Toma és a festmény lakói

Toma és a festmény lakói.

Toma és a festmény lakói

Mesém egy kedves kisfiúval kezdődik, akit Tomának hívnak és az ágya felett egy színes mese kép lóg, melyről tudni kell, hogy az édesanyja festette neki. A színpompás képen egyszarvú legel egy sziklás fennsík árnyékában, melynek tetején égig érő tornyokkal csipkézett vár terpeszkedik. Van viszont valami, amit senki sem tud erről a képről, csakis Toma, mégpedig, hogy ez a festmény varázslatos. Bár most, hogy már ti is tudjátok a titkot, elárulom, hogy esténként, amikor már mindenki alszik, Toma képes bemenni a festménybe, ahol izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredik.

El is mesélem az egyik ilyen különleges kalandját, pontosabban a leges legelsőt, amikor Toma először vándorolt a különös birodalomban. Azon a csodálatos éjszakán Toma elvarázsolva nézett körbe és azt hitte csak álmodik, ezért egyáltalán nem rémült meg az ismeretlen helytől. Vidáman ugrándozott a smaragdzöld fűben, ahol különös formájú, fahéj és csokoládé illatú virágok nyíltak, melyek azonnal megtetszettek Tomának. A kisfiú körül bogarak ciripelése és madarak csivitelése zengett, mintha az állatok kórusként énekelnének. Toma a messzeségben megpillantotta az egyszarvút, aki a festményének a főszereplője volt. A hófehér szőrű állat sörénye és farka ezüstös színben pompázott, spirálmintás szarva a homloka közepéből nőtt ki.

Toma azonnal odarohant hozzá, hogy üdvözölje, ám közelebb érve észrevette, hogy az állat sántít, egyik lábára nem tud ráállni. 

- Fáj a lábad? - kérdezte azonnal Toma, hangjára az egyszarvú odafordult hozzá, fekete szemei barátságosan csillogtak.

- Tüskébe léptem és képtelen vagyok kiszedni a bőröm alól. Nagyon fáj, nem tudok ráállni.

- Majd én segítek! - ajánlotta azonnal Toma és odarohant az állathoz, hogy kiszedje a lábába állt tüskét.

- Hálás vagyok. - nyerített az egyszarvú.

- De még mindig szomorkodsz.

- Nem fog meggyógyulni a sebem, amíg nem teszek rá selyem liánt, de az csak a tó mélyén van, viszont én nem tudok lemenni oda.

- Segítek! - Toma szó nélkül elrohant, hogy megszerezze azt a bizonyos növényt, csakhogy a tópartra érve szomorkodva bámulta a vizet. Bár ígéretet tett, de nem tudott úszni. Most mit tegyen? Nagyon segíteni akart az egyszarvúnak. Ahogy törte a fejét, egyszer csak felbukkant a vízből egy gyönyörű leány, akinek kék haja hullámokban omlott a háta mögé, szemei körül ragyogó pikkelyek nőttek.

- Miért szomorkodsz kisfiú? Odalent is érzem a bánatod.

- Ki vagy te?

- A tó tündére vagyok - válaszolt a lány. - S most te áruld el szomorúságod okát.

Toma gyorsan elmesélte mi bántja, mire a tündér ránevetett.

- Hozok neked a selyem liánból, de cserébe menj el az erdőbe és hozz nekem a mézalma fájáról gyümölcsöt.

- Hozok! - ígérte Toma gyorsan, és pár perccel később boldogan ugrándozott vissza az egyszarvúhoz, akinek odaadta a gyógynövényt, majd sietve megindult az erdő felé, be a sűrű fák közé, ahova a nap fénye csak nehezen tört utat magának. Bár félhomály uralkodott, Toma mégsem félt, rendíthetetlenül menetelt előre, míg elért egy tisztásra az erdő közepén, ahol piroskalapú gombák nőttek körbe egy göcsörtös törzsű fát. Ennek a fának az ágairól gyönyörű almák lógtak. Toma azonnal a gyümölcsökhöz akart sietni, de ekkor valaki az útját állta. A gyerek méretű lény bőre zöld volt, fülei hegyesen meredeztek, fekete szeme gyanakodva méregette a kisfiút. Egy elf volt.

