Simon és a csodaseprű

Simon és a csodaseprű.

            Simon egy kellemes nyári reggelen arra ébredt, hogy valaki épp húzza le róla a takarót. Próbálta csukott szemmel visszahúzni magára a vékony ágyneműt, de sehogysem sikerült. Aztán engedve a ráncigálásnak, felült kicsi ágyában, és megdörzsölte a szemét. Ekkor vette észre, hogy a régi seprűjük áll vele szemben.

            – Te élsz? – kérdezte Simon.

            A seprű bólogatott.

            – Tudsz beszélni is? – érdeklődött tovább a kisfiú.

            A seprű ezúttal jobbra és balra fordította a nyele végét.

            Simon kiugrott az ágyból és a konyhába rohant, hogy elújságolja a hírt szüleinek.

            – Anya! Apa! A seprű… – kiáltotta útközben, de nem is folytatta tovább, mert észrevette, hogy a ház teljesen üres.

            A seprű követte a hatéves kisfiút a konyhába. Kirugdosott egy széket az asztal alól, és intett Simonnak, hogy üljön le, de a fiú addig nem nyugodott meg, míg nem tudta, hol van az anyukája. A seprű nyeléből két kar állt ki, melynek segítségével Simon elé tett egy bögre kakaót és egy csésze zabpelyhet.

            – Hol van anya? – kérdezte a seprű felé fordulva.

            A csodaseprű az egyik ablak felé ugrált, és elhúzta a függönyt. Simon odament, és látta, hogy a szülei a kertben dolgoznak. A kisfiú felhúzta a cipőjét, és pizsamában az ajtó felé indult. Ekkor a seprű elé ugrott, és az útját állta.

            – Engedj! Ki akarok menni – kérlelte egy kicsit megszeppenve, de a seprű nem tágított az ajtó elől. Keféjével Simon lábát rugdosta, hogy menjen vissza reggelizni.

            – Engedj ki! – könyörgött tovább, de a seprű csak rázta a fejét.

            A vékony kisfiú pár perc múlva belátta, hogy nem tud felülkerekedni a csodaseprű erején, és inkább szót fogadva, szépen megreggelizett, aztán lehajtott fejjel bement a szobájába, és leült az ágya szélére.

            A seprű nem hagyta magára Simont. Levett a polcról egy dobozt, és odaadta a kisfiúnak.

            – Szeretnél velem játszani?

            A seprű megint csak bólogatott, így Simon kissé már megnyugodva kiborította a legót a szőnyegre.

            – Akkor építsünk egy nagy hajót! – lelkendezett Simon.

            A seprű adogatta az apró kis darabokat, a fiú pedig szorgosan építette a hajót. Hamarjában el is készült egy nagy, zöld vitorlás. 

            Simon szülei épp abban a percben jöttek be a kertből, és a kisfiú szaladt eléjük.

            – Nézzétek, mit építettünk – mutatta a nagy hajót Simon, és az apja felkapta őt, majd két puszit adott a puha arcocskájára.

            – Nagyon ügyes vagy – dicsérte meg. – De kivel építetted?

            – A seprűvel – bökte ki. – Képzeljétek! Életre kelt.

            – Igazán? – kérdezte az apa kétkedve fiától. – És most hol van az a csodaseprű?

            – A szobámban – felelte a fiú, és kézen fogva húzta az apját maga után, hogy megmutassa játszótársát.

            Mire beértek a szobába a seprű mozdulatlanul hevert a földön a legó megmaradt darabjai között. Simon megfogta a seprű nyelét és rázni kezdte.

            – Ébredj fel! – parancsolta, de a seprű nem mozdult.

            Simon anyukája is megjelent az ajtóban. A kisfiú csalódottan rogyott le az ágyra.

            – Ne búslakodj! – csitítgatta a nő kisfiát. – Biztos máskor is játszik majd veled ez a csodaseprű – kacsintott fiára az édesanya.