Barion Pixel

Párácska hazatérése


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

(A mese ihletője Zelk Zoltán

Kép forrása: https://pixabay.com/

(A mese ihletője Zelk Zoltán "Párácska" című meséje, ahol Párácska, az önzetlen kis felhő útra kelt, mindenkinek adott vizet, míg végül ő maga elfogyott az égről, hiába kereste barátja, a szél. 

"Így halt meg Párácska, de mégsem halt meg, mert tovább él falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben" - fejeződik be a mese.

Miután az akkor nyolcéves fiam megkönnyezte a kis felhőcskét, írtam hozzá ezt a "vidámabb" folytatást, s a természetet szemlélve - a valóságban is hasonlóan is történik...)

 

Felhőpapa és Felhőmama hiába várta haza Párácskát, a szép, göndör felhőcske-gyermeket napokon keresztül. Kutatták a messzi égbolton. Világított szerteszét a Nap, éjszakánként a Hold, és az összes csillag is segített keresni, de hiába: sehol nem látták Párácskát. Három nap múlva tért vissza újáról a Szél, ő vitte a szomorú hírt: a jószívű kis felhő megöntözte az erdő fáit, a sóhajtozó rétet, s végül, bár már alig volt ereje, meglocsolta a búzakalászokat, míg végül elfogyott az égről.

            Nagy volt a szomorúság a magasban. A Nap elbújt, hogy ne lássa senki, hiszen neki mosolyognia kell a világra, márpedig azt most nem tudott. Felhőmama hatalmas könnycseppeket sírt, bár büszke volt fia önzetlenségére, de mégsem tudta most megvigasztalni senki – hiszen megtudta, hogy soha többé nem láthatja gyönyörű gyermekét. Felhőpapa villámokat szórt és mennydörgött haragjában: „Mondtam, hogy erős, kemény felhőt kell nevelni belőle! Akitől félnek, elbújnak állatok és emberek! Mire ment a szelídséggel? Most aztán itt van! Addig segített mindenkin… rajta most ki segít?!” A Szél hallotta Felhőpapa szavait, látta Felhőmama könnyzáporát, ami most megállás nélkül öntözte a földet, s elgondolkodott: „Ha Felhőmama most végigöntözi az erdőt, a rétet, a szántóföldet, akkor azoknak nem lesz már szükségük Párácska minden cseppjére. S ha itt az égbolton nincs, akkor csak a földre eshetett gyengeségében. Ott kell hát keresni!

            Elindult hát a Szél, végigfújt az erdőn, hajladoztak nyomában a fák. Végigfésülte a rét füveit és virágait, végül a szántóföldön, egy nagy, kövér kalász csúcsán talált rá a pihegő kis vízcseppre, aki Párácska utolsó cseppje volt. Köszöntötte nagy örömmel:

  • Szervusz, Párácska! De jó, hogy látlak! Úgy eltűntél, amikor vittelek! Szegény anyukád nagyon bánkódik utánad!
  • Szervusz, Szél barátom! – köszönt vissza a cseppecske fáradt mosollyal – mondd meg anyukámnak, hogy ne sirasson, én boldog vagyok itt a földön is. Olyan jól esett a szomjazó fákat, virágokat, búzakalászokat megitatni! És… üdvözlöm apukámat is.

De itt már bizony elszontyolodott Párácska: most gondolta végig, hogy bizony a szüleit mostantól csak messziről láthatja, beszélni pedig nem tud velük. Látta ezt a Szél is,és szomorúan sóhajtott fel:

  • Ó, bár hazavihetnélek a hátamon hozzájuk! Most megyek, megviszem a hírt, hogy találkoztunk, és próbálok odafent valamit kitalálni, hogy hogyan tudnálak a hátamra venni, és visszavinni az égboltra.
  • Ó, az nagyon jó lenne! – mosolyodott el Párácska – nagyon hiányzik a hegyem a toronnyal, ami fölött születtem…és az anyukám, az apukám, a Nap, a Hold, és ti mindannyian… - itt már talán sírva is fakadt volna, de nem volt már mit sírjon:ő maga is csak egyetlen cseppecske volt.