- Miért akarsz lopni a fámról? - követelte a választ szigorúan, ám Toma még most sem riadt meg. Bátran válaszolt.

- Megígértem a tó tündérének, hogy viszek neki mézalmát. Ő segített nekem, én is segítek neki.

- Ez az én fám. Csak az engedélyemmel szedhet bárki gyümölcsöt.

- Megengeded, hogy szedjek? - kérdezte Toma ártatlanul. Az elf elgondolkodott, majd nagylelkűen bólintott.

- Megengedem, hogy szedj a fáról egy almát, ha hozol nekem a kastély alatti koboldkirályságból egy hegyikristályt.

- Hozok! - egyezett bele gyorsan Toma és máris a mutatott irányba indult. Gyorsan maga mögött hagyta az erdőt és egy fennsíkra érkezett, ahonnan belátta a tündér tavát. Kicsit arrébb vízesés zubogott alá, mellette egy barlangnyílás sötétedett. Toma nem is gondolkozott, felmászott a nyíláshoz és bement a barlangba. Léptei visszhangot vertek a sziklákon, ujjai nyálkás falat tapintottak, de ő csak ment előre rendületlenül. A szűkös járat végül egy tágas terembe torkollt, ahol a plafonról óriási cseppkövek lógtak alá. Toma alig lépett kettőt, máris tíz apró méretű emberke vette körül, akik csákányt fogtak a kezükben. Kíváncsian figyelték a kisfiút, aki barátságosan rájuk mosolygott.

- Toma vagyok. - mutatkozott be azonnal - Az erdőben élő elfnek szeretnék vinni egy hegyikristályt, hogy szedhessek almát a tóban élő tündérnek.

- A hegyikristályokat mi bányásszuk. - mondták egyszerre a koboldok.

- Kaphatok egy darabot? - kérdezte Toma.

Kérésére a koboldok összedugták a fejüket, pusmogtak, majd visszafordultak Toma felé és így szóltak: - Adunk neked egy kristályt, ha visszaszerzed a kastélyból a királyunk ellopott koronáját! De vigyázz, mert a várat kísértet lakja! - figyelmeztették a koboldok Tomát, aki csak legyintett. Végül is mi baja lehet egy álomban?

Kiment a barlangból és megmászta a száz kőbe vájt lépcsőfokot, ami a kastélyhoz vetetett. Fent átvágott a kastély bozontos bokrokkal benőtt parkján, végigment a kavicsos úton, hogy kinyissa a hatalmas ajtót, mely az épületbe vezetett. A bejárat nyikorogva nyílt ki, megzavarva a kastélyt uraló néma csendet.

Toma talán egy kicsit mégis félt, a némaság fenyegetőnek tűnt.

- Hahó! - szedte össze a bátorságát és bekiabált a hallba, de csak a saját visszhangja válaszolt. - Toma vagyok kedves Szellem, és a koboldok ellopott koronáját szeretném elvinni! - próbálkozott tovább, mert azt remélte, hogy a kastélyban lakó kísértet válaszol majd. Már azt hitte, a koboldok tévedtek és nem is él senki a falak között, amikor Toma bőrét hideg fuvallat simogatta meg. A kisfiú összerázkódott.

- Ki merészkedett ide?

Toma megpördült és egy áttetsző női alakkal találta szembe magát, akinek hosszú ruhája fátyolként lebegett. A kísértetnek gyönyörű arca volt, egyáltalán nem tűnt ijesztőnek, pedig nagyon szigorúan nézett Tomára.

- Kedves Szellem add ide kérlek a koboldok koronáját, hogy ők adjanak kristályt, amit elviszek az elfnek az erdőbe, mert akkor megengedi, hogy szedjek a tó tündérének egy mézalmát. A tündér segített nekem és meg akarom hálálni. - hadarta a kisfiú egy szuszra.

