BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_3. Új barátom, Bodza

BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_3. Új barátom, Bodza.

3. Új barátom, Bodza

Másnap délelőtt megint a parki kirándulás volt a programunk. Reggeli után indultunk is hármasban a zöldbe. Már nem tiltakoztam a hám és a póráz miatt. Hamar rám adták, aztán indulás. A liftezés még mindig nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé! Az utcán már rögtön tudtam, hogy merre induljak, szépen egyenletes tempót diktálva kísérőimnek. Ma is sokan megnéztek, felnőttek, gyerekek egyaránt. Sokan lehajoltak hozzám, hogy megsimogassanak. Türelmesen hagytam, hadd szeretgessenek. A parkban ma is sok gyerek időzött szülőkkel, nagyszülőkkel együtt. A játszótér felé vettük utunkat, amikor egy kisebb csoportra lettünk figyelmesek. Mi is odamentünk, és lássatok csodát, a kör közepén egy hozzám hasonló nyúl volt a gazdijával. Peti megörült nekik, hiszen Zsolti volt az, a szomszéd házból, akinek szintén törpe kosorrúja van. Csak a színünk volt más. Míg én szép szürke vagyok, a másik nyuszi fehér volt zsemleszínű foltokkal. Ahogy odaértünk még nagyobb lett a nézőközönség, mivel már két „cuki” nyuszit lehetett megfigyelni. Sokat hallom velem kapcsolatban ezt a szót, hogy „cuki”. Nem igazán értem, miért mondják rám ezt, főleg a lányok és a nénik. Zsolti is örült nekünk, rögtön be is mutatta nekem az ő nyusziját.

– Szia, Balambér! Ismerd meg Bodzát! Ő az én barátom és játszótársam. Mivel Peti is a barátom, remélem ti is összebarátkoztok Bodzával!

Egy kis ideig még bizalmatlanul bámultuk egymást, aztán néhány szimatolás, morrantás után egész jóban lettünk. Bodzán kék színű hám és póráz volt. „Csak a biztonság kedvéért” – legalábbis nekem ezt mondták Kovácsék.

Egymás mellett bandukoltunk egy körülkerített füves rész felé. A gazdáink azt mondták, hogy ott majd szabadon engednek bennünket. Így is lett, levették rólunk a hámokat, aminek mindketten nagyon örültünk. Usgyi, indulhat a kergetőzés! Versenyeztünk, hogy melyikünk ér előbb a kerítéshez. Döntetlen lett a vége, mert egyszer ő, aztán meg én lettem az első. Kitaláltuk, hogy keressünk jó kis ágakat, amiket rágcsálhatunk. Találtunk is néhányat, de nagyon fura szaguk volt. Egy kis gondolkodás után rájöttem, hogy ez a Guszti kutya szaga.

Guszti a szomszédban lakik, azt mondják, hogy ő egy yorki kutyus. Nagyon vicces fiú, nem sokkal magasabb nálam. Még az is különbség közöttünk, hogy neki felálló hegyes fülei vannak, nem olyan szépen lekonyuló, simuló, mint az enyém. Persze a hangja és a beszéde is más! Azért mi jól megértjük egymást. Napközben, amikor Etel néni a gazdája, meg Kovácsék sincsenek itthon, a falon keresztül is szoktunk társalogni. Ő éles hangján mesél nekem, én meg a falat szoktam karmolászni és kopogok neki. Még szerencse, hogy a ketrecem Gusztiék falával szomszédos. Időnként Etel néni piros masnit szokott a kutyus feje tetejére tenni. Ezt én biztosan nem tűrném. Egyszer Juci próbálkozott azzal, hogy a nyakamra kötötte egyik megunt kiskendőjét. Azt mondta, hogy így már igazán „vagány tapsi hapsi” lettem. Én persze addig ügyeskedtem, amíg szét nem rágtam a kendőt. Szerencsére nem volt több megunt kiskendője Peti nővérének.

A sok futkosástól lassan már elfáradtunk, amikor megpillantottunk egy embert, aki felénk közeledett, és egy hatalmas állatot vezetett pórázon. Mindjárt a gazdáinkhoz menekültünk, akik fel is kaptak bennünket, mikor meglátták a nagy kutyát. Ekkor már én is láttam, hogy egy kutya közelít felénk, hiszen olyan volt, mint Guszti, csak sokkal nagyobb. A bácsi, akivel jött, mérgesen ráförmedt Petiékre.

– Mit keresnek ezek a nyulak a kutyafuttatóban?

A fiúk megszeppenten válaszoltak, hogy mivel kutya nem volt a közelben, hát egy kicsit szabadon engedtek bennünket. A bácsi morgott valamit, a nagy kutya viszont barátságos szemekkel bámult ránk, és ezt mondta.

– Nyugi, tapsikáim, nem bánt a bácsi benneteket! Máskor is jöhettek ide, elvégre ez nyuszifuttató is.

Ennek megörültünk, és nyugodtan tűrtük, hogy visszakapjuk a hámot és a pórázt. Zsolti kitalálta, hogy libikókázzunk. Mivel ilyent még sosem játszottam, kíváncsian vártam, mi fog történni. Közben Feri apu kiáltott felénk.

– Óvatosan azzal a mérleghintával, Peti!

A két gazdi felült a hinta két végére, aztán maguk elé vettek minket és kezdődött a libikókázás. Rájöttem, hogy nagyon nem szeretek libikókázni. Ez még a liftezésnél is sokkal szörnyűbb játék! Hogy mit szeretnek ezen a gyerekek? Láttam Bodzán is, hogy hasonlóan érzi magát, mint én. Elkezdtünk fészkelődni, így a fiúk jobbnak látták, ha abbahagyják ezt a borzasztó játékot. Megbeszélték, hogy még néhány kört sétálnak velünk a parkban, hadd lássunk világot. Egy csendes részén a parknak egyszer csak egy helyes kis lény futott át előttünk a járdán. Kíváncsian fordult felénk, egy pillanatra meg is állt, jól megnézett bennünket. Valami köszönésfélét makogott nekünk, aztán már el is tűnt a zöldben. Csak azt nem értettük Bodzával, hogy hol van a gazdija. Na meg hám és póráz sem volt rajta. Lehet, hogy elszökött otthonról? A fiúk is róla beszélgettek. Zsolti szerint egyre több a mókus a parkban, csak még nagyon félnek az emberektől, ezért bújnak el olyan gyorsan. Aha, tehát ez a kedves kis állat egy mókus volt! Visszafordultunk a padok felé, ahol Feri apu még mindig újságot olvasott. Ránk pillantott, aztán az órájára, és így szólt.

– Peti, Balambér! Indulás haza, a mai kirándulásunk véget ért!

Nem is bántam, hogy el kellett köszönnöm új barátaimtól, mert a sok szaladgálástól fájt minden porcikám. Alig vártam, hogy hazaérjünk, szinte már a liftben elaludtam. Késő délután ébredtem fel arra, hogy körülöttem állnak gazdáim és azon tanakodnak, nem vagyok-e beteg.