A Pinka születése.

A folyó szelleme csendesen üldögélt az ausztriai Fischbach tetején és mosolygott. Hosszú, áttetsző ruhája beborította az alatta lévő sziklákat, selymes fodra apró vízcseppekben végződött.

Kettőt csettintett az ujjával és egy apró forrás indult meg a kövek között, ott ahol a zöldeskék ruha cseppjei érintkeztek a földdel.

- Menj utadra gyermekem, tedd boldoggá a világot!  - mondta.

A kis forrás elindult lassan, tétován. Vízcseppjei összeölelkeztek, és ijedten kérdezgették az Alpok szikláit:

- Merre menjek? Engedjetek! Segítsetek! Nem találom az utamat! Hol vagyok? Mi történik velem?

Képzelhetitek mennyire reszketett, hogy így idegenbe taszították. Amerre járt apró manócskák ültek ki a kövekre és aranyhajú tündérek himbálták lábukat a hasadékok szélén. Annyira gyönyörűek voltak!

A kis forrás nem bírt megállni, csak csordogált az Alpokból lefelé és ér, csermely, patak lett belőle.

 - Hűha! Mekkorát nőttem - gondolta, és tovább kacagott a köveken.

Már nem félt. Hatalmas erdők, madárfütty és különleges állatok kísérték az útját. Mindenhol apró manócskák takarították el a farönköket, hogy utat találjon magának a hegyről lefelé. Amikor erősebb lett, már ő is alakította a felszínt. Ahogy gördült lefelé egyre sebesebben száguldozott, nagyokat nevetett, mélyítette a sziklákat, a talajt.

Mire a hegyről leért már nagyon fáradt volt és szédült is kicsit.

- Hó, hahó! - kiáltották a vele gördülő kövek, és nagy csobbanással álltak meg a hegy alján.

Amikor Felsőcsatárra ért, lecsendesítette járását. Elfordult egy kicsit délre, nagyot sóhajtott, és lassú folyással pihent egy keveset. Néha magyar földön csordogált, néha Ausztriában. Ki-be, ki-be.

Már folyó volt, nem ám patak! Egy folyó kellő komolysággal halad. Egyszer csak egy hegyhez ért. Kemény sziklái nem engedték. Sírva fakadt és a vize csak nőtt és nőtt. Hirtelen kis repedés jelent meg a szikla falán, és csordogálni kezdett a sérült kövön át a víz.

Lassan áttörte a hegyet, amit Vas-hegynek neveznek, csodálatos szurdokot alakított ki magának. Nagy zuhanással a víztömeg a sziklák alján találta magát. A Vas-hegy tetején ülő tündér már nem bírta tovább, hát megszólította:

- Milyen erős vagy kedves folyó. Néhol építesz, néhol rombolsz, csodálatos az utad. Ahogyan rád néztem, az jutott eszembe, miért ne lehetne Pinka a neved? Örülni fognak az itt élő falu lakói neked, ajándékul élőlényeket adok a vizedbe!

- Ó, már nevem is van. Csodás! Lakni fognak a vizemben. Nem leszek többé egyedül! - mondta elragadtatva a folyó.

Az Aranyhajú Tündér hármat ütött a sziklákra, és a folyó megtelt élettel.

Sebes pisztráng, ponty, paduc, fenékjáró küllő, szivárványos ökle, domolykó, márna, menyhal, törpe csík és számtalan halfajta úszkált a vizében. Persze hol itt, hol ott. Mert azt tudnotok kell, hogy nem egy helyen szeretnek a halak élni. A paduc az áramló részeket szereti, a menyhal föl is háborodna az erős sodrásnál. Szeret elbújni a lassú folyású Pinka kövei között.

Vaskeresztes, Horvátlövő, Pornóapáti, Szentpéterfa manói ugráltak a parton, és köszöntötték az új folyót.

Egyszer csak Körmend fölé ért, és valami csuda dolgot látott. Egy sokkal nagyobb és hömpölygőbb folyót: a Rábát.

Annyira megörült neki, hogy boldogságában átölelte. Attól a pillanattól fogva már eggyé váltak, el sem engedte többé. Egyszer majd hullámaik elérik a nagy Dunát, és elmesélik a Fekete-tengernek milyenek is a sziklák az Alpokban Wechsel délkeleti lejtőjén, és milyen szépek a magyar falvak.