Mesék az állatóvodából 8. A nagymamák sem élnek örökké?

Mesék az állatóvodából 8. A nagymamák sem élnek örökké?.

A nagymamák sem élnek örökké?

Amikor reggel az állatkák bementek az óvodába, meglepve látták, hogy nem látták. Se Mária óvónénit, a medvelányt, se a testvérét, Brumit. Mi történhetett? Csak nem lettek betegek mind a ketten?

– Ma nem jön be egyikük sem – adta meg a választ Mária óvónéni, a tyúkanyó. – Meghalt a nagymamájuk, és ma az ő temetésén vannak.

-- Jaj, de jó! Akkor holnap már újra velünk lesznek! – ujjongott Kéknyúl.

-- Hát ez semmiképpen nem jó – csóválta a fejét a tyúkanyó és vele együtt Mária óvónéni, a kenguru is. – Ha meghal valaki, akit szerettünk, akkor az holnapra sem lesz jó.

-- Látod, Kéknyúl, már megint milyen buta vagy! – bömbölte diadalmasan Rőtsörényű Leó. – Ha meghal valaki, az semmiképpen sem jó. Ezt igazán tudhatnád!

-- De hát én nem is szerettem Brumiék nagymamáját – erősködött tovább Kéknyúl. – Nem is ismertem, hogyan szerethettem volna?

-- De Brumit és a medvelányt szereted, ugye? – kérdezte Kéknyulat Bagoly.

-- Micsoda kérdés! Persze, hogy szeretem! – válaszolta Kéknyúl.

-- Ők pedig nagyon szerették a nagymamájukat. Te őket szereted, ők a nagymamájukat szerették, ez elegendő ok arra, hogy te is érezd az ő szomorúságukat. Együttérzés. Azt hiszem, ezt hívják így – nézett Bagoly kérdően az óvónénikre.

Azok helyeslően bólogattak.

Kéknyúl még nagyon elmondta volna, hogy ő csak annak örült, hogy Brumi és a medvelány holnap már megint velük lesz, és akkor éppenséggel együttérezni is jobban tud majd velük, akármit jelentsen is ez. Nem volt kedve azonban sem Rőtsörényű Leó gúnyolódását, sem Bagoly okoskodását tovább hallgatni, ezért inkább csendben maradt.

Elmentek játszani, de újra meg újra visszatért beszélgetésükbe Brumi és a medvelány nagymamája.

-- Nekem is meghalt a nagymamám – mondta Vakkancs. – Messze lakott tőlünk, csak ritkán láttam. Ott is temették el. A szüleim el szoktak menni hozzá a temetőbe. Azt mondják, ott békében alszik. Vajon miről álmodhat?

-- Aki meghalt, az már nem álmodik semmiről – szögezte le Bagoly.

-- De mi álmodhatunk róluk – kapcsolódott a beszélgetésbe Szőkecica –, és az majdnem ugyanaz.

-- Már hogy lenne ugyanaz? – fortyant fel Bagoly. – Mi élünk, ők meg nem. Nagyon nem ugyanaz.

-- De ha álmodunk – elmélkedett tovább Szőkecica –, az majdnem olyan, mintha nem is igaziból élnénk. Akiről meg álmodunk, az majdnem olyan, mintha igaziból élne. Szóval majdnem ugyanaz.

Erre már Bagoly sem tudott hirtelen mit válaszolni. Egyik szemét lehunyta, mintha erősen gondolkozna, de lehet, hogy csak kipróbálta, hogy milyen az, ha az egyik szemével álmodik, a másikkal meg ébren van. Aztán egy pár perc múlva a másikkal is elaludt.

Kéknyúl Vakkancsnak mesélte:

-- Én nem ismertem a nagyszüleimet. Vadászok ölték meg őket. Szüleim mindennél jobban gyűlölik a vadászokat. Gyilkos banditáknak tartják őket. És a társaikat is – tette hozzá félénken – a vadászkutyákat.

A szeme sarkából Vakkancsot figyelte.

-- Tudom, hogy te is vadászkutya vagy. De én nem tudlak téged gyilkos banditának tartani. Érted te ezt?

-- Talán, mert nem vagyok az – válaszolta egyszerűen Vakkancs. – Szégyellhetném is magam, hogy vadászkutyának születtem, de nem én választottam, elhiheted. De azért megértem, ha nem hívsz meg magatokhoz uzsonnára.

Rőtsörényű Leó hirtelen arra gondolt, hogy Ezüstüstök nagypapa biztosan nagyon öreg, és egyszer talán ő is meg fog halni. Ettől a gondolattól nagyon szomorú lett, mert nagypapáját mindenkinél jobban szerette. Valahogy szeretett volna megbizonyosodni arról, hogy ez nem fordulhat elő.

-- Ugye Brumi nagymamája borzasztó öreg volt? Talán már százéves is elmúlt? – kérdezte azt remélve, hogy Ezüstüstök nagypapa attól még elég messze van.

-- Száz éves biztosan nem volt – válaszolt Bagoly, aki közben mind a két szemével felébredt. – A medvék nem élnek olyan sokáig. Az elefántok és a teknőcök között van, aki igen. Na meg az emberek között is. Főleg a nagymamák.

-- És az oroszlánok? – tért most már egyenesen a tárgyra Leó.

-- Azok bizony legfeljebb addig, mint a medvék. Semmiképpen sem tovább – szólt Bagoly ítélete.

Leó tehát továbbra is ott maradt a kétségeivel. Szőkecica ránézett. Nem nagyon szoktak beszélgetni. Szőkecica nem kedvelte Leó lehengerlő, üvöltözős stílusát, de most egy nagy, tanácstalan, védtelen macskát látott benne. Sejtette, mi bántja.

-- Te is a nagymamádat félted? – kérdezte halkan.

Leó sem tartotta sokra a kényeskedő és érzelmes cicát. Semmiképpen nem akarta bevallani neki nagypapája iránti aggódását, de jól esett neki, hogy megérezte a gondolatait. Együttérzés – derengett fel neki a Bagolytól nemrég hallott szó. Bólintott.

-- Azt szeretnéd, ha örökké élne? – tapintott megint a lényegre Szőkecica.

Leó újra csak bólintott. Szőkecica hosszan és szeretettel nézett rá. Leó lesütötte a szemét.

-- Az úgy nem fog menni – sóhajtott Szőkecica. – A nagymamák sem élnek örökké. Igazából nem. De addig élnek, amíg van, aki álmodik róluk. És ez sok száz év is lehet.

-- Az álom nekem nem elég! – csattant fel Leó úgy, ahogy azt Szőkecica annyira nem szerette. – Nem is a nagymamám, hanem a nagypapám, és álmomban nem fog tudni megtanítani mindenre, amit még meg szeretnék tanulni tőle – magyarázta Leó majdnem sírva.

Szőkecica a hangoskodás ellenére is sajnálta nagyra nőtt rokonát. Segítségkérően nézett Bagolyra, aki végighallgatta beszélgetésüket.

Szőkecicának igaza van – ismerte el Bagoly. – Akiről álmodunk, az velünk él tovább. És ha életében eléggé figyelünk rá, akkor mindig tudni fogjuk, hogy mit válaszolna a kérdésünkre. Akár ébren, akár álmunkban.

Rőtsörényű Leó egy kicsit megnyugodott. Még többet fog beszélgetni Ezüstüstök nagypapával, hogy legyen miről álmodnia, ha a nagypapa már csak ott fog élni.

És ezt holnap el fogja mondani Bruminak és a medvelánynak, hogy ne legyenek olyan szomorúak.