BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_20 Szállodai tapasztalataim, 21. Újra otthon!

BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_20 Szállodai tapasztalataim, 21. Újra otthon!.

20. Szállodai tapasztalataim

– Milyen szerencse Ágikám, hogy Géza ennyire tájékozott a kisállatokkal kapcsolatban. Kaptunk tőle több címet is, ahová jövő héten elhelyezhetnénk Balambért.

Miről beszélnek ezek? Engem elhelyeznek valahová? De miért, hiszen eddig csak szerettek, akkor most miért nem kellek nekik? Egyre nyugtalanabbul kezdtem a ketrecemben mozgolódni. Erre már Feri is felfigyelt.

– Még a végén Petinek lesz igaza, és Balambér tényleg ért emberül. Megnyugtatom, hogy nem kell félni az állathoteltől.

Elmondta apa, hogy a jövő hetet egy balatoni szállodában töltik együtt a gyerekekkel, mert hát egy kis kikapcsolódás nekik – mármint a szülőknek – is jár. Oda viszont engem nem vihetnek, Etel nénire nem bízhatnak. A pesti nagyiéknál pedig ott az allergia. Még jó, hogy Géza megadta egy közeli faluban lévő állathotel telefonszámát is. Most megy és felhívja őket, hogy megbeszélje a feltételeket. Azt is mondta, hogy nyugodjak, meg, mert ha Géza ajánlotta ezt a megoldást, az csak jó lehet. Na, ebben van valami. Gondolkodtam, és rájöttem, hogy Géza bátyámtól én tényleg csak jót kaptam eddigi életemben. Miért lenne most másképp?

Másnap Gusztival erről is beszéltem. Ő még sosem volt hotelben, de a parkban több kutya is mesélt neki az ilyen nyaralásáról. Mindegyik azt mondta, ki lehet bírni.

A hotelbe apa és Peti fuvarozott el. Kisgazdám mindenképpen látni akarta, hol leszek nélküle egy hétig. Hamar megérkeztünk a „Kiskedvencek” nevű állatszállodához. Ahogy kiszálltunk, hangos morgások, vonyítások verték fel a csendet. A tulajdonosok – egy kedves, fiatal pár – megnyugtatták gazdáimat, hogy engem az épületben helyeznek el, itt az udvari ketrecekben a kutyák laknak. Óvatosan körülkémleltem, négy kutyát láttam bezárva. Ők is engem figyeltek és bizalmatlanul vicsorogtak rám. Jó lesz távol tartani magam ezektől a fenevadaktól.

Bent a házban egy nagy szobában voltak a szelídebb házikedvencek, Vilihez, Döncihez hasonlóak, meg madarak, nyuszi is volt kettő. És egy különös pofijú, hosszú testű, vékony állat. Ilyent még nem láttam, ezért vele kezdtem a bemutatkozást:

– Szia, én Balambér vagyok törpe kosorrú nyuszifiú, pontosabban bak. Benned kit tisztelhetek?

– Muskátlinak szólít a gazdám, vagy röviden csak Musinak. Foglalkozásom vadászgörény, de nem kell félned tőlem, mert igaziból nem vadászom senkire. Hiszen Misu, a gazdám gondoskodik rólam. Most is idehozott, amíg ő külföldön nyaral. Én már tavaly is voltam itt, jól teltek a napjaim.

– Azért a görit egy másik szobába kéne vinni, hátha feltámad benne a ragadozó szenvedély ettől a három nyúltól – kiáltotta az egyik gondozó a másiknak.

Így aztán nem is láttam többet Musit, pedig nagyon szimpatikus jószágnak tűnt. A két nyuszival, Hortenziával és Bubuval jó barátságot alakítottam ki a hét folyamán. Nekik nem volt még annyi kalandjuk, mint nekem, sőt még lifttel sem utaztak. De azért ők is tudtak nekem érdekeseket mesélni. Egyikük például vitorlázott a Balatonon, a másik meg már külföldön is járt. Azt mondta, hogy ott vannak olyan szállodák, ahová a gazdik bevihetik a kedvenceiket. Talán majd egyszer én is eljutok külföldre!

