Titannah és a Halloween

Titannah és a Halloween.

Egy borús, őszi napon történt, hogy Máté nagypapának eszébe jutott egy nagyon régi
történet.
A papa meg is kérdezte unokáját:
- Szeretnél hallani egy történetet?
- Igen. Mesélj nekem, papa! – mondta izgatottan az unokája.
- Oké, ülj ide – szólt a papa, és elkezdett mesélni. - Ez a történet, amit elmesélek most
neked, egy kis falucska kis lakójával történt meg. Hát figyelj!
Egy kisfiú, Máté, az ágyán ült, egy esős, őszi napon. Olyan idő volt, mint most. A ház
homályban úszott, kint fújt a szél, és csepergett az eső. Máté lehajtott fejjel nézte a szép,
őszi levelek vidám táncát a szélben, és az egyenként lehulló esőcseppeket, amik átáztatják
mind a szomjas földet, mind a száraz leveleket. A nagy csendben csak a szél susogása, a
ház nyikorgása, és az ereszen lefolyó esőnek cseppjei hallatszottak.
Ki tudja, miért volt ilyen szomorú, visszahúzódó Máté. Talán Bence miatt, aki piszkálta
mindig a suliban? Nem tudjuk ezt sosem meg. Ez olyan tulajdonság, aminek okát csak maga
a tulajdonosa ismerheti fel magában.
A nagy csendet egy kopogás szakította meg.
- Ki lehet ez? – motyogta magában Máté.
Máté egy ideig gondolkodott, aztán a bejárati ajtó felé indult lassan, félve.
- Ki az? – kérdezte, amikor az ajtóhoz ért.
Bár félénken, valószínűleg a kint álló személy számára alig hallhatóan mondta ki, de
valahogy azért az ajtó túloldalán lévő személy meghallotta, és kedvesen szólt:
- Gyere ide, Máté, kérlek, nyisd ki az ajtót!
Máté akkor is félt, mert az járt a fejében, hogy nem mondta meg a személy, miért nyissa ki
az ajtót, és még fel se ismerte a hangját. De aztán az ajtó kilincséhez nyúlt, és lassan
kinyitotta.
- Szia, Máté! – szólalt meg a kedves hang.
Vagy akár a kedves hangot már úgy is nevezhetnénk, hogy egy kedves, lila ruhás néni, aki
egy kis sárga, halloweeni tököt tartott a kezében. Jelenléte nyugalmat és kedvességet
sugárzott, mellette pedig denevérek ültek nyugodtan.
- Ön kicsoda? És honnan tudja a nevem?
- Én Titannah vagyok, de szólíthatsz Titna néninek is. Figyelj Máté, itt ez a kis tök. Fogadd el
tőlem, és vidd be az asztalra.
- Hát, oké. – mondta bizonytalanul a kisfiú.
A néni át nyújtotta a kisfiúnak a tököt, és Máté bevitte. Letette az asztalra, és újra az ajtó felé
fordult, de ott már csak a néni és a denevérek hűlt helyét találta.
A fiú az ajtó felé indult, hogy becsukja azt, de meglátta az anyukáját, hogy siet hazafelé a
még mindig csepergő esőben, ezért inkább visszament a szobájába addig, míg megérkezik
anyukája, mert nem akarta előtte becsukni az ajtót.
Anyukája hazaért, és nem értett semmit.
- Szia, hazaértem, de mért volt nyitva az ajtó?
- Szia anya! Valami néni volt itt, azt mondta, hogy ő Titna néni. Az előbb én ott álltam az
asztal mellett, és be akartam csukni az ajtót, ezért el is indultam, de láttam, hogy jössz, ezért
nem csuktam be az ajtót.
- És honnan van az asztalon egy ilyen szépen kifaragott tök?
- Kifaragott? Hát azt nem tudom – mondta csodálkozva Máté, és kisétált a konyhába.
A konyhába kiérve látta csak meg azt a szép, nagy, varázslatos tököt. Olyan szép mérete is
lett, és leírhatatlan csodálatot és titokzatosságot sugárzott.
- Ez meg micsoda? Anya! Én egy kis tököcskét kaptam a nénitől, aki előtted járt itt. Letettem

ide, és most eltűnt, és ez van itt helyette. Még megköszönni sem tudtam, hiszen addigra
eltűnt a néni.
- Én se tudom, akkor mi ez, kisfiam, de ha szeretnéd megtartani, nyugodtan. De azért én
utánanézek ennek a néninek itt a ház körül, mindjárt jövök.
- Oké, anyu.
Máté anyukája elment megnézni, hogy mégis ki volt ez a néni, hiszen csak úgy nem
tűnhetett el... Máté pedig nézte a csodát. A kifaragott csodát. Valami különlegességet
árasztott a tök.
Egyszer csak, már megint kopogtak.
- Mi van? Most meg ki az?
- Máté! – hallatszott az ajtó mögül.
De ez valamiben más volt. Ismerős hangok szólaltak meg. Igen, hangok, tehát most nem
csak egy valaki állt az ajtó mögött. Máté furcsállta a dolgot, mert ő már tudta, kik hívják a
nevén. Hát odament az ajtóhoz, és kinyitotta azt. Csodálkozva nézett az ajtó előtt
összegyűlő társaságra. Az osztálytársai voltak. Még Bence is. Sokan voltak, üdvözölték
Mátét. Az első gyerek Bence volt. Ő előszőr bocsánatot kért Mátétól mindenért, majd egy
nagy tálat tett a tök mellé az asztalra. A gyerekek sorban jöttek be, és tették bele a nagy
tálba cukorkáikat.
Most már Máté is kicsit bátrabb lett. Egész este ünnepelték a Halloweent. Máté anyukáját
senki sem vette észre, amikor hazaért. Az anyuka örült, hogy végre boldogan tölti idejét fia.
Egy szót sem szólt, és bement a hálószobájába. Máté csak akkor vette észre anyukáját,
amikor a társaság elhagyta a házat. Jó éjszakát kívántak egymásnak. Még egyszer ránézett
a varázslatos tökre, és úgy látta, mintha a tök rákacsintott volna. Majd álmosan lefeküdt, és
elaludt.
- És vége. Tetszett a mese? – kérdezte unokáját Máté nagypapa.
- Nagyon jó mese volt.
- És tudod, mi a legjobb? Hogy ezt én élhettem át.
- Tényleg?
- Igen. Én voltam Máté, az a kisfiú, akiről a mese szólt. – mondta Máté nagypapa, miközben
könnycseppek gördültek le arcán, amit igyekezett letörölgetni.