- Én nem szellem vagyok, hanem egy banshee, én is a tündérekhez tartozom. - fonta karba sértődötten a karját a lány. - És akikről beszélsz, mindannyian csak gonoszak velem. Ugyan miért segítenék nekik?

- Miért gonoszak?

- Először is szellemnek hívnak, pedig nem is vagyok az, másodszor sosem látogatnak meg, pedig nagyon vágyom a társaságra. Félnek tőlem, mintha ártottam volna nekik valamit.

- Mi lenne, ha eljönnél velem és bemutatnálak nekik? Akkor talán nem félnének többé. - gondolkozott el Toma és csillogó szemekkel nézett a lányra, akinek arckifejezése megenyhült. Még el is mosolyodott.

- Talán nem rossz ez az ötlet - ismerte el. - Várj meg itt, elhozom a koronát. - ezzel elsuhant, de pár perc múlva már vissza is tért egy drágakövekkel kirakott koronával, melyet odaadott Tomának.

- Különben sem az enyém. Mikor legutóbb idelátogatott a koboldok királya, úgy megijedt tőlem, hogy elejtette az ékszert és elfutott - mesélte szomorúan a banshee.

- Szerintem, ha elárulod ki vagy, többé nem fognak félni tőled! - bizonygatta Toma és a lánnyal együtt visszaindult a koboldokhoz. A bánya lakói rémülten nézték a kisfiú mögött lebegő lányt, mire Toma gyorsan elmagyarázta ki ő, ahogy azt is, hogy a banshee nagyon magányos egyedül a kastélyban. Mikor a kobold király meghallotta a történetet nagyot nevetett a saját butaságán.

- Bocsáss meg, amiért első látásra ítéltem banshee. Ha van kedved, bármikor szívesen látunk otthonunkban.

A banshee ezután boldogan követte Tomát az erdőbe, aki lelkesen vitte a hegyikristályt az elfnek.

- Miért hoztad ide a szellemet? - rémült meg az elf is, de Toma neki is elmagyarázta a félreértést.

- Barátokat szeretne, mert magányos odafent. - tette hozzá.

- Én is magányos vagyok. - ismerte el az elf és alaposan megnézte magának a bansheet. - Ha társaságra vágysz, látogass el hozzám. Talán segíthetsz rendbe tartani az almafáimat. 

A banshee megígérte, hogy segíteni fog, majd követte Tomát, aki kincsként vitte az almát a tóig, ahol a tótündér már várt rájuk.

- Jé, egy banshee. - mosolygott kedvesen a lányra, aki boldog volt, amiért valaki végre felismeri. - Nem is tudtam, hogy él a közelben egy másik tündér is. Kérlek, látogass meg minél többször és beszélgessünk! - könyörgött lelkesen, miközben jóízűen beleharapott az almába, amit Tomától kapott.

- Köszönöm kisfiú, hogy elhoztad az almát. Az elf, az őrzője olyan irigy, pedig én úgy szeretem.

- Te segítettél, én is segíteni akartam - lelkendezett Toma, aki elégedett volt, amiért mindenkinek meg tudta adni, amit szeretett volna. - Látod, téged pedig máris megszerettek, csak ki kellett lépned a palotából. - mosolygott a bansheere.

- Köszönöm, hogy segítettél barátokat szerezni!

- És bármikor szívesen látunk téged is kisfiú. - tapsikolt a tótündér.

Egy darabig még játszottak a tóparton, ahol csatlakozott hozzájuk az egyszarvú is, de mikor Toma már nagyokat ásítozott szeretett volna hazatérni. Elköszönt hát a festmény lakóitól és megígérte nekik, hogy máskor is ellátogat hozzájuk, de aznap este már csak aludni szeretett volna. Szép álmai is voltak egyszarvúakról, tótündérekről, elfekről, koboldokról és bansheekről.