Varjú-barátság

https://gabicsabi.hu
Hétfő reggel Veronika a nyitott ablaknál bámészkodott, amikor a kert végében hangos szárnycsapkodásra figyelt fel. A kerítés közelében egy koromfekete varjú ereszkedett le, csőrében valami csillogó tárgyat tartott.
– Hess, hess! – kiáltott a madár felé...

Kép forrása: pixabay.com

Hétfő reggel Veronika a nyitott ablaknál bámészkodott, amikor a kert végében hangos szárnycsapkodásra figyelt fel. A kerítés közelében egy koromfekete varjú ereszkedett le, csőrében valami csillogó tárgyat tartott.

– Hess, hess! – kiáltott a madár felé, mire az a közeli körtefa tövébe pottyantotta a zsákmányát. A kislány szájában egy fél kiflivel kíváncsian indult a kertbe, hogy megnézze, mit hagyott itt a varjú. Kissé csalódottan látta, hogy csak egy törött fémdarabról van szó. A kíváncsiskodó Vera szájából a fél kifli a fűre esett, amit aztán ott is hagyott. A szobába visszatérve be akarta csukni az ablakot, mikor észrevette, hogy a varjú a kertben hagyott fél kiflijével éppen a magasba emelkedett.

Másnap reggel, mikor ablakot nyitott, ugyanaz a kép fogadta: éppen leereszkedett a fekete varjú, csőrében ismét egy ismeretlen tárggyal.

– Megnézem, hogy ma mit hozott – mondta Veronika, és indult is ki a kertbe. A varjú észrevéve a közeledő gyereket, ismét a körtefa tövébe ejtette csőréből, amit tartott. Ez sem volt egy különleges dolog, egy golyóstoll fele volt a mai „ajándék”. Legalábbis Veronika úgy gondolta, hogy a varjú ajándékot hoz neki. Az ajándékot pedig viszonozni kell, ezért gyorsan felkapott az asztalon levő gyümölcsös kosárból egy szem diót, és irány a kert. Kiérve keresett egy alkalmas követ és ráütött a dióhéjra. Az épp hogy csak megrepedt, pont annyira, hogy a madár könnyen hozzáférjen a finom csemegéhez. A dió a körtefa alá került, a kislány pedig újra a szobája ablakából figyelte a fejleményeket. Hamarosan meg is jelent a károgó madár a kerítés tetején. Jobbra-balra forgatta fejecskéjét, aztán irány a körtefa. Egy csippentés, és már repült is csőrében a diójával.

Ez így ment napról napra, a madár a körtefánál hagyott valami apróságot: egy fényes kavicsot, egy törött műanyagpoharat, egy fémdarabot… A kislány pedig mindig valami finomsággal lepte meg a varjút: egy kis kaláccsal, egy fél almával, mogyoróval…

A hetedik nap reggelén újra megjelent a madár, a kerítésen csücsült és a ház felé tekintgetett. A reggeli nap sugarai szikrákat szórtak a madár csőrében lévő lapos kőről. Veronika már indult is kifelé. Mire a fához ért, a madár már sehol sem volt, de a körtefa tövében ott csillogott a mai „ajándék”.

– Ez igazán különleges dolog, lehet, hogy valami kincs! – ámuldozott Veronika a csillogó kő láttán. „Alaposabban meg kell vizsgálnom, mielőtt a gyűjteményembe kerül.” A vizsgálódás előtt azonban egy kis mosdatás is ráfért a kőre. Az alapos tisztogatás után még ragyogóbb lett a kavics. A szobaablakon beáramló napfény felé fordította a követ Vera és tanulmányozni kezdte. De most lett csak igazi meglepetésben része.

Először nem akart hinni a szemének, de aztán sokadszorra nézve is azt látta, hogy a kövön keresztül egy csodálatos világ elevenedik meg. Rengeteg madarat látott egy csodás réten gyülekezni. Színpompás tollazattal, csilingelő madárcsicsergéssel érkeztek a különböző szárnyas élőlények. A tisztás közepén pedig ott lépegetett körbe-körbe Veronika fekete madara, fejecskéjén egy apró arany koronával. De most jött csak az igazi meglepetés! A varjú emberi hangon szólott a többi madárhoz:

– Madártársaim, én, mint Madárvilág uralkodója, fontos gyűlésre hívtalak össze benneteket. Bizonyára hallottátok, hogy veszély fenyegeti birodalmunk székhelyét a Varjú-völgyet. Az emberek szemet vetettek szépséges fővárosunkra, ki akarják vágni családom évszázadok óta lakott öreg fáit. Egész nemzetségem válna hajléktalanná, ha ezt megtennék. És mivel innen irányítjuk országunkat, ti is nagy vesztesei lennétek ennek az esztelen tervnek…

A felháborodott madarak hangos csipogással, károgással, kelepeléssel, csicsergéssel, csörgéssel, kopácsolással, huhogással nyomták el az uralkodó szavait. Mind egyszerre akart hangot adni felháborodásának. Végül a bölcs gyöngybagoly magához ragadta a szót:

– Azt javaslom felség, hogy családoddal költözzetek a közeli lakótelepre. Ott is jó nagy fák vannak a játszótér körül. Aztán majd meglátjuk, mit lépnek erre az emberek!

