Pomogácsok

Pomogácsok.

Végre, már eljött az este, mehetek megkeresni azt a finom sajtot. Tegnap is végignéztem, amint vacsora közben ott volt az asztal közepén. Nem mertem közelebb menni. Biztos megijedtek volna, és lecsaptak volna rám.

Ha ma enni fognak, akkor megfigyelem őket, és ha senki nem néz oda, akkor beleugrom a sajtba, elbújok benne, hogy senki ne lásson.

Bátor leszek, hisz én vagyok Babót, az egér! Már megyek is, vigyázó szemem az emberekre vetem, nehogy mindig a sajtot nézzem.

  - Óh...az a sajt! - jött ki hangosan a számon, amikor éppen elkezdték vágni. Még jó, hogy nem hallottak.

Olyan régóta itt állok, de még nem jutottam a sajthoz. Azt hiszem, ma nem fogom megkóstolni. Ha pedig vacsora után beteszik a hűtőbe, az ajtaját nem tudom kinyitni.

Nem baj, még maradok.

- Hoppá! – kiáltottam el magam.

A sajtot a konyhapultra tették. Remélem ott is hagyják. De jó, mindenki elment, csak én maradtam, és a sajt. Közelebb megyek. Már jobban érzem az illatát. Hatalmas. Olyan nagy, hogy egész testem belefér. Nem is nézem tovább, inkább beleugrom.

- Zsupsz!- és már bent is vagyok.

Amint megérkeztem, egyre jobban érzetem a sajt illatát. Olyan boldogság fogott el, úgy éreztem, enyém az egész sajt.

Már éppen törtem volna le egy kis darabot a sajtból, amikor egy kedves hangot hallottam

 - Gyere Peti! Menjünk aludni.

 - De anya! Nem olvasol nekem mesét? Tudod, addig nem tudok elaludni, amíg nem mesélsz!

 - Jól van, gyere, feküdj le, és máris olvasok.

Egy kis fészkelődést hallottam, de nem láttam semmit, pedig kinéztem a sajtból. Megnyugodtam, gondoltam egy mesét én is végig hallagatok.

 - A mai mese, amit felolvasok, gyerekkoromban én is szerettem. Lázár Ervin írta, a címe: Gyere haza, Mikkamakka!

- Mikkamakka! Mikkamakka! – ismételgette Peti, anyukáját.

- Látom, tetszik neked, de inkább elkezdem a mesét: „Hiába, no, az egyik legjobb dolog a világon, süttetni a hasunkat a nappal. A nap nem tesz különbséget. Süt boldogra-boldogtalanra...”

Csendben hallgattam, mert nekem is tetszett a mese.

 - Dömdödöm... de jó! – mondtam én, nem félve attól, hogy valaki meghallja szavaimat.

Ezen az estén nem fejezték be a mesét, mert ez hosszú, és sok oldal van benne. Nekem nagyon tetszett.

Közben annyi sajtot ettem, hogy féltem, nem fogok kiférni a sajtból. Gondolataimat félretéve, elindultam szállásom felé.

Amikor álomra akartam hajtani a fejem, egy szó jutott eszembe: Pomogácsok... Ugyan mi lehet az? Vagy kik lehetnek? Léteznek egyáltalán, vagy csak kitalálták?

Eldöntöttem, holnap visszamegyek a konyhába, és végighallgatom a mesét. Tudni akarom, hogy kik azok a Pomogácsok!

Egész éjszaka forgolódtam, és izzadtan keltem fel, a napom pedig azzal telt, hogy a mesén jártak a gondolataim, és alig vártam, hogy este legyen.

Pontban nyolcat ütött az óra, amikor elkezdték a mese folytatását. Próbáltam csendben lenni, még a levegőt is halkan vettem.

A mese végén csalódott voltam. Mi az, hogy nincsenek Pomogácsok? Csak kitalálták, és ijesztgették a többieket?

Szomorúan mentem az ágyamhoz, de alig tudtam elaludni. Álmomban megjelentek a mese szereplők. Ott volt: Ló Szerafin, Bruckner Szigfrid, Aromo, Dömdödöm, Szörnyeteg Lajos, Vacskamati, Mikkamakka, Zordonbordon... és a Pomogácsok...

Igen ők is megjelentek. Álmomban manók voltak, de mindenki Pomogácsoknak hívták őket. Ezek között volt a legidősebb Pomogács, akinek az volt a dolga, hogy ha észreveszi, hogy az erdőbe belép egy idegen, akkor harangoznia kell. Mikkamakkáék ettől ijedtek meg, amikor a harangszót meghallották. Az álmom végén Mikkamakkáék megnyugodtak, hogy nincs mitől félniük.

Reggel olyan boldogan ébredtem. Úgy éreztem, mindent tudok, és várom az estét.

A finom sajtot, és az újabb mesét.