Tengerparti királylány

Tengerparti királylány.

            A tenger csendesen hullámzott, halk morajlás kísérte az utat, melyet évezredek óta jár. Mélykék vize olykor világoszöldre majd sötétzöldre változott, melyet a nap fénye aranyszínű csillogással tett csodaszéppé.

            A királylány kedvenc helyén ücsörgött, egy mindenkitől távoli öbölben, amerre a madár is ritkán járt. Térdét két karjával átfogta, a talpát a fehér homokba nyomta, hogy érezze annak melegét és simogatását. Az arcát lágyan meg-meglegyintette a sós szellő, szőke, hosszú haja repkedett körülötte, mint megannyi aranyszárnyú pillangó. A legjobb barátja, Kékdelfin, már távolról észrevette, és nagy iramban közeledett felé.

– Merre jártál? Látom, messziről érkeztél! Fáradtnak tűnsz! – szólította meg a királylány, mikor a partközeli sekély vízhez ért.

– Két napja úszom megállás nélkül! Elsüllyedt egy hajó a tenger közepén, a legénység kimenekült a Lakatlan Szigetre a mentőcsónakokkal, de a királyfit sehol nem láttam – szólt aggódva Kékdelfin.

– Honnan tudod, hogy hajóra szállt velük? – kérdezte a királylány.

– Egy egész delfin család kísérte őket! Találkoztam velük, és ők látták, mikor a fedélzeten állt. Órákig csodálta a tengert, épp úgy, ahogy te szoktad Selymeshajú királylány! – felelt a delfin.

– Hívom a Gyorsröptű sasmadarat, ő majd felkutatja! – határozta el a királylány, és belefújt a gyémántkürtjébe. Hatalmas szárnysuhogással, azonnal ott termett a madár, és várakozón nézett rá.

– Mi a kívánságod, Selymeshajú királylány? – érdeklődött.

– Siess a tenger közepére, és kerítsd elő a királyfit, aki a süllyedő hajóról eltűnt! – kérte a királylány. A sas nagy szelet csapva maga körül egy szempillantás alatt elillant a láthatárról.

– Miért indult el a királyfi a messzi szárazföldről? – kíváncsiskodott a királylány.

– Úgy hallottam, hogy a Kemény Sziklák királylányát szánták neki feleségül. A násznép már összegyűlt a palotában, amikor kihajózott – mesélte Kékdelfin.

– Nem tetszett neki a menyasszony? – csodálkozott a királylány.

– Azt nem lehet tudni. De azt igen, hogy azt mondta az apjának, hogy az ő szívében él egy kedves arc, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. A király megharagudott rá, azzal vádolta, hogy álmokat kerget, ahelyett, hogy két lábbal állna a földön. Hozzátette még, hogy egy ilyen ember nem lehet utódja a trónon. Erre az Álomkirályfi elrohant. Összeszedte a legénységet, és elindult a királyi hajón, hogy megkeresse a párját. Kedvenc delfin családja kísérte őt. A hajó sajnos léket kapott, és innentől ismered a történetet – fejezte be a delfin a beszédet. Éppen jókor, mert már hallatszott Gyorsröptű sasmadár hatalmas szárnycsapásainak zaja.

– Óh, nézd Kékdelfin, hozza a királyfit a karmai között! – kiáltotta megkönnyebbülten a királylány. Mire bárki is megszólalhatott volna, a madár letette a fehér homokba az élettelen testet.

– Nagyon megszorítottad őt? Nem vigyáztál rá? – kérdezte Selymeshajú királylány, és közben a hófehér Álomkirályfiról nem tudta levenni a tekintetét.

– Hogy gondolsz ilyet, Selyemhajú királylány? – háborodott fel Gyorsröptű sasmadár. – Bár erősek a karmaim, de ha menteni akarok, akkor nagyon figyelek rájuk! Óvatosan hoztam ezt a jó királyfit, akinek olyan tiszta a szíve, mint a forrásvíz a hegyekben! – folytatta.

