Titok

Titok.

          A virágzó nyári tisztás ontotta magából az illatokat. A lepkék szárnyát borító apró pikkelyeken megcsillant a kacér napsugár. A fecskefarkú lepke vidáman cikázott az illatos murok fehér virágain. A katángkórón megbújt szerényen az égszínű boglárka. A futrinkák éppen az esti műszakjukat pihenték ki a fűcsomók alatt. A virágbogarak elindították nektárgyűjtő akciójukat. A kaszáspók megkezdte őrjáratát az ösvények mentén. Minden úgy indult, mint bármelyik reggelen. Nem történt máshol ez a mese, csak azon a réten, ahol Nagykölked után elhagyjuk az őrházakat és szántóvá, erdővé szelídül a világ. Hát ott történt, pont ott.

          Egyszer csak a cickafark olyat tett, amilyet még soha! Nyújtózott egy nagyot, emelkedett, emelkedett egyre és egyre magasabbra!

– Hé! Te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle a pók.

– Én? Nem én csinálom. Valami megemelt! – sírta el magát a cickafark.

– Még hogy megemelt! Biztosan meguntad az egy helyben toporgást! Azért mocorogsz ennyit!

– Ne viccelődj velem, szeretek egy helyben toporogni, különben is mindjárt eldőlök! Segíthetnél rajtaaaam! A pók nem volt valami okos állat, így hát úgy döntött: összehívatja inkább az Őrmezei Közgyűlést a cickafark ügyében. Szaladtak a futrinkák, köröztek a mezei poszáták és kihirdették, hogy fél óra múlva legyen mindenki a cickafark tövénél. Lett is erre nagy nyüzsgés, forgolódás, de a cickafarknak már csak hűlt helyét találták. Valami titokzatos, nagy fekete folt vagy, hogy is mondjam, földhalom tornyosodott a virág helyén. Az imádkozó sáska a kezét tördelte, a szarvasbogár szúrásra állította a fejkoronáját, és csak vártak és csak vártak, de nem láttak senkit és semmit.

– Ez furcsa, sőt rettenetes! – hajtogatta az egyik pillangó. Itt volt a kedvenc leszálló helyem!

– Szegény virág! – sajnálkozott a katica.

– Szegény mi! – hajtogatták a virágok.

– Ellenség ütötte fel a fejét a zöld gyepen! – sápítoztak a kórók. Volt már rá példa! Volt már rá példa!

– Mi lehet ez? Mi lehet ez? – kérdezte mindenki.

– Ássunk lyukat a közepébe! – javasolta a bögöly, de senkinek sem tetszett az ötlet.

– Muzsikáljuk ki az ebadtát! – jutott eszébe a tücsöknek. A hangyák a hasukat fogták a nevetéstől:

– Azt hiszed, mindenki olyan zenebolondja, mint te? – kérdezték tőle. Inkább csináljunk belőle egy jó kis hangyabolyt! – javasolták.

– Még mit nem ti, gyűjtögetők, még a veszélyből is hasznot akartok húzni! – kiabáltak rájuk a csigák. Lett is olyan hangzavar, veszekedés, hogy már azt is elfelejtették, hogy félniük kellene valamitől vagy valakitől.

          Egyszer csak elkezdett emelkedni az a nagy, fekete titok, és csak nőtt, növekedett. De ez még mind semmi, meg is szólalt öblös, mély hangján:

– Mi ez a nagy rikácsolás, miért nem tudtok csendesebben vigadni? A veszekedők meghökkentek.

– Retteg tőled az egész határ, és még te parancsolgatsz nekünk? – emelték fel a hangjukat felháborodva.

– Nem bántottam én senkit! – mondta csendesen a fekete titok –, csak szeretnék itt lakni.

– Itt? Másnak a lakásában, te betolakodó! Te! Te! Te! Ki is vagy te tulajdonképpen?

– Hát nem ismertek! Én vagyok a vakond! Még sohasem hallottatok rólam?

A lakók a fejüket rázták.

– Azt sem tudjuk, mi a te főfoglalkozásod!

– Még ilyet! – hüledezett a vakond, ilyen mezőn sem jártam még! Az én dolgom a rovarevés.

– A rovarevés? Ez nem is rossz! – morfondíroztak a virágok. Hát szavazzuk meg: maradhatsz-e vagy sem! De ígérd meg, hogy óvatosabb leszel, és nem fogsz bennünket kidöntögetni! A vakond mindent megígért. Egy kicsit bolondosnak tartotta a lakókat.

          A cickafark pedig szomorúan hallgatta, hogy már régen nem is róla folyik a vita. Megszáradt magvait messze röpítette a szél, hogy gyermekei újra nyíljanak erdőn, mezőn, tarka réteken.

          Ha erre látogatsz, talán még te is láthatod az elfeledett cickafark gyermekeit!