Télapó és az erdei kívánságok

Télapó és az erdei kívánságok.

Egy hideg, havas éjszakán, mikor a hó csillogott a holdfényben, az erdő lakói izgatottan gyülekeztek az öreg tölgyfa körül. Közeledett Télapó éjjele, és mindenki szívében ott bujkált egy különleges kívánság. A nyúl, a róka, a medve, és még a mókus is izgatottan beszélgetett arról, mit szeretnének kérni.

- Én egy kosár mogyorót kérek! – rikkantotta a mókus. – Úgyis elég szorgalmas voltam idén, tele van a fám sok finom falattal, de sosem elég!

- Én egy szép, meleg bundát szeretnék! – mondta a nyúl, aki mindig fázós volt.

 - Én pedig egy csodálatos aranyfarkat! – szólt a róka, mert szerette volna, ha minden állat őt csodálja az erdőben.

Ahogy a kívánságok sorra hangzottak el, egyedül a kis sün, Tüsike, maradt csendben. A többiek kíváncsian néztek rá.

- És te, Tüsike? Te mit kérsz Télapótól?

 - Én… nem tudom – felelte a sün lassan. – Nekem mindenem megvan, amire szükségem van. Talán csak azt kérem, hogy mindenki boldog legyen.

A többiek először kuncogtak rajta, de hamarosan rájuk borult az éj csendje. Nem sokkal éjfél előtt megérkezett Télapó szánján, melyet csilingelő szarvasok húztak. Az erdő összes állata sorban elmondta a kívánságát, Tüsike pedig utolsónak maradt.

- Kedves kis sün, te mit szeretnél? – kérdezte Télapó.

- Csak annyit, hogy az erdőben mindenki boldog legyen – ismételte meg halkan Tüsike.

Télapó mosolyogva megveregette Tüsike tüskés hátát, és valamit halkan mormolt a szakálla alatt. Aznap éjjel, amikor az állatok álomra hajtották a fejüket, mindannyian valami különös dolgot éreztek.

A mókus megtanulta, hogy a túl sok mogyoró nem teszi boldogabbá; a nyúl rájött, hogy a barátai ölelése melegebb, mint bármilyen bunda; és a róka megértette, hogy az igazi csodálat nem a külsejéből, hanem a szívéből fakad.

Másnap reggel mindannyian Tüsikét keresték, hogy megköszönjék neki, hogy emlékeztette őket: a boldogság nem a kívánságok teljesüléséből, hanem a szívből jön.