Szurka és Piszka

Szurka és Piszka.

A fáskamra tele volt fával és rejtélyekkel. Már az is rejtély volt, hogy mitől van tele mindig fával. A ház lakói, a picike, ősz hajú Tódor bácsi és a még nála is kisebb és őszebb Tódor néni csak nagy nehezen tudott egy-két fahasábot becipelni a házba. Hogyan kerül akkor az a nagy rakás fa olyan szép rendben a kamrába?

Az illatos, puha fenyő, a csomós, sűrű akác, a konok bükk, a barátságos tölgy hasábjai külön csoportokban sorakoztak. A fa nemcsak fűtésre szolgált, az ezermester Tódor bácsi ezerféle célra használta a fákat, és mindegyikről pontosan tudta, hogy mire való.

A kamra egy további rejtélye volt az az évszázados hársfa, amelynek törzse és gyökerei elfoglalták az egyik hátsó sarkot. Vajon a kamrát építették rá a fára, vagy a fa nőtt bele a már megépült kamrára?

Megannyi rejtvény. Ki tudja ezeket mind megfejteni?

Egyik éjszaka rettenetes vihar támadt. A szél úgy csapkodta a fáskamra ajtaját, mint egy mérges pulyka a szárnyait. A kert végében két kis riadt állatka keresett valamilyen menedéket. Észrevették a csapkodó ajtót, és szélsebesen befutottak a kamrába. Ázottan, lihegve néztek egymásra.

– Hú, ez meleg volt!

– Meleg? Én inkább fáztam.

– Úgy értem, meleg helyzet.

– Ha neked meleg volt, hát legyen. Én akkor is fáztam.

Mindig ezt csinálták. Piszkálták, szurkálták egymást. Csillogó gombszemükkel egymást vagy a környezetüket fürkészték.

Amikor másnap Tódor bácsi kiment a kamrába, rögtön észrevette a két jövevényt. Összecsapta a kezét.

– Hát még ilyet!

Kiválasztott egy hasáb kőrist, mert éppen arra volt szüksége, és sietett vele vissza a házba.

– Nem fogod elhinni, miféle vendégeink vannak a fáskamrában! – újságolta Tódor néninek. – Szerintem szurikáták.

– Szurikáták? – csodálkozott el Tódor néni. – Hát azok meg mi fán teremnek?

– Hát fán nem, de úgy látszik, fáskamrában igen. – vette a lapot Tódor bácsi. – Egyébként pedig a szurikáták cibetmacskaféle kis ragadozók, és többnyire Afrikában élnek.

– Akkor biztosan nagyon elfáradtak és megéheztek, mire idáig értek – vélekedett Tódor néni.

– Mondjuk az állatkert nincs olyan nagyon messze – csóválta a fejét Tódor bácsi. – Majd felhívom őket, hogy nem hiányzik-e onnan ez a két kis szökevény.

Tódor bácsi és Tódor néni együtt sétáltak ki a fáskamrába, hogy szemügyre vegyék új vendégeiket. Azok megint egymással voltak elfoglalva.

– Ha én nem szólok, hogy a kis átjáró nyitva maradt, még mindig ott ülnénk a ketrecben.

– Ha még mindig ott lennénk a ketrecben, lett volna reggelink és ebédünk.

– Hát nem te papoltál mindig arról, hogy a szabadság az ételnél és az italnál is fontosabb? Hogy csak szabadon lehet boldog az ember?

– Persze. De ha te éhes vagy, akkor én hogyan lehetnék boldog?

– Jó. Akkor most játsszuk azt, hogy én éhes vagyok, te meg boldog. Aztán majd cserélünk.

Úgy belefeledkeztek kisded játékukba, hogy épp csak gombszemük sarkából pillantottak a belépő házigazdákra. Közben Tódor bácsi és Tódor néni is komoly vitába keveredett.

– Adjunk nekik valami nevet! – javasolta Tódor néni.