– Jól van, jól. Ne haragudj! Nézd, csukva a szeme! Vajon miért nem ébredezik? – aggodalmaskodott a Selyemhajú királylány.

– A tenger királyának palotájában találtam rá. Kiderült, hogy férjhez akarja adni a lányát, és hallott Álomkirályfiról, aki éppen az ő birodalmában hajózik. Elsüllyesztette a hajót, és magával vitte a királyfit. Felöltöztették arany ruhába a lányt, és vitték a királyfi elé. Ő azt mondta, hogy nagyon szép a menyasszony, és valaki biztosan boldog lesz majd vele, de nem ő, mert a szívében másnak a képe él. Erre a Tenger királya haragra gerjedt, és a szolgákkal bedobatta a vízbe. Nem tudom, hogy mennyi ideig úszhatott, de amikor én odaértem hozzá, épp egy örvénnyel hadakozott, ami le akarta húzni a mélybe. Kirántottam belőle, óvatosan a karmaim közé vettem, és elhoztam, ahogyan kérted – sóhajtott egy nagyot a sas, és ráült a királyfi mellkasára. A királyfi erre felköhögött egy adag vizet, az arca visszanyerte eredeti színét, és kinyitotta a szemét.

– Szállj le róla sasmadár! – hallatszott a királylány kedves hangja, és a Gyorsröptű sasmadár azonnal felemelkedett. A királyfi ekkor meglátta a napsugarak narancsszínű fényében a királylányt, és megérintette a haját.

– Tengerparti lány, az arcod itt él a szívemben! Ki vagy te? – szólt hozzá halkan.

– Itt élek, ahol a madár sem jár. Barátaim Kékdelfin és Gyorsröptű sasmadár. Ők szoktak mesélni nekem a tengerről és a messze földön élő emberekről. Nem ismerhetsz engem, mert nem jártam még ezen a tengerparton kívül sehol – felelte a királylány.

– Akkor éppen ideje, hogy megismerkedjünk! – állt fel Álomkirályfi, és kézen fogta Selyemhajú királylányt.

Hosszú órákon át sétáltak a fehér homokban. Felváltva beszéltek arról, ami éppen az eszükbe jutott. Kékdelfin és Gyorsröptű sasmadár aggódva figyelték őket, mert érezték, hogy a királylánynak tetszik ez az idegen ifjú, és most először gondoltak arra, hogy elviheti tőlük valaki nagyon messzire.

– Vissza kellene menned a palotába! Már későre jár! – figyelmeztette Kékdelfin a királylányt.

– Elkísérlek! – ajánlotta a királyfi, és együtt vonultak be a gyémánt palota tróntermébe. Itt a király és a királyné már várta őket, mert az őrök jelentették, hogy közelednek felé. Amikor a királyfi üdvözölte őket, a királyné hirtelen felállt az ura mellől, és megölelte:

– Ó, de megemberesedtél, amióta nem láttalak! – mosolygott rá. – Te nem emlékezhetsz rám, mert még kisfiú voltál, mikor találkoztunk. Anyád, a Szárazföldi királynő a barátnőm. Jártatok itt egyszer, Selyemhajú királylány születése után egy pár esztendővel – folytatta. 

– Talán egy kicsit mégis emlékszem! – felelte Álomkirályfi.

– Azt is tudod, hogy miért nem jöttetek errefelé többször? – érdeklődött a királynő. Amikor a királyfi megrázta a fejét, a királynő így szólt:

– Hazafelé tartottatok, amikor a Tenger királya olyan magas hullámokat vert, hogy a hajótok felborult. Alig tudtatok megmenekülni. Szerencsére a víz hamar megnyugodott, és mikor a hullámzás alább hagyott, a mi hajónk a segítségetekre sietett. Apád azonban azt mondta, nem jöttök ide többször, és mi sem menjünk, mert odaveszünk legközelebb.