A hörcsögökkel és a tengerimalaccal nehéz volt beszélgetni. Őket csak a környezetórás mesém érdekelte, másra nem is figyeltek. Amúgy kevés beszédűek voltak.

Bezzeg a madarak! Mint kiderült, ők papagájok: Lonci és Roli, ketten egy nagy kalitkában. Hát ezeknek be nem állt egész nap a szájuk, azaz a csőrük. Azzal dicsekedtek, hogy tudnak emberül. És tényleg egészen úgy hangzott néha a beszédük, mint a gazdámé. Már a gondozóink is azon tanakodtak, hogyan kéne elnémítani őket, mert mi többiek nem tudtunk rendesen pihenni tőlük. A papagájokat a postagalambok munkája érdekelte. Főleg az, hogy fizetésért dolgoznak-e, vagy önkéntesek. Erre nem tudtam a választ, hiszen Berci erről nem beszélt nekem.

Azért nem panaszkodom, tényleg figyeltek rám az itteni emberek. Megkaptam mindazt, amihez otthon hozzászoktam, legfeljebb a szabad játékból és a meghitt beszélgetésből volt kevesebb. A többiek azt mondták, hogy még maradnak, mikor apa és Peti értem jöttek. Én nem bántam, hogy végre hazamehetek, hiszen ahogy apa szokta mondani: „Mindenhol jó, de legjobb otthon.”

21. Újra otthon!

A következő két hetem nyugalomban telt. A felnőttek dolgoztak, Peti a napközis táborban, Juci meg a barátnőivel strandolt egész nap. Estefelé aztán rám is tudtak figyelni. Anya persze reggelente is elintézett körülöttem minden tennivalót. Este néha Peti is segített a ketrecem tisztításában, az etetésemben. Lefekvés előtt jókat játszottunk a szobánkban. Beszélgettünk, ő elmesélte mit csináltak a táborban, én is elmondtam, amit napközben Gusztitól megtudtam.

A szombat, vasárnap délelőttöt a parkban töltöttük gazdámmal. Már egyedül is elengedtek bennünket oda, hiszen tudták, hogy Peti vigyázni fog rám. Persze a hámot és a pórázt mindig vittük, nehogy elvesszek, mint papáéknál. Ez még mindig kettőnk titka volt.

A park igazi kalandparkká változott számomra, amikor gazdám a gördeszkáját is hozta. Rábízott engem Lívire és Laurára, amíg ő Levivel gördeszkázott. Mi hárman a fűben csücsültünk és onnan néztük az ügyes fiúkat. Igen ám, de Levinek az az ötlete támadt, hogy én is próbáljam ki a gördeszkázást. Ráültettek Peti deszkájára, amit Levi tolt – ez még csak tűrhető volt, hiszen lassan haladtunk. Aztán Peti úgy gondolta, tapasztaljam meg az igazi gördeszkás élményt, ezért a hóna alá fogott engem, és úgy deszkázott tovább. Hát ez már nem tetszett nekem. A gyomrom is kavargott szorult helyzetemben. Addig fészkelődtem, míg gazdám értett a szóból, és újra a lányokra bízott. Ők elindultak velem a levendulás felé, mert emlékeztek, hogy ott legutóbb milyen jól éreztem magam. Nem tudhatták, hogy azóta vannak kellemetlen levendulás emlékeim is. Nem nagy kedvvel közelítettem az illatfelhő felé, arra gondoltam, mi lesz, ha megint elveszek. Itt nincs Totó, aki kiszimatolná, hol vagyok. Ám ekkor egy fekete szempár figyelő tekintetét vettem észre. Így már mindjárt vonzóbb lett a levendulás, főleg, hogy láttam, a méretei alapján sem tigris, sem farkas nem lehet az illető. Kíváncsian méregettük egymást, ő szólított meg.