– Felesleges – vágta rá Tódor bácsi –, hiszen van nekik. Csak oda kell figyelni rájuk.

– És mi lenne az? – csodálkozott Tódor néni.

– Hát Szurka és Piszka.

– Ó, ez nem stimmel – csóválta a fejét Tódor néni.

Most Tódor bácsin volt a csodálkozás sora.

– Aztán miért nem?

– Egy szurikáta lehet Szurka. De Piszka legfeljebb egy piszikáta lehet – mondta Tódor néni diadalmasan.

Tódor bácsi nevetve és fejcsóválva, de beismerte vereségét.

– Jó, akkor megkérdezem az állatkertet, hogy nem hiányzik-e egy szurikátájuk és egy piszikátájuk.

Tódor néni köténye zsebéből egy kis zacskót vett elő, és abból diót, mogyorót és efféle csemegéket szórt Szurka és Piszka irányába. Tódor bácsi morgolódott.

– De hát mondtam neked, hogy ezek ragadozók! Nagyon tájékozatlannak fognak gondolni minket.

– Bocsánat, de csülökcsontot nem hordok a kötényemben – méltatlankodott Tódor néni.

Nagy meglepetésükre azonban Szurka és Piszka előmerészkedett, és élvezettel rágicsálták a rágicsálnivalókat.

– Úgy látszik, vannak vegetáriánus ragadozók is – állapították meg a házigazdák.

Visszatérve a házba Tódor bácsi valóban felhívta az állatkertet, és bejelentette a talált állatokat. Megköszönték, és megígérték, hogy majd jelentkeznek.

Az interneten megnézte azt is, hogy mit is esznek a szurikáták. Kiderült, hogy Szurka és Piszka nem is annyira különcök, mert a szurikáták szívesen esznek különféle növényi eledeleket is. Vadászni meg legszívesebben rovarokra szoktak.

– Ez remek! – örvendezett Tódor néni. – Ott a fáskamrában bőven találnak maguknak mindenféle tücsköt-bogarat. A zöldségmaradékokat meg majd kihordom nekik a konyhából.

Hamarosan telefonáltak az állatkertből is. A főállatfelügyelő – mert így mutatkozott be – hosszú és bonyolult történetbe kezdett.

Az elkóborolt szurikáták valóban az állatkert állományának a részét képezik, – körülményeskedett – de elhelyezésük egy külső telephelyen történt. Magyarán: egy kis állatparkban laktak. Az állatpark helyére azonban hamarosan lakópark épül, és a szurikáták lakhelye akkor is bizonytalan lenne, ha történetesen nem szöktek volna meg.

Tódor bácsi igyekezett véget vetni a bonyolult történetnek.

– És mi lenne, ha Szurka és Piszka itt maradnának nálunk a fáskamrában?

– Ez nem olyan egyszerű – akadékoskodott a főállatfelügyelő. – Ezt engedélyeztetni kell a növényvédelmi, az állatvédelmi és az embervédelmi hatóságokkal. Meg természetesen a rendőrséggel, a tűzoltósággal és a mentőséggel is.

– Azt hiszem – mondta szerényen Tódor bácsi –, fogunk találni megoldást. – A nagyobbik fiam a világ egyik legnagyobb állatkertjének a főállatorvosa, ő nagyon hamar be fogja tudni szerezni ezeket az engedélyeket.

– Ó, ez remek! – könnyebbült meg a főállatfelügyelő. – Akkor nekünk egy gonddal kevesebbet kell megoldani a költöztetésnél.

Így is történt. Az engedélyek hamar meglettek. Tódor bácsi remek kis lakosztályt fabrikált a fáskamrában Szurkának és Piszkának. Szép névtáblát is kaptak, amelyre Tódor néni nagy örömére rá is volt írva, hogy SZURKA (szurikáta) és PISZKA (piszikáta).

Ha arra jártok, látogassátok meg őket!