A szétszéledő madarak után már csak a varjú-király maradt a réten, aki néhány „kár-kár” után a magasba röppent.

Veronika hosszan bámulta a távolodó madarat, aztán letette a csillogó követ. „Csak nem a mi játszóterünkről beszéltek ezek a madarak?” – gondolkodott, hiszen az ő házuk éppen a lakótelep szélén állt, így ő is arra a játszótérre ment szinte minden nap, ha a barátaival találkozni akart.

Gyorsan elkéredzkedett a szüleitől, akik meg is engedtek a vasárnapi ebéd előtt még egy kis játékot. Ahogy közeledett a játszótér felé, egyre hangosabb károgásra figyelt fel. A játszótéren tanácstalanul forgatták a fejüket a szülők és a rémült gyerekek. Alig hallották egymás hangját a minden növényt ellepő károgó varjaktól. A sok fekete tolltól alig látszott a fák zöldje.

„Ezek bizony megfogadták a bagoly tanácsát” – gondolta Veronika és egy ismerős néni mellé lépett, aki hangosan panaszkodott a többi felnőttnek.

– Oda a nyugalmunk és a biztonságunk! Ha ezek a varjak idefészkelnek, akkor mi többet ide nem jövünk. Valamit tenni kéne, hogy ezt megakadályozzuk!

A többi felnőtt is csak sopánkodott, de értelmes ötlete egyiknek sem volt.

– Kérem szépen, én úgy hallottam, hogy a közeli kiserdő öreg fáit – ahol a varjak tanyáznak –, ki akarják vágni, hogy valamit építsenek azon a területen – szólalt meg bátortalanul a kislány.

– Erről én is olvastam az újságban – jutott eszébe az ismerős néninek. – Már fel is vonultak oda az építők. Ez lehet az oka ennek a varjú-inváziónak! Holnap első utam a városházára vezet, hátha találunk valami megoldást a varjak és a mi közös problémánkra.

Szerencsére az építési osztály munkatársai megértőek voltak. Átgondolva terveiket, úgy döntöttek, hogy az építkezést pár száz méterrel arrébb kezdik el, így a kiserdő az öreg fáival továbbra is háborítatlan maradhat. Pár nap alatt el is vonultak a munkagépek a kiserdő mellől. Ahogy fogytak a hangos gépek, úgy csöndesedett el a játszótér környéke. Már csak itt-ott bukkant fel egy-egy fekete madár. Hétvégén már újra birtokukba vehették a hintákat, padokat a pihenni és játszani vágyó emberek.

Vasárnap reggel az ablaknál ácsorgó Veronika, ismerős neszre figyelt fel. A kerítés tetejére szállt az ajándékhozó varjú. Ezúttal sem érkezett üres csőrrel: egy apró, arany fénnyel csillogó kis tárgyat hozott. A szokott módon, a körtefa tövébe pottyantotta „ajándékát”. A kislány csodálattal bámulta az aprócska koronaformájú tárgyat. „Hiszen ez a varjú-király koronája!” – ismerte fel a kezében tartott kis ékszert. A fekete madár a kerítés tetején ülve élénken verdesett szárnyaival, mintha csak integetni akarna Verának. Aztán, huss, elrepült a kiserdő irányába.

Másnap a reggelinél apa felolvasott egy hírt az újságból:

„Mindenki megelégedésére lezárult az építési hatóság és a lakótelepiek vitája. Egy kislány hívta fel a figyelmet arra, hogy a varjú-kolónia nyugalmát nem szabad megbolygatni, mert akkor új lakóhelyet keresve ellepik a játszótér körüli ligetet. Az új helyen megkezdett építkezés szerencsére senki nyugalmát nem veszélyezteti.”

 

Gyöngyösvári Mara, amatőr meseíró

Varga Mária Gyöngyi nyugdíjas tanítónő vagyok. Hét éve kezdtem mesés történeteket írni, melyek az alsó tagozatosoknak szólnak. Negyven éven keresztül tanítottam 6-10 éves gyerekeket. A tőlük hallott sok kedves történet, az együtt átélt élmények inspirálták írásaimat. Magánkiadásban adtam ki három gyermekkönyvemet, melyek a gyerekek és az állatok barátságáról szólnak. Főszereplőik: Balambér nyuszi, Vöric cica...