Nyári zápor - Cseppke a hattyúkkal ismerkedik

Nyári zápor - Cseppke a hattyúkkal ismerkedik.

Nyári zápor – Cseppke a hattyúkkal ismerkedik

– Készülhetünk testvérkéim! – kiáltotta Cseppke, amikor az egyre közeledő morajlást, égzörgést meghallotta. – Köszönjünk el Felhő anyótól, ki tudja, mikor kerülünk vissza hozzá… –  azzal már meg is eredt az eső, a kis vízcseppek összekapaszkodva zuhantak a Föld felé.

– Ne féljetek, én már tavasszal jártam a Földön egy rövid ideig. Akkor egy tócsába estem, de jó volt, mert megismertem az embergyerekeket. Ők nagyon örültek nekünk, egyfolytában futkostak, pancsoltak a pocsolyákban. A tavaszi szellő hamar felszárított bennünket, és visszakerültünk Felhő anyóhoz. Vajon most hová csöppenünk? – gondolkodott Cseppke, azzal már bele is pottyant egy nagy tó vízébe.

– Tyűha, ez sokkal több víz, mint a tavaszi pocsolya volt! Itt talán tovább maradhatok és többet megtudhatok a lenti világról!

Felhő anyónál a kis vízcseppek sokat meséltek egymásnak a földi tapasztalataikról. Beszélt már olyannal is, aki hosszú idő után egy nagy vízből került vissza a felhők birodalmába. Na ő aztán tele volt élménnyel és mondanivalóval. Ebből gondolta Cseppke, hogy szerencsésen ért Földet.

A sok vízcsepp között jólesően ringatózott Cseppke is, amikor valami, vagy valaki egy jót lökött rajta. Nem értette mi történt, csak annyit látott, hogy egy nagy feketeség kapálózik a vízben. Mivel nem látott még hattyút, nem is tudhatta, hogy Huba hattyú lábához volt szerencséje. A következő pillanatban aztán magával Hubával is szembe nézhetett, mivel a hattyú a víz alá bukva hínárrügyekre vadászott. Cseppke épp egy ilyen hínárrügy csúcsán csücsült, de nem sokáig, mert hirtelen Huba hattyú csőrében találta magát. A hattyú pedig tempósan a part felé úszott, hiszen ott volt a családi fészek, benne a hét idei fiókával és mamájukkal, Lénával.

– Hogy van a kis betegünk, Léna? – trombitálta párjának Huba. – Hoztam neki friss hínárrügyet, ahogy Uhu apó tanácsolta.

Léna mellett, testvéreitől kissé távolabb pihegett Pötyi, a kíváncsi hattyúfióka, aki emberi eledeltől betegedett meg. Huba a kis beteg elé tette a friss vizes rügyet. Pötyi csak az egyik szemecskéjét nyitotta ki apa hangjára, aztán gyorsan a másikat is, mivel meglátta a rügy csúcsán integető apró vízcseppet. Mindjárt felélénkült a madárka, mert tudta, hogy egy új játszótárs érkezett hozzá. Nem mintha a testvéreivel nem szeretett volna játszani… Az integető vízcseppet lefújta a hínárról, aztán már falatozott is jóízűen.

A pici vízcsepp kitartóan integetett Pötyinek a fészek széléről, amit már nem lehetett szó nélkül hagyni, még így betegen sem.

– Ki vagy te, apróság? Nekem még eddig egy vízcsepp sem integetett – értetlenkedett a fióka.

– Cseppke vagyok, az esőcsepp, és onnan a magasból érkeztem hozzátok – mutatkozott be a kis vízcsepp. Nagyon örülök, hogy a nagy vízbe pottyantam, mert így sokáig itt lehetek nálatok.

