Veronika királylány

  • 2023.
    jan
  • 08

Hallottam nemrég egy történetet, ami olyan szép volt, hogy mosolyt csalt minden borús arcra, s jó kedvet csempészett a szomorú szívekbe. Vidd hírét hát, kedves olvasóm aranyszívű Veronika királylány meséjének, hadd járjon be erdőt, mezőt, magas és sík földeket.

 

  •  

A kastély aranyfolyosóin nyugalom és béke honolt, mint mindig. Nem hallatszott más csak a gyerekzsivaj, nevetés, az apró lakók betöltöttek játékukkal minden négyzetcentimétert. A kastélyt a sülő hús illata járta àt, készült már a disznótoros, készen állt a csokoládétorta, s szorgos pékek dagasztották a kenyeret a királyi asztalra. Bence a főszakácsné kisfia bele is szaladt az egyik liszteszsákba, s csupa fehér lett a haja, a ruhája, mindene.

     - Nem megmondtam, hogy ne szaladgálj a konyhában ebadta kölyke! – zsémbelt vele édesanyja-, de ha már itt vagy, nem bánom, tied lehet a krumpli hámozás!

Szegény Bence olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna, de azért kénytelen-kelletlen átvette a feladatot. Egy percig halkan, magában  morgolódva pucolta is a burgonyát, de végül izgalmasabbnak bizonyultak a kastély kertből beszűrődő hangok. Rekeszt tolt hát az ablak alá az ebadta, s a rögtönzött emelvényről akár  egy főúr csodálta mosolyogva az apró királylányt és édesapját.

  • Védd magad te ronda sárkány! –kiáltott Veronika, és kicsiny fakardjával apukájára rontott.
  • Engem akarsz legyőzni? Én vagyok a földkerekség leghatalmasabb sárkánya! – a király egy mozdulattal kitért a támadás elől, felkapta gyermekét, s már csiklandozta is ott, ahol érte – Most megvagy!

Kacagva rogytak a  földre,  s a magas fűben elterülve próbálták tüdejüket újra megtölteni levegővel.

  • Azt hiszem a világ legszebb bolygóján élünk! – pihegte a királylány.
  • Nem is csoda, hiszen a legszebb szerelemből született. – válaszolta Gergely.
  • Ezt mégis hogy értsem apukám? Miért titkolsz előlem egy szerelmes történetet?! Hát nem tudod mennyire imádom őket? – kérdezte a kislány, s megdöbbenve, hatalmasra tágult szemekkel bámult édesapjára.
  • Dehogy titkolom! Csak még sosem kérdezted. – válaszolta Gergely nevetve, s kócosra túrta kislánya haját.
  • Édesanyám úgy mesélte, hogy kezdetben nem volt más csak a fény, ebből születtek meg az istenek. Kettő közülük, Bária és Vud szerelmesek lettek egymásba, de nem lehettek sokáig egymáséi, Vud nemsokára meghalt, hamvaiból bolygó lett. Bária elsiratta szerelmét, könnycseppjeiből tengerek jöttek létre, s azóta a bolygó szentként tiszteli a könnycseppet, ott ahol csak egy is a földre hull, varázslatos dolgok történnek.
  • Óh, de szép! Ez igazán romantikus- rebegte a királylány.
  • . még nincs vége, most jön a java! Szóval Bária könnyjeitől megtermékenyült a föld, fák és virágok nőttek, s az utóbbiakból megszülettek a bolygó titánjai, akik bár rendelkeznek az istenek erejének egy részével, de halandók, nem élnek csak 300 évet. Így született meg a fehér hölgy is; Rozália, a láng asszonya; Gizella, az emberek őskirálya; Attila, a természet őrzője, a tündérek, a nimfák, a vízi és szárazföldi lények.

