Esőgyerek.

Csendben, halkan ébresztette

Vén Napsugár a mezőt.

Minden harmat, sok-sok virág

néki zengett ébresztőt.

„Jó időnk lesz, szép időnk

lesz !”- dalolták a verebek.

Hangyasereg, bogár, lepke

lepte el a füveket.

„Jó idő lesz? Szép idő lesz?”-

kacagott a felhőnép,

s gonoszkodva lóbálgatta

szürke esőköpenyét.

Apró gyerek, esőgyerek

kiszakadt a dunnából,

föld alatta, ég felette

égi létrán elindult.

Jöttek, jöttek  egyre sorban,

lépkedtek a gyerekek,

mező füve, erdő lombja

csókolta a cseppeket.

Vén Napsugár csendben tűrte,

mulasson a felhőnép,

aztán halkan kinyitotta

ködszárító két szemét.

Kitárt karral cirógatta,

ölelte a füveket,

jó meleggel, napmeleggel

szívta fel a cseppeket.

Esőgyerek virágalján

kucorgott egy keveset,

hallgatva a hívó szóra

kis páraként lebegett.

Vitte őt a szelíd szellő,

hívogatta napsugár.

Bárányfelhő lett belőle,

ki az égen messze jár.