Sünimese

Sünimese.

Sünimese

Diridér Tündér már jó ideje csipkedte a fák levelét. Jégkristályokkal szórta be a természetet fehérbe öltöztetve a tájat.

A Süni család téli álomra készülődött. Naphosszat keresgélték az álom helyet. A pici lábaknak már nagyon hideg volt a fagyott talaj és napról napra fáradtabbak lettek a keresésben. Süni Gombóc, a legkisebb nyafogott a legtöbbet. Azért hívták Gombócnak, mert minden neszre azonnal gombóccá gömbölyödött kimeresztve a még nem létező tüskéit. Sünianyu csitítgatta, betakargatta néhány falevéllel, de Ősz Anyó már átadta helyét Tél Apónak.

Másnap reggel Süniapu eldöntötte, hogy addig nem megy haza, míg a Sünicsaládnak télire menedéket nem talál. Finom puha avaros helyre vágytak mindannyian. Jártában keltében, véletlenül vagy sem, eltévedt. Egyszer csak egy gyönyörű kettős fasoron találta magát. A nap hétágra sütött. A sugárküllők keresztbe kasul szőtték az allét lélegzetelállító látványt nyújtva az arra járóknak. A feketefenyő fasoron, ahová Süniapu keveredett, avar nem nagyon volt, de kisebb facsoportosulásokat látva Süniapu érezte, hogy szerencséje lesz! Távolabb megpillantott egy odvas fát. Göcsörtös ágai már élettelenül nyújtóztak az ég felé. A fa törzsén egy imádkozó angyalka körvonalai rajzolódtak ki. Süniapu ezt jelnek vette. Közelebb ment. Körbejárta a fát. Nem talált senkit. Finom avar csalogatta Süniaput. A nagy hempergőzésben hirtelen megcsúszott és egy szempillantás alatt a fa alatt vájt üregben találta magát. Megijedt. Összegömbölyödött. Tüskéi körbe ölelték. A koromsötétben nem látott semmit. Alig hitt a szemének, amikor végre ki merte nyitni. Valaki már járt ott előtte. Tele volt száraz finom puha falevelekkel. Süniapu egy igazi otthont talált! Repesett az örömtől, de azért óvatos volt. Az első három nap nem mert ott aludni. Egy másik fa tövéből rálátott a kiszemelt álomhelyre és türelmesen várt. Az allén sokan sétáltak naphosszat, gyerekek kacaja szállt, mások futottak, néha egy-egy traktor zúgott el mellette, de a fa odúját senki nem kereste fel. Harmadik nap már kimerészkedett a rejtekéből. Meglepi Sünianyut. Éppen a fa felé tartott és az angyalkát bámulta, amikor egy hirtelen lökéstől felborult. A váratlan támadásban még összegömbölyödni is elfelejtett. Rózsaszín lábacskáival kalimpálni kezdett, de az sem segített. Támadója fekete, nedvességtől csillogó orral kíváncsian szagolgatta.

• Pufikám! Hol vagy? – kiálltott a gazdi. – Pufika felkapta fejecskéjét, de Süniapu jobban érdekelte.

Már emelte a lábát, hogy megpaskolgassa, de Süniapu addigra magához tért, hasra gördült és már begubózva várta a következő támadást. Pufi finom tappancsai nem voltak hozzászokva a hegyes tüskékhez. Csak játszadozni szeretett volna ezzel a fura, mozgó labdaccsal. Amint puha tappacsai tüskékhez értek, feljajdult és vinnyogva iszkolt a gazdijához. Süniapu is szedte a lábacskáit és gyorsan eltűnt az angyalos fa tövében. Pufi megpróbált a nyomára bukkanni, de Süniapu csak hűlt helyet és szagmintát hagyott maga után. Még hosszú ideig szívdobogva lapult az új otthonában, Pufi szimatolása kint rekedt és aztán el is halkult, amint a gazdija hazahívta.