A két nővér Rozália és Gizella örök harcban álltak egymással. Az utóbbi féltékeny volt húgára, és minden alkalmat megragadott, hogy ellene támadjon…

Veronika  kíváncsian felkönyökölve hallgatta édesapja meséjét, egészen beleveszett a történetbe, amikor tompa kopogásra lett figyelmes. Kipp, kopp, kippp kopp- először annyira csendes volt, hogy azt hitte csak a képzelete játszik vele, de egy pillanattal később már Gergely is csöndesen hegyezte a fülét. A hang egyre erősödött, s mintha ezer láb közelített volna felejük, dobogássá hangosodott a zaj.  Az egyik őrszem hirtelen feltűnt a szemük élőt, s már messziről hangosan kiabálta:

- Meneküljenek királyom! Itt a sötét sereg! Gyorsabban közeledik, mint bármi ezen a világon, s a nyomában feketeség gomolyog!

Az őr végére sem ért mondandójának,  szörnyű hangzavar támadt. Mintha megmozdult volna a föld, több ezer pata dobogása kergette el boldogságukat, s a félelem békjója kerítette szívüket uralmába. A palotakaput faltörő kosok támadták, s égő nyílvesszők borítottak el mindent. Az emberek fel-alá rohangáltak, ki tüzet oltott, ki védte a várat, s voltak, akik menedéket kerestek az erős falak között.

- Hát mégis elért ide Debóra haragja! Itt a fekete asszony! – suttogta Gergely, s  ráparancsolt lányára - Menekülj el Veronika! Borbála elvisz tündérkeresztanyádhoz!

  • Nem hagylak itt apu!
  • Fuss kislányom! - és már intett is az egyik őrnek, hogy vigye minél messzebb leányát.

A kislány könnyes szemein át nem látta a világot. Az emberek áradata csak homályos kavargás volt, ahogy az őr felkapta, és szaladt vele vénséges dadájához, Borbálához. Nem is értette, mi történik, hiszen az előbb még apukával játszottak! Hogy lehet, hogy ilyen hirtelen csaptak le rájuk? Akár egy testét öltött rémálom!

Ám a dajkája már várta, hamar   összecsomagolta a legfontosabbakat, s mikor Veronika belépett a szobába az asszony karjaiban találta magát.

  • Gyermekem, hosszú utat kell megtennünk. Nem tudom mikor, és hogyan jutunk vissza, de egyetlen percet sem vesztegethetünk! Indulnunk kell!
  • Nem akarom itt hagyni apukát! Nem megyek sehová!- dobbantott dacosan lábával a királykány.
  • Pedig muszáj lesz édesem! Apukának nem segítünk azzal, ha itt lábatlankodunk!

Borbála odasétált a kandallóhoz, végigsimított a párkányon és láss csodát! Megmozdult a fal! A kandalló előrelendült, s mögötte egy barlang tárult fel.

Veronikán úrrá lett a kalandvágy, már nem tiltakozott, hogy maradni akar, valami láthatatlan erő vonzotta az ismeretlen irányába, s akaratlanul is elindult a titokzatos barlang belsejébe.

  • Nahát Borbála! Nem is tudtam erről az alagútról! Mióta van ez itt? Hogyan titkoltátok el előlem?
  • Nem is tudhatsz mindenről! -válaszolta a dadus, s egy apró kuncogás kísérte szavait. - Ez a barlang ősrégi, egyidős a kastéllyal. Országunk első királya, Attila építette. A fehér hölgy volt a titkos szerelme. Rejtegetniük kellett érzéseiket a világ elől Gizella féltékenysége miatt. Ám a tündérek megjósolták, hogy szerelmük gyümölcsöt terem, születni fog egy fiuk, akinek lesz ereje legyőzni a gonoszt.

Attila félve Gizella csalárdságától kiépítette ezt az alagutat, így nem kellett elválniuk egymástól, s minden éjjel loptak maguknak pár órát.

  • Óh de szép! Csupa kaland és fordulat ez a szerelmes történet! – A királylány a történet hatására egy pillanatra megfeledkezett szorongatott helyzetükről, de nyomban meg is bánta, hiszen az odakint dúló csatazaj most erősebben hallatszott, mint korábban, s hiába igyekezett Borbála, hangja nem tudta elnyomni a kinti kavarodást

 Menekülők és a csata zaja visszhangzott a kopár falakon, s egy ismerős hang, amitől máskor mindig oly gyorsan megnyugszik a kicsi királylány.