Ezt Pötyi nem értette, ezért Cseppke elmesélte, hogy az esőcseppek hogyan is forognak ég és föld között. Mesélt a magasban repülő madarakról is. Ez Pötyinek nagyon tetszett, a szüleitől hallotta, hogy egyszer majd ő is fog repülni. De egyelőre még csak itt a tavon ismerkedik a hattyúk életével. Megígérte a kis vízcseppnek, hogy ha meggyógyul, megmutatja neki a tavat és lakóit is.

– Csak maradj itt a közelemben! – kérte Cseppkét. – Itt a fészek szélén meg tudsz kapaszkodni és nem sodródsz el a többi vízcseppel.

Cseppke így is tett, a fészek alatti vizes, de védett részen telepedett le, így a nap sugarai nem tudták őt szárítani. Ha egy kis nedvességre vágyott, belógatta kezét, lábát a nagy vízbe.

Pötyi két nap pihenés és gyógyulás után újra készen állt arra, hogy a családjával megint a tavon úszkáljon és ismerkedjen a fészken túli világgal.

– Gyere elő, Cseppke! – hívta kis barátját a hattyúfióka. – Indulunk kirándulni, meg egy kicsit szomszédolni a vadkacsákkal. Csobbanj ide a hátamra, kapaszkodj a tollamba! – azzal már úszott is a szülei és a testvérei után Pötyi.

Néha egy kis vizet locsolt valamelyik szárnyával a hátán utazó Cseppkének. Közben be nem állt a csőre, egyfolytában mesélte, hogy melyik növénynek mi a neve, hogy kik azok a madarak, akik szintén itt laknak a tavon. Még azt is elmesélte, hogy lent a mélyben kik élnek. Ezt az apukájától tudta, mivel ő még nem tudott mélyre merülni.

A hattyúszülők csak azt látták, hogy a sor végén úszó Pötyi megállás nélkül csipog, meg fröcsköli magára a tó vizét. Ők nem tudtak Cseppkéről, de örültek a látványnak, mert ebből gondolták, hogy meggyógyult a fiókájuk.

Így ment ez napokig: úszkálás a tavon Pötyi hátán vagy a lábába kapaszkodva, közben ismerkedés a többi vízimadárral. Néhány rokonával is találkozott Cseppke, akik a sárga liliomok szirmain csillogtak. Köszöntötték egymást, aztán elmondták, hogy Felhő anyó már nagyon hiányolja a cserfes Cseppkéjét. Az igazság az, hogy már a kis vízcseppnek is hiányzott égi családja. Egyre többször hagyta magát a napsugarakkal melengetni, aztán mégis inkább a vízbe csobbant. A közelben úszkáló békaporontyokkal vízilabdázott, ő volt a labda, a kis békák pedig egymás felé ütögették Cseppkét. Ez egy darabig mulatságos is volt, aztán jobbnak látta visszaúszni Pötyiék fészkéhez.

– Gyere velünk, Cseppke! Megyünk Uhu bácsi fája alá, füvet csipegetni. Az ám a finomság!

Cseppke elfoglalta megszokott helyét Pötyi hátán, és néhány perc után már kint totyogtak a tóparti friss fűben. A Nap meg egyre forróbban sütött mindenre, Pötyi hátára is. Hiába bújt Cseppke a puha pihék közé, a meleg napsugarak mindenütt elérték. Érezte, ahogy megy össze, tudta, hogy búcsúzni kell a hattyúbarátjától. Még egy ölelés Pötyinek és már emelkedni is kezdett Cseppke… Egyre magasabban járt, már csak egy kék pötty volt Pötyiék tava. Kissé szomorú volt, mert nagyon megszerette a hattyúcsaládot, de azért örült is, hogy hazaér Felhő anyóhoz.

Közben a parton legelésző hattyúszülők arra lettek figyelmesek, hogy Pötyi sírós hangon csipog és a nyakát nyújtogatja az ég felé.

– A füvet nézd Pötyi, mert megfájdul a fejed, meg a szemed, aztán megint jöhetünk tanácsot kérni Uhu bácsitól! – kérlelte fiókáját Léna, majd jóllakottan visszasétáltak a tóba.