Tobozka

Tobozka.

Nagy Georgina Viktória-Tobozka

Vastag hótakaró lepte el a tájat, úgy festett mint egy képeslap. Büszke fenyőfák sorakoztak az erdei tisztáson, különböző méretben. Némelyik csúcsa úgy tűnt mintha égig érne, s a másik alig látszott a hótakaró alól. Törzseik ilyenkor meleg otthonként szolgálnak baglyoknak és mókusoknak. Büszke fenyő-anya tündöklött középen, élvezte ahogy a lehulló hópelyhek az ágain gyülekeznek, s mintha fehér prémbundát viselne, nem fázott. Ő még eléggé alacsony volt, majdnem a legkisebb. Éjfekete varjak károgással jelezték a napfelkeltét, s kergették egymást a fák ágain.

Fenyőanya mindig félt, hogy elveszíti rajta csüngő toboz gyermekeit egy-egy ilyen játék során, mert a varjak is eléggé nehezek voltak. Pár darab toboz lógott rajta itt-ott, a legkisebb a középen csüngő volt. Az egyik varjú talált a hótakaró alatt egy kövér diót, de amint a többiek észrevették, máris üldözni kezdték. A varjú repült egy darabig, de amikor elfáradt, a fenyők között szökkent, s a fenyők ágain próbált kitérni üldözői elől. A nagy hajszában megtörtént, amitől fenyőanya egész életében félt, az erős varjúszárnyak leverték majdnem az összes tobozt róla, köztük a legkedvesebbet is. Gurultak jobbra, gurultak balra, volt amely begurult a fenyőanya ágszoknyája alá, a másik begurult a mögöttük lévő árokba. Tobozka a legkedvesebb pedig az előttük lévő úton hevert, s a frissen szállingózó hó szinte azonnal betakarta. Fenyőanya szomorúan állt tovább, fatörzsén gyantacseppek csillogtak így siratta őket. A varjak civakodó károgását gyerekek zsivalya váltotta fel. Egy csoport óvodás kisgyermek sétált el a fenyők előtti erdei úton. Lassan meneteltek, vastag kabátkában, téli csizmában, ropogott a kis talpuk alatt a friss hó. Megálltak egy pillanatra, s az óvónő feltette a kérdést a gyermekeknek:

-Milyen fát láttok itt gyerekek?

Sok kicsi szempár pislogott, mikor az egyik kisfiú megszólalt:

-Ezek itt mind karácsonyfák.

-Bizony karácsonyfák, de valójában fenyőfának hívják őket. Nektek van már fenyőfátok gyerekek?

Egymás után hallatszódtak az Igen-ek a gyermekektől, kivéve egy kislányt. Ő csak állt zsebre dugott kézzel és megbabonázva figyelte a legmagasabb fenyőt. Ruházata kevésbé felelt meg az időjárásnak, a nadrágja foltozva volt, a bal csizmácskáján pedig egy lyuk tátongott, így látni lehetett a kötött kis zokniját, amit még a nagymama kötött neki két éve. Annyira elvarázsolta a hatalmas fenyő, hogy észre sem vette, hogy a társai elindultak, így amikor sietni próbált utánnuk, megbotlott, és arccal a friss hóba esett. Gyorsan felpattant, s visszanézett, hogy miért esett el.  A lábánál megpillantotta a kis Tobozt, ami az ütközéstől pörgött a havas talajon. Gyorsan felkapta a tobozt, majd a társai után sietett. Fenyőanya ezt végignézte, és mégjobban elszomorodott. A gyermekek karácsonyi éneke egyre távolabbról hallatszott, aztán megszűnt teljesen. A kislány odasimult a radiátorhoz, úgy melegedett, nagyon fázott. Amikor levette a kabátját, a zsebéből kigurult a kis toboz, ekkor jutott eszébe, hogy az erdőből hozta. A hó miatt a toboz vizes volt, ezért a radiátorra tette, hogy száradjon.

Mindannyian helyet foglaltak az asztalnál, és megkezdődött a karácsonyi dísz gyártó foglalkozás az óvodában. Volt az asztalon papír, sablonok, olló, ceruza, arany és ezüst festék. Mindenki valami mást készített, a kislány készített ajtódíszt papírból, üdvözlőlapot. Az egyik karácsonyi képen meglátott egy tobozt, ami arany színűre volt festve, s úgy díszelgett az asztali díszen. A kislány a leggazdagabbnak érezte most magát, s boldogan szaladt a radiátorhoz. Megragadta a kis tobozt, és az asztalhoz vitte, az ecsetet az arany színbe mártotta, és elkezdte festeni a termést. Apró ecsetvonásokkal kevés idő alatt teljes aranyba öltöztette. A kis toboz mégis szomorú volt, mert távol volt fenyőanyától.