Útra kelt a Szél, végigfújt a búzamezőn, a réten, az erdőn, majd felfelé vette az irányt, és feljutott az égre. Felhőpapa megnyugodott, Felhőmama megvigasztalódott egy kicsit, amikor hírt hallottak gyermekükről, de azért mégiscsak szomorúak voltak, hogy nem láthatják.

A Szél elszántan megszólalt:

  • Most néhány napig pihenek, erőt gyűjtök, aztán felveszem a hátamra, és hazahozom Párácskát!
  • Ugyan, hogyan, Szél komám? – kérdezte Felhőpapa búsan és bosszúsan. Tudom, hogy az égen könnyen repítetted, de odalentről… Felfelé nem tudsz fújni!
  • Igaz… ez bizony igaz – sóhajtott fel a Szél. – Bár tudok én valamennyit felfelé is fújni, de egy vízcseppet… ehhez tényleg nem lesz erőm soha, ha egy évig pihennék, akkor se.
  • Mi is segítünk, mindannyian együtt fújunk, és akkor sikerülni fog! - ugrálták körbe a kis szellőgyerekek aggódva és lelkesen.
  • Hiába, gyerekek, nagyon magas az ég… - simogatta meg kicsinyeit a Szél.

De a szellőcskék nem adták fel.

  • Akkor szóljunk Vihar nagyapónak! – kiáltoztak türelmetlenül – ő nagyon erős!

De Vihar nagyapó is csak a fejét csóválta, és nagy forgószelet sóhajtott a föld felé:

  • Jaj, kis unokáim, nagyon nehéz dolog, amit kértek! Ha kell, én fákat tudok csavarni, tetőcserepeket is le tudok szedni, akár házakat összedönteni, ha gyengére építették őket… de a földről ide a magasba? Ehhez nem erő, hanem nagy ügyesség kellene, amit én nem tudok…öreg is vagyok már ehhez.

Tanácstalanul néztek egymásra a szélcsalád tagjai, a felhők pedig nehéz szívvel gyülekeztek. Úgy tűnt, mindjárt elered egy szomorú, hetes eső… S ekkor valaki megszólalt:

  • Egyet se búsuljatok! Látom, nagyon összetart mindenki, és egy nagyon szép célunk van… majd én segítek! – az előbújó Napocska volt. – Majd én meleg kezeimmel, vagyis sugaraimmal felemelem Párácskát. Ha megmelengetem egy kicsit, mindjárt könnyebb is lesz, mert vízcsepp helyett újra felhőcskére fog hasonlítani. Ti is segítetek alatta fújni, én pedig fogom jó erősen. És együtt tényleg hazahozzuk őt!

Erre már megörült mindenki! A szellőgyerekek egymást kergetve, kacagva szaladtak a búzamezőre, közben minden falevelet, virágot, fűszálat, búzakalászt végigsimogattak. Egymást túlkiabálva üdvözölték a vízcseppé vált felhőcskét, s elfutottak a közeli tóhoz is, hogy vizet vigyenek barátjuknak. Eközben a Napocska is munkához látott: melengetni kezdte a cseppecskét, és megcsillogtatta a tó tükrét is, hogy a szellőgyerekeknek a felszállt vizet könnyebb legyen elvinni Párácskához. Párácskából a napsugártól újra egy parányi kis felhőpamacs lett, bár még csak a búzakalász tetején ült, és mohón ivott, mert közben a szellőcskék egymással versenyezve vitték hozzá a párává vált vizet. A gazda, aki néhány napja megkérte a felhőcskénket, hogy locsolja meg a búzáját, a homlokát törölgette zsebkendőjével: érezte, hogy valami időváltozás közelít, hiszen nagyon melegen tűzött a nap, és igen nedves volt a levegő is. Nem is tudott tovább dolgozni: fáradtan ült le egy bokor árnyékába. Párácskának jót tett a víz: hízni és göndörödni kezdett, s már mosolyogni is újra tudott.

Megérkezett a Szél is.