Selyemhajú királylány nem emlékezett arra, hogy valaha találkozott Álomkirályfival, de mégis ismerős volt számára. Ettől a pillanattól tudta, hogy azért, mert régen valóban találkoztak. A király és a királyné meghívták vendégségbe a baráti család fiát, és a két fiatal néhány napot együtt tölthetett. Ezalatt sokat beszélgettek, sétáltak a tengerparton. Egy napon felkapaszkodtak Gyorsröptű sasmadár hátára, aki csodás tájak felé szárnyalt velük. Máskor Kékdelfin vitte el őket egy nagyobb útra, amely során megismerhették az arrafelé élő delfin családokat. Az idő azonban hamar telt, és egy este a királyfi így szólt:

– Haza kell mennem, néhány dolgot tisztázni szeretnék apámmal!

– Ha a Tenger királya ennyire haragszik a családjainkra, hogy fogsz hazatérni? Megint felkorbácsolja a hullámokat, vagy léket kap a hajó! – nézett rá aggódva a királylány.

– Igazad van. Elmegyek a Tenger királyához, és beszélek vele! – határozta el a királyfi. – Ha nem teszem meg, akkor hogyan látogassuk meg nyugodtan egymást, hisz mindig aggódnunk kell majd a tenger miatt! – folytatta.

A királylány hiába kérte, nem állt el a szándékától. Ezért Gyorsröptű sast megkérte, hogy vigye el a párját a tenger királyának palotájába. Ott a királyfi bátran a Tenger királya elé állt, és megkérdezte:

– Miért akadályozod meg folyton, hogy az én és a Selyemhajú királylány családja találkozzon?

A Tenger királya csodálkozott, hogy az ifjú, akit a tengerbe vetett visszajött hozzá. Elszégyellte magát, amikor kimondta az igazságot:

– A szél és a napsugár, a csillagfény és a hold üzente nekem, hogy te és a Selyemhajú királylány egy pár lesztek. Tudom, amióta a világon vagytok. A saját lányomnak szántalak, hogy végre megbékéljen a föld és a víz egymással. Megtettem mindent, hogy elszakítsalak benneteket egymástól, de csak újabb bajt okoztam ezzel. Már belátom, hogy nem tehetek semmit az érzéseitekkel szemben.

– Békélj meg velünk, és én, a szárazföld jövendő királya kezet nyújtok neked! Nem kell ahhoz a lányodat elvennem feleségül, hogy mi jó viszonyt ápoljunk! Hadd keresse meg a boldogságot ő is! – mondta a királyfi, és kezet nyújtott. A Tenger királya elfogadta azt, és megszorította. A királyfi elszáguldott a sassal. Másnap reggel búcsút mondott egy időre a Selyemhajú királylánynak, és felszedték a horgonyt. A legénységet út közben felvették a lakatlan szigetről, majd együtt hazatértek.

– Édesapám, megtaláltam a jövendőbelimet! – szólt, amikor a trónteremben találkozott a szüleivel.

– Ki az a lány, akit a szívedben hordtál? – kérdezte a királyné, mert a király még mindig haragudott, és ezért nem válaszolt. Akkor aztán a királyfi sorban elmesélte, hogy mi minden történt az elmúlt napokban vele. Az apja haragja azonnal elillant, amint megtudta, hogy kibékítette a Tenger királyát.

– Látom fiam, a helyén van a szíved! Hozd el a lányt, és megtartjuk az esküvőt!

            A tenger csendesen hullámzott, a királylány a parton ült, és a vizet kémlelte. A királyfi egy hatalmas hajón érkezett, leszállt, és a lebukó nap aranysárga fényében feleségül kérte őt. Kékdelfin meghatottan nézte a kék és zöld színű vízből a fiatalok boldogságát, és már cseppet sem aggódott azért, hogy nem látja többé a királylányt. A királyfi és a királylány a szüleik és ezer vendég jelenlétében házasságot kötöttek, és a lakodalom után a tengerparti és a szárazföldi kastély között osztották meg az idejüket. Így egyikőjüknek sem kellett örökre elhagyni az otthonát. Kedvenc helyük a tengerpart maradt, ahol lágyan jár a sós szellő, a fehér homok forrón simul a talpunk alá, és ezer fényben csillog a víz a holdfényben.