Berzepúp

Berzepúp.

Hát igen! Így hívták: Kis Berzepúp. Ugye milyen furcsa név? Bölcs, nagy törpék viselték hajdanán. Amikor megszületett, még olyan édes volt! Nagyokat szuszogott és aludt nem is máshol, csak a világ közepén. Legalábbis ezt mondták az öreg bölcsek. Apró pici házikó lapult meg a kódisállásos épületek szegletében, Ispánk közepén, rejtve minden kíváncsi szem elől. Hát itt született meg Berzepúp. Jókat nevetett álmában és mindenki azt gondolta róla, hogy nem is manó ez a manógyerek, hanem tündér! Tündér! Na, persze! Nem sokáig tartott a tündérsége! Bármit is mondott neki manómama és manópapa, ő pont az ellenkezőjét tette. Körbenézett… megvárta a kellő pillanatot (ilyen pillanat mindig akadt!), éééés a felnőtt manók már csak azt látták, hogy fülig ér a szája, a szemei ragyognak a rosszaságtól, az apró kis szeplők pedig gonoszkodva ugrálnak az orrán. Már hallatszott is a szomszéd szobából a testvérei sipítozása:

– Anyaaaa! Összekötözte a nadrágom szárát!

– Anyaaaa! Kihúzta a cipőfűzőmet!

– Anyaaaa! Összefirkálta a vadvirágos tanoncfüzetemet!

          Ez így ment nap mint nap! Reggeltől estig, estétől reggelig. Manómama és manópapa nem tudták mit tegyenek. Építettek hát egy kicsi szobácskát a nagy szürke taplógombában és beköltöztették őt oda, Ispánk szélére. „Kell egy kis nyugalom, kell egy kis nyugalom!”- mondogatták. Na, te szegény falu! Ebből lett aztán csak nagy kalamajka! Elgáncsolta a hangyákat. Meglocsolta a lepkék szárnyát. Kiszórta a házi verebek fészkéből a tojásokat. Szétszaggatta a keresztes pók hálóját. Elkapta a gilisztát, amikor éppen a föld alatti járatába mászott vissza. Bedugaszolta a vakondok szellőző nyílását. Szóval elszabadult az ispánki pokol! A falu manói felháborodtak és összehívták az Ispánki Lakók és Manók Rendkívüli Gyűlését. Az öreg szél, ami egyébként is szeret titkos üzenetekkel szaladgálni a lankák között, mindenkinek a fülébe súgta, hogy: Rosszcsont, száműzni való! Manómama és manópapa már úgyis mindent megpróbáltak. Elvitték a Városi Pszicho Manóosztályra, megkerestek falusi bölcs tanítókat és lám, lám! Ez lett a vége! Csak púp maradt a híres névből és rossz manó. Szomorúan várták mi lesz a legkisebb manógyerekükkel.

Nem úgy Berzepúp! Folyamatosan vonogatta a vállát, grimaszokat vágott mindenkire. A Bölcs Bagoly Bíróra még a nyelvét is kiöltötte és kiabálni kezdett: „Nem érdekeltek! Fütyülök rátok! Nem vagyok kíváncsi a véleményetekre! Utálom ezt a falut!”A szarkák szemérmesen a csőrük elé tették a szárnyukat és elszörnyedtek. A ravaszdi róka pedig mosolygott magában. „Végre nem rólam beszélnek a faluban!”- gondolta. Alkonyatra megszületett a döntés: „Berzepúpot végleges megjavulásáig száműzzük a sötét fenyőerdőbe!”

„Hűha!”- rezzentek össze törpék. „Félelmetes!”- csiripelték a verebek.

Tudnotok kell, hogy a fenyőerdő sötét és titokzatos a pici manók számára!

Ágai az egekig érnek és nem engedik be a nap fényét. Csak a kóbor szél jár arra és folyton azt susogja, hogy ssssssssssssssssssss… Az aljzatán nem nő virágtakaró és puha selymes fű, ha mégis betéved egy-egy manó, kicsi talpát megszúrja a fenyő lehullott tűlevele. Ilyenkor apró visítást hallasz: azt, hogy: hú, hí, aj, jaj, hű, ha! Hát ide száműzték Berzepúpot! Ő, azonban felkapta hátitáskáját, felszegte a fejét és áttrappolt a fenyőerdőbe. „De jó, de jó, de jó!”-kiabálta! Először egy fa kérgébe bújt, de bökte az oldalát a háncs. Kipróbált egy lehullott tobozt is, de akárhányszor fütyülni próbált, hogy jókedvét mutassa, a toboz mozogni kezdett, ő pedig szédült és hányingere lett. Leült a puszta földre. A kunyhó meleg takarójára gondolt, anyja finom manó máléjára, kukoricaprószájára, altató dalára és a testvérei nevetésére. Nem látta a csillagokat sem az égen, és keservesen sírni kezdett.

Sírt, sírt egészen addig, amíg az éjjeli pávaszem meg nem hallotta a sírását. Gyorsan elrepült manópapáért. Mire a fenyveshez értek, a kis manógyerek álomba sírta magát. Manó papa az ölébe vette és hazavitte. Manó- mama befektette puha ágyacskájába, megsimogatta maszatos arcát és puszit nyomott szeplős pofikájára. Édes altató dallal ringatta el.

Berzepúp csak akkor ébredt föl, amikor a templom tornya a delet ütötte. 

Jaj, de rosszat álmodtam!”- gondolta, és kihajította zsebéből az elszáradt fenyőtüskét…

Ispánkon azóta is mesél a szél a kis Berzepúpról, na meg a világ közepéről és a templom árnyékáról. Ha arra jársz, ne felejts el bekukkantani a kódisállásos házak réseibe, hátha...