Kéregmanó

Kéregmanó.

          Kéregmanó a Nagy Öreg Tölgyben szundikált. A hőscincért kérte meg, hogy ébressze már fel, ha itt lesz az újabb kéregújítás ideje, mert nagyon szeretett lustálkodni. Tudod, hol? Hát nem máshol, mint Zsennyén. Azt mondják a bölcs, öreg manók, hogy ezer éves is van már az a fa. Az ilyen vénség már kész manóparadicsom!

Nagyon fontos dolguk van a kéregmanóknak. Ha eljön a megfelelő idő, óvatosan, nagyon picit megrepesztik a fák kérgét, hogy azok tudjanak nyújtózkodni egy jót. Mert ahogy nő a fa, kicsi lesz neki a kéreg, mint egy szoros kabát. Képzelheted, milyen keservesen nyöszörögne odabent, ha nem sóhajthatna a boldogságtól, amikor megsimogatja őt a tavaszi szél, vagy nem szomorkodhatna, amikor lombja fölött integetnek a vadludak. Akkora hangzavar lenne a fák nyöszörgéséből ezen a kerek világon, hogy még a madarak csivitelését sem hallanád meg. Ezért van nagy feladatuk a kéregmanóknak. Minden hónapban fogják fanyüvő késüket, óvatosan apró sebet ejtenek a fák kérgén, varázsmondókát mormolnak, hogy ne fájjon a fának a vágás. Előfordul, hogy bekenik gyantával is, mert így gyorsabban forrad a seb. Amikor végeztek, színes hálósapkát öltenek és elbújnak valamelyik repedésben aludni. A fák pedig nyújtóznak egy kicsit. Felsóhajtanak, és azt mondják: de jó, növesztek magamon egy pindurkát! Hát igen!

          A Nagy Öreg Tölgy csak várt és várt. Nagyon szorította már a kabátja. Törzse középső részét már régóta vaskengyel szorította, az sem volt kényelmes. Türelmetlenségét még egy szú is fokozta, aki folyton kellemetlenül csiklandozta. De neki nem volt kedve azt mondani, hogy: hi, hi, hi, sem azt, hogy: ha, ha, ha. Legszívesebben sóhajtott volna egy nagyot, mert itt volt a tavasz, de nem mert. Nagyon szorította már a kabát. Kéregmanó persze csak aludt és durmolt és horkolt tovább. Az Öreg Tölgy először arra gondolt, hogy megcsiklandozza a talpát, de nem érte el. Próbált mocorogni, dülöngélni egy kicsit, de a manó ettől még hangosabban horkolt. Persze a hőscincér sem volt sehol. „Semmirekellő!”- gondolta a tölgy. „Ha nem segít rajtam valaki, én mindjárt megpukkadok!” – kiabálta mérgesen. A Tavaszi Szél hallotta meg elsőnek a zsörtölődését.

– Hogy segíthetnék rajtad? – kérdezte tőle.

– Ébreszd fel, kérlek ezt a haszontalan Kéregmanót! – könyörgött a fa.

– Hol keressem, merre? – súgta a szél.

– Azt hiszem, alul bújt el valahol ez a cudar, keresd meg őt!

     A Tavaszi Szél óvatosan bekukucskált minden résbe, redőbe. Tudjátok mennyi rés, zegzug van egy öreg tölgyfán? Belefáradt egy kicsit a keresésbe. Már majdnem föladta a dolgot, amikor a legkisebb lyukban megpillantott egy tarka, színes sapkát, meg egy pindurka talpat csíkos zoknival a lábán és egy piros kabátkát. Óvatosan megcirógatta, de semmi sem történt. „Ajjaj!” – gondolta -Na, megállj, hétalvó!” Elrepült a somfavirághoz, jó nagyot szippantott belőle, aztán megállt a pici rés bejáratánál és azt mondta:” Ha-ha-hapci!” Kéregmanó akkorát ugrott, hogy nőtt egy nagy búb a fején. Aztán kidörzsölte szeméből az álmot és körülnézett, majd hangosan felkiáltott: „Azt a bodzavirágos tekeredett csigaházát, hát én elaludtam!” Gyorsan fogta fanyüvő kését és apró sebet ejtett a tölgy kérgén, elmormolta álmosan a varázsigét. A tölgy nyomban sóhajtott egy nagyot: „Ej de szép a világ!”- gondolta. Aztán lassan elkezdett növekedni, és már nem is haragudott a manóra, hiszen mindenki hibázhat, legalábbis egyszer.

          Bár tudnotok kell, hogy azóta a hőscincér nem szívesen látott vendég a tölgyfán, mégis újra és újra felkeresi, hogy édes nedveit kortyolgassa. De a tölgy és a manók nem haragtartók. Ugye, te sem?

          Ha Zsennyén jársz, látogasd meg a Nagy Öreg Tölgy maradványait, gyermekeit. Talán Kéregmanóval is találkozol!

Forrás: https://www.libri.hu/konyv/galambos_berni.alomhozo-manosagok.html