– Szervusz, nyuszi! Sün Samu vagyok, itt lakom a parkban a családommal együtt. Téged még nem láttalak itt. Látom, elfogtak az emberek és megkötöztek. Akarod, hogy elrágjam azt a piros kötelet?

– Ez nem az, aminek látszik, Samu! Egyébként Balambér vagyok, és a park melletti házban lakom Kovácsékkal, a nyolcadikon.

Elmagyaráztam neki, hogy én nem vagyok fogoly, és amit kötélnek gondol, az a hámom és a pórázom. Ő még ilyenről nem hallott, hogy egy állat jól érezze magát az emberek közelében. Meséltem neki a nyúli nyuszikról, ő pedig a park lakóiról beszélt. Aztán elköszöntünk egymástól, megállapodtunk, hogy legközelebb is itt fogunk találkozni, ha lejövök a parkba.

Más napokon csak sétáltatott Peti. Már megszoktam, hogy ilyenkor mindig kisebb csődület vesz körül. Lelkesen simogatnak, becézgetnek a gyerekek. Továbbra is „cuki” nyuszinak szólítanak, pedig az én becsületes nevem: Szánásdombi Balambér. Elmondhatnám nekik a családfámat is, de úgysem értenék. Egy darabig tűröm a kényeztetést, de aztán „jóból is megárt a sok”, ahogy apától hallottam. Sajnos Samuval nem találkoztam többet, pedig jó lett volna még beszélgetni a park lakóiról.

Esténként újra tanulunk a kisgazdámmal, mert anya szerint Peti elfelejtett olvasni a nyáron. Szó, ami szó, ment jobban is az olvasás. De én türelmesen hallgatom Peti „nyöszörgését”. Ez Juci véleménye volt, nem az enyém.  Az én türelmem aztán átragad Petire is, és egy idő után már egész jól hangzik, amit hallok. Aztán a szorzótáblákat is szoktuk gyakorolni, főleg az egyesben és a kettesben tudok neki segíteni, ha megakad. A szülők szerint nemsokára vége a vakációnak és Peti megkezdi a harmadik osztályt. Erre pedig fel kell készülni. Egyik készülésünk volt a gyakorlás, a másik a bevásárlás. Ezt anya intézte Petivel. Hatalmas pakkal érkeztek haza szombaton délben. Gazdám mindent megmutatott nekem, el is magyarázta, mit mire fog használni a harmadik osztályban. Én is kaptam egy új füzetet, meg Petitől egy ígéretet, hogy ősztől már tényleg ő fogja beírni a velem kapcsolatos „infókat”. Ezt is Juci mondta, és tudom, hogy ez jelenti az étkezési és egyéb adataimat.

A füzeteken, tolltartón kívül még valamit kapott kisgazdám, annak örült a legjobban. Egy saját mobiltelefont. A nővérének már volt, és Peti naponta nyúzta ilyenért a szüleit. Állandóan azt sorolta, hogy az osztályukban hány gyereknek van telefonja. Már én is kívülről tudom a névsort.

Az első, akit Peti felhívott, a nyúli papa volt. Egy kicsit az én fülemhez is odatette a telefont. Jó volt hallani papa dörmögő hangját, ahogy a nyuszitársak üdvözletét elmondta. Peti örömmel újságolta, hogy az őszi szünetben Géza bátyám és Erika meglátogatnak minket, és hozzák a két unokahúgomat is. Sajnos, amióta gazdám megkapta a telefont, velem egy kicsit kevesebbet beszélget. Annál többet az ikrekkel, Levivel és Lívivel, meg Zsoltival. Azzal mentegetőzött, hogy a bulit kell szerveznie, azért játszik velem kevesebbet. Hát biztos nagyon fontos lehet az a buli, ha ennyit kell miatta telefonálni.

Guszti azzal vigasztalt, hogy Etel néni is elfeledkezik róla, amikor órák hosszat telefonozik a barátnőivel. Ez már csak így van a telefontulajdonosokkal…