Este vastag dunyha alá bújt a kislány, az édesanyja úgy olvasott neki mesét egy gyertyaláng mellett. Majd mikor elszenderedett, édesanyja meleg ruhába öltözött, és édesapjával karon öltve megindultak az erdő felé az öreg szánkót maguk mögött húzva, régi ásó pihent rajta, egy darab madzaggal volt hozzákötözve, nehogy lecsússzon. Míg a kislány álmában egy meleg tengerparton homokvárat épített, a szülei a térdig érő hóban osontak az erdőben. Édesapja egy éles fejszét markolt. Megálltak a fenyőfák előtt, és gondolkodni kezdtek, bár nem maradt sok idejük, a hideg átjárta őket.

-vigyük ezt a kicsit, ezt még el tudjuk húzni, a többi túl nagy. -szólt az édesapa.

-valóban. Próbáld meg gyökerestől kiásni, ha nem megy, ott a fejsze.

Az első ásócsapások voltak a legnehezebbek, a talaj kemény volt, de aztán mégis sikerült a lehető leg több gyökérrel kiemelni a fenyőfát. Gondosan a szánkóra fektették, és siettek haza, tettük szemtanúja csak a hold és csillagok voltak.

-bárcsak ne kellett volna így tennünk. -szólt az édesanya.

Az édesapa hallgatott, a raktárból egy hatalmas cserepet hozott, abba állította a fát, tett hozzá egy kupac földet is. Fenyőanya volt az, ékesen állt, a hóbunda vízcseppkabáttá változott, ami aztán a padlóra csepegett, édesanya egy ronggyal felitatta. Feldíszítették a mamától örökölt égősorral, amelyen minden harmadik égő égett csak, a félig megrepedt karácsonyi díszek, amelyek fele már elkopott. Varázslatossá változtatta a szobát a fenyőanya. Bár szégyellték magukat a két szülő, azért boldogan tértek nyugovóra. Másnap szenteste reggelén a kislány tágra nyílt szemekkel csodálta a nappaliban álló fenyőfát ami lágyan világított.

-Anya, Apa! Hogy került a fa a szobába?

-Elhoztuk az éjszaka kislányom. Édesapád kiásta, így nem kell majd kidobnunk, hanem a kertben  helye lesz, a ház mellett.

-Nem szabad az erdőből elhozni semmit! -mondta a kislány, ezzel is nyomatékosítva jó neveltetését.

-Ígérjük többet nem teszünk ilyent, most már mindig lesz fenyőfánk, kivéve, ha kinövi a házat.

Az édesanya sütés-főzésbe kezdett, a kislánya segített neki, az édesapa hasogatott fát a kandallóba.

-Hozd a díszeket, amelyeket tegnap készítettél. -szólt az édesanya a kislánynak.

Boldogan szökkenve a kislány a szobájába igyekezett, s az arany tobozkával tért vissza. Oda akasztotta a fa közepére az aranyba öltöztetett tobozkát, s elégedetten nézett végig a karácsonyfán.

Fenyőanya furcsa melegséget érzett, boldogság öntötte el mindegyik tűlevelét egyszerre. Ismerős érzés fogta el, amikor ágszoknyája közepére a kislány a termést akasztotta. Bár nem ismerte meg először, aztán mégis ráismert Tobozkára. Végre újra együtt lehettek. Békességben szeretetben, meghitten teltek el az ünnepek. Eljött az idő, hogy a régi díszek visszakerültek a dobozba, és a fenyőanya is kiköltözzön az udvarra a ház mellé, hogy az év során ágszoknyája ismét menedéket nyújtson madaraknak, mókusoknak, s hogy majd jövő karácsonykor újra feldíszítve varázsolja ünnepivé a nappalit. Lekerültek a díszek, de az arany tobozka madzagja semmiképp nem oldódott ki a tűlevelek közül.

-hagyjuk rajta édesanya! Olyan jól mutat Így is-kérlelte a kislány. Az édesanya édesapára nézett, mindketten vállat vontak, s úgy ültették kiásott helyére a fenyőfát. Egész évben boldogan állt fenyőanya, laktak rajta galambok, verebek. Nőtt is egy kicsit, de boldog volt, mert Tobozocska végig vele volt. Azóta is az udvaron áll, és minden télen beköltözik az ünnepekre a házba, hacsak azóta ki nem nőtte a házat, ha kinőtte, akkor pedig kerti karácsonyfaként tündököl.

2021.12.20. Ober-Ramstadt