  • Hogy vagy, kis barátom? – kérdezte Párácskát.
  • Köszönöm, nagyon jól esett ez a kis vizecske… Most már még jobban tudom, milyen lehetett ez a fáknak, a rét füvének, virágainak és a kalászoknak is!
  • Még most is rájuk gondolsz? – hatódott meg a Szél – nagyon kedves felhőcske vagy te, Párácska. Megérdemled, hogy újra a magasban lehess. Tudsz már úszkálni?
  • Azt hiszem, igen – mosolyodott el a kis felhő – bár idelent egy kicsit nehezebb, nagyon jó, hogy a Napocska felmelegített egy kicsit. Voltam ám én még mélyebben, a föld alatti világban is… Ó, ha egyszer hazaérhetek, elmesélek majd mindent, el se hiszitek, mi minden van ott, amit mindenki csak sötétségnek hisz!
  • Akkor hát indulhatunk? – nézett össze a szélcsalád, és közben fel a Napra is, aki bátorítón mosolygott le rájuk.

A Szél hátára vette Párácskát, mert ő bizony még mindig gyengécske volt. A Nap meleg sugarai emelték, emelték egyre magasabbra, a Szélnek csak könnyedén kellett szálldosnia alatta, hogy vissza ne csússzon. A gazda sem izzadt már annyira, jól esett neki ez a lágy fuvallat: újra nekiállt hát a munkának. Eközben a szellőcskék tovább itatták a kis felhőt a tó felszálló vizével, s mire elérték az égbolt kapuját, addigra ő ugyanaz a szép, bodros felhőcske lett, aki előtte volt.

      Felhőmama boldogan ölelte magához elveszettnek hitt gyermekét, s Felhőpapa sem morgott már; csak annyit mondott szelíden fiának, hogy máskor jobban gondolja át, hogy mennyi ereje van, s ha egyedül kevés, akkor inkább kérjen segítséget a többi felhőtársától, akik ezek után – látva a kis felhő hősiességét – büszkén és boldogan fognak mellette állni, örülnek, ha vele tarthatnak. Együtt könnyebb megmenteni a növényeket, az állatokat, az embereket, a földet, a világot, mint egymagában.

      Párácska lelkesen mesélte el kalandjait. Látta közelről a virágokat, érezte illatukat, hallotta a fák suttogását, érezte az acélos búzaszemek keménységét, akikből majd a kenyér lesz. De megjárta ő a föld alatti világot is, amiről azt hiszi mindenki, hogy puszta sötétség. Jaj, dehogyis! Millió és millió apró gyökerecske hálózza be, szorgalmas hangyák, giliszták teszik finommá a pályát, és sok bogár élete is ott kezdődik: amikor hernyóként alszanak odalent, még senki sem sejti, milyen sokszínű nép válik majd belőlük! Pezseg az élet odalent is! Ő vízcseppként bejárta a gyökerek hálózatát, felkúszott egy sárga, cső alakú szalmaszál belsejében, végül egy kicsi kapun jutott ki egy levélre, ahol a Szél aztán rátalált.

      Mindenki mosolyogva hallgatta, a Nap ontotta szívéből a melegséget, még Felhőpapa is fehér mellényt öltött erre az ünnepi délutánra. Felhőmama most már nem bánatában, hanem örömében sírt, könnyei a napfényen át hullottak a szántóföldre, ahonnan Párácska hazaindult – és az ott dolgozó ember szalmakalapjára is…

  • Ejnye már! – vonult félre a gazda bosszankodva egy fa alá – micsoda egy bolondos idő van ma! Délelőtt meg lehetett fulladni a hőségtől meg a párától, most meg süt a nap, és közben meg esik… Veri az ördög a feleségét!

Mérge azonban nem tartott sokáig: amikor bekapcsolódott az ünneplésbe és megjelent az égen Párácska nagynénje, a Szivárvány ragyogó, sokszínű ruhájában, akkor már ő is elmosolyodott, derűsen nézte a Nap szerteszórt sugarai között hulló cseppeket, és elgondolta, hogy világunk alapvetően csodálatos, ilyenre alkotta az Úr.

      Csak észre kell venni benne a sok, apró szépséget..

Ollmann Anasztázia, Amatőr író és költő

Szeretem a verseket, novellákat, meséket, mind olvasni, mind írni. Szeretem kiragadni az apró, szép dolgokat. Hiszek a szeretet és a jó győzelmében. "Civilben" háziorvos és belgyógyász vagyok. És egy 2008-as "évjáratú" fiú édesanyja...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Júlia Kassai

2023-03-10 05:46

Szuper lett

Mészárosné Szuda Melinda

2023-06-07 17:15

De aranyos történet, kedves Anasztázia! Melinda