Ötkutyás vers

Ötkutyás vers.

Élt egy öreg bácsi Pesten,

sétálni járt minden esten.

Öt kutyája hűn követte,

libasorban ment mögötte:

Délceg, Herceg, szép Emőke,

hátul türelmetlen Lenke.

Legkisebb: a pici Rozi,

a kabátzsebből pislogott ki.

Történt egy nap, hogy a bácsi

pórázt kapott, próbálná ki.

Nem is egyet, mindjárt négyet...

A kutyák mind összenéztek.

Fejét vakarta a bácsi:

így menjenek el sétálni?!

Két kezében négy pórázzal,

mi lenne a libasorral?

Aztán kipattant az ötlet,

hogy tarthatná meg a rendet.

A bácsi vezette Délceget,

Délceg vezette Herceget,

Herceg vezette Emőkét,

ő meg türelmetlen Lenkét.

A legkisebb – pici Rozi –

a kabátzsebből kukkantott ki.

Így sétáltak ők ezután,

pesti esteken s éjszakán,

mindig felmentek a hídra,

közepéig, aztán vissza.

Egyik este öreg bácsi

elfelejtett megfordulni,

elment egészen Budáig,

meg sem állt egy magas házig.

Délceg, Herceg, szép Emőke,

Rozi, s türelmetlen Lenke

vadul csaholt és szaglászott,

ennyi újat sosem látott.

Egyszer csak a Pici Rozi

vakkantott, s már ugrott is ki,

követte türelmetlen Lenke,

Délceg, Herceg, Szép Emőke.

A póráz végén szállt a bácsi,

hiába kiáltott: ácsi,

öt kutyája vadul loholt,

s ő egy fa tetején landolt.

Öt kutya öt macskát kerget,

a macskák gondoltak egyet,

beszöktek a magas házba...

– Nem jövünk többet Budára!