nem is történhetett volna máshol, mert Harka-tető csak itt volt, Nekézsenyben, és az ötlet is itt pattant ki Gerda, Flóra, Rebeka, Napsugár és Zelka fejéből. Igazság szerint Olivia néni, a kedvenc tanárnénijük meséje indított el mindent.

 A lányok tovább gondolták: hét a szivárvány egy-egy színében pompázó üzeneteket és a címüket rejtő lufit eresztenek útnak a Harka-tetőről a vakáció első napján.

Misi és Ágó örömmel csatlakozott a lányokhoz, így heten együtt mindent előkészítettek a nagy napra.

Ám amikor másnap délelőtt találkoztak kiderült, hogy valami nincs rendben. Előző este Napsugár elesett a biciklijével és megsérült a lába. Lassan sántikálva érkezett a focipályához, ahonnan a kirándulás indult. S mintha mindez nem volna még elég, messziről hatalmas szürke felhők közeledtek, és már a dörgést is hallani lehetett.

A kis csapat mégis nekiindult a jókora domb oldalában kanyargó meredek ösvénynek. A csapat egy része gyorsabban haladt, de Napsugár és két barátnője, Zelka meg Flóra nagyon lemaradtak.

A sötét fellegek egyre közeledtek, siettek hát, ahogy tőlük telt, de a meredek ösvényen Napsugár a fájós lábával nagyon nehezen tudott haladni.

• Mindjárt ideér a vihar! – kiáltott Rebeka. – Igyekezzetek már! Ha nem tud jönni, hagyjátok ott Napsugárt! Ültessétek le a lépcső alján, vegyétek el a lufiját és visszafelé találkozunk vele és együtt hazakísérjük. Az a fontos, hogy még a vihar előtt útra engedjük a lufikat. Ha nem így teszünk mindannyian nagyon megázunk, mert biztosan itt ér minket a vihar.

A csapat tanácstalanul megállt. Flóra szomorúan Napsugárhoz fordult és kérte, hogy csinálják azt, amit Rebeka javasolt. Ő szomorúan nézett rájuk. Csendesen átnyújtotta gyönyörű lila lufiját, és leült a legalsó lépcsőfokra. Sápadt arcán két könnypatak csordogált.

A lányok nehéz szívvel indultak tovább, de az idő sürgette őket. Ahogy visszanéztek látták, hogy a lány nem adja fel, ha sántikálva is, de követte őket. Majdnem a lépcsősor tetején jártak, amikor kiáltást hallottak.

Ahogy hátranéztek elsápadva látták, hogy Napsugár elesett és kétségbeesetten kapaszkodik egy lépcső melletti kis bokorba. Még megijedni sem volt idejük, mikor az elöl haladó Misi és Ágó elfutott mellettük, kezükbe nyomva a saját lufijukat. Mindannyian aggódva figyelték odaérnek-e a fiúk időben.

Ágó épp elkapta Napsugár kezét, mikor az ág, amibe kapaszkodott nagy reccsenéssel eltört. Ekkor a két fiú már biztosan tartotta a lányt, de nem tudták megállítani a csúszásban. A többi lány is odaszaladt, és láncba kapaszkodtak. A leghátul lévő Rebeka tartotta az összes lufit, mert csak neki maradt szabad keze. A többiek egymás kezét fogták, és együttes erővel lépésről lépésre felhúzták egymást a hátralévő lépcsőfokokon.

Végül mindannyian épségben értek fel a Harka-tetőre éppen akkor, mikor a sötét felhők közül kisütött a nap.  Gyorsan körbe álltak és elengedték a hét lufit, s ahogy utánuk néztek a távoli dombok fölött egy csodálatos szivárvány rajzolódott ki. A szivárvány egy-egy színében pompázó lufi éppen arrafelé szállt, s a szél magával sodorta az esőfelhőket is.

A hét gyerek kört alkotva állt a napfényben fürdő Harka-tetőn. Magukban megfogadták, hogy soha többé nem hagyják cserben egymást, és mindig segítenek e gyengébbeknek.

Rebeka halk bocsánatkérést suttogott, majd azt mondta:

• Azért van napsugár a Harka-tetőn, mert mind összefogtunk.

A többiek egyetértően mosolyogtak. Mind úgy érezték a világ sokkal szebb lehet, ha a benne élő emberek segítik és szeretik egymást.