Tacsi becsület

Tacsi becsület.

     Rudika, a fekete bundájú, nyúlánk és örökmozgó tacskó a megszokott reggeli felfedezőútjára indult a közeli erdő ösvényein. Az erdő minden zegét-zugát ismerte már, otthonosan mozgott a fák között. A madarak vidám csicsergéssel üdvözölték, a virágok kecsesen meghajoltak előtte, a gombák kalapjukat biccentve köszöntötték. A  csúszómászók kíváncsian körülkémlelték, a mókusok pedig nevetve integettek neki, miközben ágról ágra szökdécseltek. Rudika körbeszimatolta a medvehagyma selymes leveleit, óvatosan megkapirgálta a földbe simuló gyömbérgyökereket is. Ám amikor a salátaboglárkák felé vette az irányt, orrát hirtelen megcsiklandozta egy különös, ismeretlen illat. A szokatlan szag kíváncsiságot ébresztett benne, habozás nélkül a nyomába eredt. A sudár nyárfa egyik magas ágán fagyöngy telepedett meg, mint egy zöld gömbdísz a karácsonyfán. Alatta, a lombok árnyékában Rudika megpillantott egy idegen tacskót. Ott állt mozdulatlanul, szemeiben valami ismeretlen csillogás bujkált.

- Hát még mit nem! Egy idegen tacsi az én területemen? Szó sem lehet róla!- morfondírozott magában Rudika, miközben orra megremegett az izgalomtól. Mit szólna nagyapám, ha megtudná, hogy csak úgy eltűröm?

Ezzel se szó, se beszéd, sarkon fordult, s határozott léptekkel odasietett az idegenhez, majd szigorú tekintettel kérdőre vonta:

- Nono, mit keresel te az én birodalmamban?

Az ismeretlen tacskó udvariasan felegyenesedett, farka végén barátságosan rezgett a szőr.

- Csak erre jártam- válaszolta nyugodtan. A gazdám a szomszédba költözött. A nevem Fahéjka. És téged hogy hívnak?

-  Az én nevem Rudika- felelte dacosan a fekete tacskó. De ez most mellékes. Ezt akkor sem hagyhatom annyiban! Ez itt az én területem, az én erdőm, az én... mindenem! A tacskók becsülete megkívánja, hogy megküzdjünk érte.

- Rendben, ha ezt akarod, hát legyen! Aki hamarabb ér el a tópartra, azé lesz az erdő!

- Hát akkor rajta, versenyfutás!- kiáltott Rudika.

A két tacsi nekilendült, szinte egyszerre iramodtak meg a tó felé. Eleinte úgy tűnt, Rudika vezet, lába se érte a földet, olyan fürgén szaladt. De egyszer csak... hopp! Egy sunyi gyökérbe akadt a mancsa, és nagy puffanással elterült az avarban.

Fahéjka azonnal megállt, visszafordult, és aggodalommal közeledett. Finoman megfogta Rudika farkincájának végét, és segített neki feltápászkodni.

- Hm, hm... hát te meg mit művelsz?- morogta Rudika, kissé zavartan.

- Segítettem neked felállni- mondta Fahéjka egyszerűen.  Folytathatjuk a versenyt, mostmár egyenlő eséllyel.

Rudika elhallgatott. A farkát csendesen csóválta, szeme sarkában megvillant valami, ami talán nem is harag, hanem melegség volt.

- Hm... tudod mit? Meggondoltam magam. Talán nem is kellene versengenünk. Talán a tacskók nem harcra, hanem barátságra születtek. Te, Fahéjka, te igazi ragyogást hoztál a tacsik becsületére. Legyünk inkább barátok, és osztozzunk ezen a gyönyörű erdőn!

- Benne vagyok, Rudika! Pacsit rá!

- Hát akkor... csapi!

- Nem csapi, hanem pacsi!- nevetett Fahéjka.

- Csapi!- vágta rá határozottan Rudika.

- Nem csapi, hanem pacsi, tacsi-pacsi, te csacsi!

Ezen aztán mindketten hangosan felnevettek, és a tó felé baktattak, már nem versenytársakként, hanem igazi, bundás jóbarátokként. Mert hát a tacsi becsület ezt így kívánja meg.