Süniapu elindult volna a családja után, de fogalma sem volt, hol keresse őket…eltévedt…Pedig Sünianyunak meglepetéssel is készült…

…

Az őszi Szél Úrfi átadta a helyét vehemens bátyjának, Süvöltőnek. Eső Marci is szövetkezett Hó Tündérrel. Sünianyu sokáig várta Süniaput. Hiába. A sünimanók elég későn születtek és a szülők megbeszélték, hogy még nem hagyhatják magukra ebben a veszélyekkel teli világban. De azt is tudta, hogy előbb utóbb ez lesz a sorsuk. A sünik világa magányos világ. Sünianyu szerencsés volt, mert kivételes Sünicsaládban nőtt fel. Megért egy-két boldog Sünikarácsonyt is. A család tagjai minden évben összegyűltek ezen a napon. Mindenki hozott magával valamit: fenyőágat, száraz falevélből kirágott díszeket, szemétdombon talált szalagokat, egy-egy aszott almát, körtét, szilvát, barackot, néha egy kis méz is előkerült, ha szerencséjük volt. Körbe ülték a fát. Örültek annak, hogy együtt vannak, aztán belakmároztak a fincsi gyümölcsökből. Sünipuszival váltak el egymástól. Ki-ki ment a maga fekhelyére tavaszig….

• Régi szép idők! – sóhajtotta Sünianyu.
• Apa hol van? – zökkentette ki a legkisebb, Süni Gombóc.
• Ki tudja, Kicsikém? – felelte lemondóan Sünianyu. – Napok óta nem láttuk. Talán már nem is jön vissza.

A sünitesók szomorúan dideregve gömbölyödtek össze egy ház melletti fészerben. Itt nem voltak biztonságban. Sünianyu a lelkükre kötötte, hogy el ne mozduljanak onnan és felfedező útra indult. Három minisüni sorsáról kellett gondoskodnia mielőtt végleg elválnak útjaik. Ezúttal egy sugallattól vezérelve a szántóföld felé vette az irányt. Elszántan szedte lábacskáit. Vacogott a csikorgó hajnali fagyban, de nem adta fel. Egy hosszú fasort vett észre a szántóföld mellett. Arra irányította jéghideg lábacskáit. Amint mendegélt, egyszer csak oldalról hirtelen nekigurult valami. Sünianyu ijedtében összegömbölyödött. Tüskés labdacsként mozdulatlanul feküdt a réten.

• Sünianyu? Te vagy az? – hallotta bentről Süniapu ismerős hangját.
• Igen, én! – húzta vissza azonnal a tüskéit. Süniszíve repesett az örömtől. Boldogan dörgölték sünipuszira rózsaszín orrocskájukat. Süniapu elmesélte viszontagságait és felvillanyozva újságolta, hogy talált egy meleg otthont télire mindannyiuknak.

Sünianyu nem hitt a szemének. Boldog volt, hogy a kis sünik nem fognak halálra fagyni. Mire visszatértek a gyerekekért, a mini sünik összebújva szenderedtek a fészerben. Nagy volt az öröm! Az apjuk körül ugráltak és egymás szavába vágva kérdezgették, hogy merre járt. Süniapu csendre intette őket és kérte, hogy pihenjék ki magukat, mert másnap nagy út vár rájuk.

Alig pitymallott, amikor felkerekedtek. Libasorban haladtak. Elöl Süniapu, a minik középen, Sünianyu zárta a sort. Alig indultak el, máris esni kezdett az eső. Néha hóval keveredett. Sünianyu nagyon féltette a mini süniket. Az apró lábacskák olyan gyorsan meneteltek, ahogy csak tudtak. Házról házra, bokorról bokorra haladtak. A nap későn kelt. Diridér Tündér ecsetvonásai ismét fehérre varázsolták a tájat. Egy úthoz érkeztek. Már csak ez választotta el őket a szántóföldtől. Süniapu elindult, utána a három mini süni. Hirtelen két nagy villogó szem közelített feléjük. A három mini egy kupacba gömbölyödött az utca kellős közepén. Jöjjön, aminek jönnie kell. Süniapu és Sünianyu megmerevedtek. A két fénycsóva gyorsan közeledett. Csikorgás hallatszott. A fénypászmák egy kis utcába fordultak el. Távolodtak. A veszély elmúlt.  Sünianyu imát rebegett. Elindult a minik felé. Amilyen gyorsan csak lehet, át kell kelniük az úton. Noszogatva terelgette őket. Süniapu aggódva várta őket a túloldalon. A szántás barázdái sem nyújtottak menedéket. Deres fagyos menetelés várt itt is rájuk. A nap vörösre festette az égalját. Az eső elállt. A felhők felszakadoztak. Rózsaszín pamacsok tarkították az eget. Gombóc megcsodálta őket. Addig bámészkodott, míg lemaradt. Sünianyu sem vette észre, annyira sietett Süniapu után. Gombóc miután kigyönyörködte magát, indult volna, de nem tudta, merre. Amíg a szeme ellátott barázdák feküdtek a lábacskái előtt. Fázott és éhes volt. Most még a családja is eltűnt. Kétségbeesetten nézett körbe, de nem látott senkit. Mi lesz így vele? – kesergett. Egy forró könnycsepp gördült le a pofiján. A nap közben felkelt. Diridér Tündér művei párologni kezdtek. Gombóc talált egy földbe vájt lyukat és elszenderedett. Álmában mézes almát majszolt. Mosolygott. Még a nyálacskája is kicsordult.

