Szeretetváros

Réges-régen, amikor még a csillagok minden este mosollyal néztek le a Földre, egy kicsiny faluban amit Picifalvának hívtak , élt két jó barátnő, akik cukormókusok voltak.

Mindenhová együtt mentek, és minden este úgy feküdtek le aludni, hogy a szobájuk ablakából integettek egymásnak, mivel az ablakuk pont egymás szobájára nézett.

Mindketten egy osztályba jártak, abba az iskolába, amelyik Picifalva közepén volt.

Egyik reggel Rézi az egyik cukormókus nehezen készülődött iskolába, úgy érezte, mintha beteg lenne. Barátnője Helka, hamarabb kelt, és már ment is a barátnőjéhez. Csöngetett, mire Rézi pizsamában, félálmosan kinyitotta az ajtót.

- Rézi! Te még nem vagy készen? Mindjárt kezdődik a tanítás.

- Beteg vagyok – válaszolta Rézi.

- Nem vagy beteg! Gyere, indulnunk kell! - mondta nevetve Helka.

Rézi szót fogadott, bár az úton többet ment hátrafelé, mint előre.

A tanítás délután vége lett, a két barátnő együtt indult haza.

- Rézi! Mi a baj? Mostanában látom rajtad, hogy olyan szomorú vagy?

Nem tudom. Nekem minden olyan szürke. Semminek ne tudok örülni. Mindjárt itt a nyári szünet, de most azt sem várom válaszolta szomorúan, a fejét lehajtva Rézi.

- Tudod mit? - szólalt meg Helka. - Hallottam a Szeretetvárosról.

- Szeretetváros?

- Igen. Ott mindenki boldog. Ha ott eltöltenél pár napot, Te is boldog lennél.

- Nem tudom, hogy hol van, és azt sem értem, mi lehet ott, hogy mindenki boldog? - tette fel a kérdést Rézi.

- Én tudom hol van, és azt is tudom, hogy miért hívják Szeretetvárosnak. Többet nem árulok el, csak annyit, hogy egy hét múlva indulunk - fejezte be a beszélgetést Helka.

Azon a napon Rézi alig tudott elaludni. Nem tudta elképzelni, vajon mi lehet a Szeretetvárosban?

Eltelt egy hét, és a két cukormókus barátnő elindult, hátukon a hátizsákkal, tele cukorkával, csokival, a termoszukban pedig teával. Ugráltak fáról-fára, mentek mocsaras vizeken, hegyen-völgyön át, de estére szerencsésen megérkeztek Szeretetvárosba.

Amint beléptek a hatalmas nagy, fából faragott kapun, egy oroszlán fogadta őket.

Rézi nagyon megijedt, nem tudta, most hátat fordítson, és elszaladjon, vagy maradjon inkább ott, hisz a hosszú utat ma biztos, hogy nem tudná hazafelé megtenni. Helka, hogy megnyugtassa barátnőjét, megfogta a kezét, és együtt mentek közelebb az oroszlánhoz.

Az oroszlán köszönt, majd átölelte őket. Rézi nagyot nézett, de gondolkodni sem volt ideje, mert rögtön el is indultak a szállásukra. Amíg oda nem értek, Rézi szétnézett. Nagyon tetszett neki a hely, úgy érezte, jó lenne itt maradni. Csend volt, és nyugalom.

Amikor a szobájukban ketten maradtak, Rézi megszólalt:

- Helka! Miért ölelt át minket az oroszlán?

- Itt ez a szokás. Ha valakivel találkozol, lehet az idegen, lehet barát, szomszéd, vagy rokon, azt át kell ölelni. Még azt is, akit nem szeretsz, vagy haragszol rá, vagy éppen összevesztetek. Nem feküdhetsz le úgy aludni, hogy valakire haragszol. Ez itt a szabály - válaszolta Helka.

- Ez még nekem egy kicsit szokatlan, de tetszik. Én sem szeretek haragban lenni senkivel.

Vacsora után mindketten boldogan aludtak el.

Reggel Rézi úgy kelt fel, mintha kicserélték volna. Olyan boldogan ment ismerkedni a város lakóival, mintha ezer éve ismerné őket. Nem felejtette el, hogy mindenkit át kell ölelnie köszönés után.

Három napig voltak ott, és amikor hazaértek, mindenkinek elmesélték, hogy milyen volt a Szeretetvárosban lenni. Amióta megérkeztek, azóta ők is átölelnek mindenkit. Ez a szokás tetszett a többieknek is, és ők is átölelnek mindenkit, amikor találkoznak.

Azóta is boldogan élnek, de a falujuk nevét megváltoztatták: Pici - Szeretetfalvának.