Szellemek árnyéka 8

Szellemek árnyéka 8.

Mivel szinte mindegyikük, az itt használatos szófordulat szerint, vízenjáró ember volt, tehát vagy halász vagy pásztor sok ajánlatot kaptam a lehetséges útírányok tekintetében. Kértem még egy kört és rátereltem a szót a kísértetek dolgára. Kissé csendesebben, de az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására bátrabban történeteket meséltek a már hallot kíértetekről és az égen cikázó titokzatos fényekről. Igazából sok újat nem tudtam meg a témáról, de roppant érzékletesen kiszínezett vérfagyasztó történeteket hallhattam.

Mikor a téma iránti érdeklődésük kissé alábbhagyott és látták, hogy nem valószínű hogy fizetek még egy kört,a körülöttem lévő csapat apadni kezdett és ki-ki elvonult folytatni társas vagy magányos tevékenységét. Ezt a kis nyugalmat arra használtam fel, hogy kértem néhány üveg ásványvizet az éjszakai műszakomhoz, valamint hogy fizessek és néhány szót tudjak négyszemközt Andival is váltani. Félrevontam a pult szélére és miközben fizettem körbenéztem nem hall-e minket valaki, de annyira el voltak foglalva magukkal hogy úgy tűnt nyugodtan beszélhetünk.

– Először is, nagyon szeretném megköszönni hogy falaztál nekem. – mondtam a lánynak.

– Ne butáskodj. – válaszolt azzal a mosollyal, amitől szinte elszédültem.

– Itt találom most ezt a Jancsikát? Nem emlékszem rá hogy ő bemutatkozott volna.

– Igen, itt van. Hátul a tekézőben, ő szokta a golyókat összeszedni és visszagurítani némi apróért. Soha nem iszik semmit, csak hátul kuksol és várja a kuncsaftjait. – válaszolt a lány.

– Arra gondoltam, hogy megkérném kísérjen el a Nyáras szigetig. Úgy tennék mintha nem tudom merre van és út közben ki tudnám kicsit faggatni. Szerinted hajlandó lenne elkísérni?

– Szerintem igen, más nem is igazán merne sötétedés után arra menni, annyira félnek. Jancsika is fél, de egy kis aprópénz reményében biztos legyőzi a félelmét .– válaszolt Andi és rámmosolygott, de a mosolya és a szeme mintha egy kis féltést takart volna.

– Nagyon vigyázz magadra! – mondta és a pult mögött megszorította a kezemet.

Úgy vert a szívem,mint egy kismadárnak és legszívesebben itt maradtam volna örökre Andi kezét fogva, de a kötelességtudat és a kiváncsiság tettekre sarkalt.

Hátramentem a kocsma mögé az ajtón át, ahol nemrég bejöttek az emberek, akiket először nem láttam és a hátsó teraszon találtam magamat, amiről egy betoncsík futott az udvaron a fűvön keresztül. A betoncsík végén egy kutyaólhoz hasonlító hullámpalával fedett épület állt tekebábokkal a gyomrában. Szóval ez a tekéző. Nem túl bonyolult építmény, viszont a célnak megfelel, gondoltam. A kutyaólszerű épület mellett egy szék állt a fűvön és azon egy pufajkába burkolódzó kócos fej és két pálcikaláb ült.

Lassan lépdeltem a furcsa alak felé, aki amint meghallotta hogy valaki közelít, felemelte a fejét és végre valami ember formát vett fel. Egy erőem borostát csapzott hajú meghatározhatatlan korú férfi nézett rám riadtan.

– Jó estét kívánok! Tóth Jánost keresem. – szólítottam meg a fura alakot.

– Kit kereső? – kérdezte meg és zavarodottság látszott a szemében.

– Bent a kocsmában azt mondták, hogy itt találom meg és mivel úgy tűnik csak ön van itt egyedül, így feltételeztem hogy maga lehet Tóth János. – mondtam neki.

– Itt csak a Jancsika van-e. – csapott a jobb öklével a mellkasára az alak.

Na, akkor helyben is vagyunk gondoltam. Megtaláltam az emberemet, de a kommunikáció más formáját kell majd választanom, hogy megértsük egymást. Leegyszerüsítve a mondanivalómat megkérdeztem tőle, hogy mutatna-e némi hajlandóságot ahhoz, hogy elkísérjen a Nyáras szigetig. Rémület látszott a szemében a kérdésem hallatán, de a felkínált javadalmazás megtette a hatását és beleegyezett abba hogy eleget tesz a kérésemnek.

Addig nem is volt hajlandó megmozdulni, amíg a markába nem tettem a kialkudott összeget a segítségéért, de ezután meglepő gyorsasággal pattant fel a székből és indult el a kocsma hátsó ajtaja felé.

– Mennünk-el-el. – szaporázta meg a lépteit.

Alig bírtam követni, ezért megkértem lassítson kicsit, hiszen még a kocsmában a pult mellet volt a felszerelésem a hátizsákban, amit Rózsa varázsolt valahonnan elő mikor elindultam ide. Meg is tette, de ekkor meg szinte totyogott. Nem lesz könnyű dolgom ezzel a mókussal gondoltam, de a remény hal meg utoljára, ahogy a művelt kínai mondja.

Beérve a söntésbe minden arc felénk fordult, de miután megismertek nyugodtan folytatták tovább a tevékenységeiket, ami leginkább a poharak tartalmának ürítésében merült ki. Jancsika már a kavicsos út közepén álldogált a lebukó nap fényében és rám várt. A söntéshez léptem és felvettem a hátizsákomat. Andi szemében kis féltést véltem felfedezni, miközben elköszöntem a kocsma népétől. Kiléptem az útra a teraszról és csatlakoztam alkalmi kísérőmhöz.

Végre emberi léptékű sebességet sikerült felvennünk és elindultunk a töltés felé Jancsikával. Nem volt könnyű szóra bírnom és megtudnom azt, amit szerettem volna de azért nagyjából sikerült a holttest megtalálásának a körülményeit rekonstruálnom.

Tulajdonképpen semmi jelentőségteljeset nem tudtam meg. Jancsika elbeszélésének a megfejtése után annyit értettem meg belőle,hogy horgászni indult mikor a holttestet megtalálta. Rögtön berohant a faluba és az első embernek, akivel összefutott elmondta az esetet. Kérdésemre, hogy látott-e, vagy találkozott-e valakivel aznap a szigeten azt válaszolta hogy két tehénen és egy őzön kívül senkit és semmit sem látott. Szóval annyit azért megtudtam, hogy állatok is lehetnek a szigeten. Ez nem sok minden, nem nagyon vitt előre az ügy megoldása felé veztő csöppent sem könnyű úton.