Titok

Titok.

Titkot mondok, Terka titkát,

Pletykám elbírja a tintát,

Szép kun leány, nagyon szegény,

Róla szól most ez a mesém.

Cselédsorban ifjú lányka,

Táncmulatság miden álma,

Jóhiszemű dolgos gyermek,

Néha-néha igen cserfes.

Úri népnél vászon tiszta,

Nem vágyódik szíve vissza,

Lelkén átjár boldog béke,

Csillagmosoly minden éke.

Szép szüléje féltő gonddal,

Szembeszegül minden folttal,

Tisztességen szenny nem eshet,

Asszonykötény mindent elfed.

Naiv pára könnyen hiszi,

Földes ura táncba viszi,

Táncba, ráncba, vad románcba,

S végül benn marad a pácban.

Lány szégyene szíve alatt,

Bujdokolni messze szaladt,

Szerelmüknek vad virága,

Készülődött rút világra.

Gyorsan elmúlik a tavasz,

Nyár is, ősz is csak egy arasz,

Méltóságos uram tanul,

Régi bajra fátyol borul.

Tekintetes Urunk örül,

Boldogságtól majd elröpül,

Örömhíre szép napsugár,

Felesége gyermeket vár!

Ballépésnek nincs emléke,

Csendesedik falu népe,

Asszonya is rég megbékül,

Úri gyermek útra készül.

Egykettőre eljön a nap,

Új anyához orvos szalad,

Fehér gyolcsban fiúgyermek,

Bölcsőben ring, mint egy herceg.

Haj, de átkos balsejtelem,

Kisded mellett bába terem,

Karján néki is egy gyermek,

Gyolcsba kötve, mint egy herceg.

Csöppnyi élet, minden vonás,

Hasonlóak, mint két tojás,

Dunyha alatt szépen, csendben,

Szenderegnek mind a ketten.

Mári bába halkan mondja,

Igazságát könnyen osztja:

Árván maradt piciny gyermek,

Jó testvérek együtt lesznek!

Ház urában megfagy a vér,

Asszonysikoly égig elér,

Ijedt szóra nyílik ajka:

„Anya lettem és nem dajka!

Édes Isten! Melyik enyém?

Büntetésnek igen kemény!”

Választ emez meg sem várja,

Párnák közt marad az árva.

Ismét elmúlik a tavasz,

Nem marad más, csak a panasz,

Asszony egyre férjét kéri,

Mondja el az ’igazt’ néki.

Két fiúcska nevetése,

Bánkódást visz feledésbe,

Együtt nőnek úri sorban,

Hasonlítnak egyre jobban.

Kisgyermekből legény lészen,

Feledik a bajt is régen,

Apjuktól csak anyjuk kérdi,

Melyik övé? Nem is érti…

Múlik idő, pereg gyorsan,

Békeidő telik zordan,

 Ám levél jön parancsszóra,

Gyűlik a nép harangszóra.

Kiskatonák hadra készen,

Várakoznak kinn a téren,

Háború jön, nincs már remény,

Harcba indul mindkét legény.

Anyjuk zokog, ismét kérdi,

Melyik övé, most sem érti,

Immár kettőt ölel karja,

Gyönge lelkét bánat marja.

Apjuk szíve értük remeg,

Jeges fronton kinn a sereg,

Mindkettőért mond egy imát,

Várja haza mindkét fiát.

Közben eltelt egy év, kettő,

Frontról levél egyszer sem jő,

Háborúnak lassan vége,

Országok közt ismét béke.

Rossz idő mind jóra fordul,

Hősökért a harang kondul,

Anyai szív egyre dobog,

Ajtón kiskatona kopog.

Hősök hazatérnek végül,

Egy… csak egy jön fivér nélkül,

Anyja boldog s már nem kérdi,

Mondják el az igazt’ néki.