• Gombócka, kis Gombóc! – kiáltozott Sünianyu. Gombóóóóc!- Süniapu is csatlakozott. Miután a két minisünit biztonságba helyezték a meleg üregben, a legkisebb keresésére indultak. Ugyanazon az úton mentek vissza, amelyiken jöttek. Már majdnem feladták, amikor a közelben halk sünikacajt hallottak. Elindultak a hangocska irányába és láss csodát! Gombóc Süni az igazak álmát aludta. Még nevetgélt is. Nem szívesen tették, de fel kellett ébreszteni, hogy végre haza tudják vinni őt is a testvérei mellé. Szedték a lábaikat, ahogy csak tudták. A varjak csapatokban keresték a betevőjüket. Egyre lejjebb merészkedtek. Gombóckát a süniszülők közrefogták. Úgy meneteltek az otthonuk felé. Az álom már rég kiment Gombócka a szeméből.

Amikor már majdnem elérték az üreget látták, hogy a fa üregénél egy kutya ugat és kaparász. Hátuk mögött a varjak. Süniapu tanácstalan volt. Mit volt mit tenni. Várni kellett a megfelelő pillanatra. A varjak még lejjebb ereszkedtek. Már ott röpködtek a fejük felett. Süniapu és Sünianyu összegömbölyödött. Sünianyu magához ölelte a kis Gombócot. A varjak tehetetlenek voltak, kis idő múlva károgva eloldalogtak. A kutyus nem adta fel. Egyszer csak éles füttyszó visszhangzott az allén. A kutyus felkapta a fejét. Kettőt vakkantott és bosszúsan elfutott a fütty irányába. Süniék fellélegeztek. Amilyen gyorsan csak tudtak, befutottak az üregbe. Megmenekültek. Sünianyu körülnézett. A két minisüni édesdeden aludt az avarban. Csak az orrocskájuk látszott ki. Gombócka is nemsokára követte őket, de előbb tele tömte korgó pocakját.

Sünianyu téli álomra szenderült volna, de Süniapu magával vonszolta. Apró szemeiben huncut fények csillantak. Sünianyu el nem tudta elképzelni, hogy mi jöhet még ennyi izgalom után. Süniapu eltűnt az egyik járatban. Nagyon messziről hallotta csak a hangját. Hívogatta Sünianyut, menjen csak utána. Halvány fény derengett a járat végén. Sünianyunak a szeme, szája elállt, amikor odaért. A járat végében valaki télire összegyűjtötte a betevőt. De a legnagyobb meglepetés az adventi koszorú volt, amit Süniapu készített Sünianyunak. A koszorún a gyertyák helyén csengő bongó almák piroslottak.  Közéjük néhány körte és dió is vegyült. Ráadásul méz is került valahonnan! Sünianyu meg sem tudott szólalni. Hálás volt. Az öröm könnyei csillogtak apró szemeiben. Süniapu is boldog volt. A családja végre biztonságban. Esze ágába sem jutott ennél többet kívánni magának. Sünianyuval jól tele ették bendőjüket, befészkelték magukat a puha meleg avarba és téli álomba ringatták magukat.

Így volt, igaz volt, mese volt.