Sünikalandok - Havas kaland

Sünikalandok - Havas kaland.

A december első napja havat hozott az erdőbe. Berci még sosem látott havat, és a téli kalandokat sem próbálta ki még soha. Ezért úgy gondolta legalább egyet kipróbál, mielőtt téli álomra hajtaná a fejét.

Neki is látott, hogy a Málna által az őszi lomtalanításkor kidobott holmikat átkutassa, hátha akad ott valami, amiből szánkó lehet. Rá is akadt egy hatalmas pöttyös bögrére, amit Málna régen virágcserépnek használt. Berci azonban egy őszi napon nekigurult, a cserép pedig megrepedt, a sünilány pedig kidobta. Szánkóülésnek azonban még jó lehet!

A sünifiú keresett még pár faágat, és takaros kis szánkót fabrikált magának. Amikor készen lett, fel is húzta az odúhoz legközelebbi dombtetőre, és felült rá. Amikor kényelmesen elhelyezkedett, ellökte magát, és már száguldott is le a lejtőn. Ezzel persze nem is lett volna baj, szánkó azonban sokkal gyorsabban ment, mint ahogyan azt a kis süni gondolta, ráadásul egy kósza faág akadt az útjába. A téli jármű ettől felröppent a magasba, nagyot dobva ezzel az utasán. Berci hiába igyekezett, nem tudott a szánkón maradni, egyszerűen kipottyant belőle. Szerencsére még idejében sikerült összegömbölyödnie, és legurulni a lejtőn. Így már sokkal lassabban haladt, mint a szánkóval, azt viszont nem látta, hogy merre is gurul. A domb alján egyenesen egy fának ütközött, ami beterítette a kis sünit hóval.

Az ütközéstől ugyanis a fa ágain lévő fehér takaró mind-mind a gombócba vacogó sünire pottyant. Úgy nézett ki, mint egy igazi hóember. Berci persze erről nem tudott, ő csak annyit tapasztalt, hogy sötét van, és fázik. Tanakodott is, hogy kellene tennie, hogy kijusson a hó fogságából, mert kezdett igencsak hideg lenni.

A tüskék és bunda persze valamennyire megvédte Bercit, de a sün nem egy téli állat. Ilyenkor a jó melegben kellene a téli álomra készülődnie, nem pedig egy hókupac alatt fagyoskodnia.

Meleg! Ez az! Vissza kell jutnia az odúba, és jól betakarózni egy pihe-puha takaróba. Berci tehát nekirugaszkodott, és amilyen gyorsan csak tudott, gurulni kezdett. Elege volt már a télből és a hóból, csak haza akart jutni.

Eközben Málna szorgosan készült a téli álomra. Épp ágyneműket varrt, amibe bevackolhatták magukat a testvérével télire. A csinos kis huzatokat szépen egymás mellé készítette, és mindegyikbe tett egy takarót vagy egy párnát. A huzatos párnák már sorban álltak a kandalló mellett, arra várva, hogy Málna összevarrja őket.

Éppen ezen dolgozott, amikor Berci begurult az odúba. Persze a sünfiú első dolga nem az volt, hogy köszönjön a testvérének, hanem az, hogy valami meleg takarót vagy lepedőt keressen, amibe bevackolhatja magát. A hó azonban annyira elvakította szegény sünit, hogy észre se vette, hogy Málna egy üres huzatába gurult bele.

Málna annyira elmerült a munkában, hogy fel sem figyelt a tompa puffanásokra, amelyeket Berci érkezése okozott, és nekilátott, hogy az utolsó huzatot is összevarrja, pont azt, amiben a testvére lapult.

A sünfiú lassacskán felmelegedett, és úgy gondolta, ideje előmásznia a takaróból, hogy elmesélhesse Málnának a szánkós kalandját. Ám a takaró csak nem akarta kiengedni. Vergődve, szuszogva-puffogva próbált kiszabadulna a textilek fogságából, halálra rémítve ezzel a testvérét.

- Málna! Segíts! – nyöszörögte a huzatba rekedt süni. 

- Berci! Te vagy az? – lepődött meg Málna – Hogyan kerültél oda? – kérdezte, miközben egy éles ollóval szétvágta a huzatot.

- Belegurultam – szuszogta Berci.

- És miért pont a huzatomba? – értetlenkedett a sünilány.

- Azt hittem takaró.

Málna felkuncogott, és a kandalló elé ültette duzzogó testvérét, aki még mindig fel volt háborodva, hogy belevarrták egy huzatba. Persze egy forró kakaóval és egy málnalekváros kenyérrel ki lehetett engesztelni.