  • Megállj Debóra! Nem engedem, hogy keserűséggel töltsd meg az otthonomat! - Veronika felismerte édesapja hangját. Torkában dobogott a szíve, annyira aggódott édesapjáért.
  • Te vagy az utolsó ebben a palotában, aki még ellenáll nekem! Megfagyasztom a te szívedet is és végre enyém lesz királyságod minden jóságos lelke! - Debóra éles kacajt hallatott.
  • Sosem fogod megdermeszteni a szívem! Enyém a világ leghatalmasabb fegyvere! A kislányom iránt érzett szeretet mindennél erősebb!
  • Jól figyelj ide Gergely király! A kislányod már nem létezik! Az ő szívét is elloptam! Egyedül vagy, mint a kisujjad! Rajtad kívül nincs már élőlény ebben a királyságban!
  • A kislányom! – Gergely összeomlott a hazugság súlya alatt, s Debóra pontosan ezt várta.

 Odasétált hozzá és egy villaamgyors mozdulattal megérintette a mellkasát. A király abban a pillanatban jéggé fagyott, s magányos szoborként térdepelt a trónteremben.

Veronika a fal másik oldalán nem láthatta, de hallotta, érezte, mi történt. Kábultan állt, hiszen az ő apukája a legerősebb a világon! Tudta, hogy lehetetlen, amit hallott. Az nem lehet, hogy őt is!

A keserűség vasmarka a szívébe mart, s kövér könnycseppek gurultak alá az arcáról. A fájdalom megbénította testét és elméjét.

Borbála mellkasából hosszú, fájdalmas sóhaj szakadt fel, de tudta, hogy indulniuk kell, nincs más út, akármennyire fáj is menniük kell. Veronika mellé sétált, hóna alá nyúlt, s így támogatta kifelé  a kislányt.

Órákon át gyalogoltak a barlangban, s már kezdték elveszíteni a reményt, hogy megtalálják az alagút kijáratát, mikor végre az éjszakai szellő megsimogatta fáradt arcukat.

 

  •  

 

Odakint némaság fogadta őket, s az erdőből áradó csend annyira avatható volt, hogy ólomsúlyként telepedett a vállukra, egy szót sem mertek ejteni, de nem is volt rá szükség, hisz, szavak nélkül is megértették egymást. Nem volt más választásuk, a Titokzatos erdő felé vették útjukat.

 Az a hír járta, hogy aki egyszer bevette magát oda, az soha többé nem került elő. Biztosak voltak benne, hogy senki ember fia nem meri követni őket.

Ahogy az erdő mélyére hatoltak a nyugtalanság egyre inkább hatalmába kerítette őket. A fák koronája egyre magasabbra nyúlt, s mintha egyre sűrűbben álltak volna, végül lombjuk úgy tetszett, hogy egybe olvad, s eltakarta előlük a napot. Mig Veronika a fájdalmába merült Borbàla egyre azon morfondírozott, hogy vajon ki követi őket. Mert azt biztosan érezte, hogy valaki figyeli minden léptüket.

Kimerülésig mentek előre,s mikor már nem bírták tovább a gyaloglást a dadus avarból ágyat vetett kettejüknek egy hatalmas tölgy gyökerei közé bújtatva, s a fáradtságtól letaglózva rögtön álomba is merültek, ahogy elhevertek.

 

Hajnalban Veronika különös hangokra riadt fel. Mintha valaki motozott volna a fák sűrűjében, es mostmár minden kétséget kizáróan tudta, hogy figyelik. Valami közelít felé. Félelmében összehúzta magát, eltakarta szemeit, próbalt a füleivel látni. A  lépteket egyre közelebbről hallotta, minden szívdobbanással közelebb karúét hozzá üldözője, ám akkor hirtelen megállt az ismeretlen, s Veronika biztosra vette, hogy itt a vég. Legnagyobb meglepetésére azonban, amikor megszólalt a titokzatos alak elszállt minden felelme. Sőt mi több! Neki volt a második legmegnyugtatóbb hangja, amit életében hallott!

  • Üdvözlégy szép királylány! Jer velem, sok a megbeszélni való!

Veronika feltekintett, s a valaki, aki előtte állt olyan fényesen ragyogott, hogy egy pillanatra elvakította a kislányt. Beletelt pár percbe és néhány tucat pislogásba, míg ki tudta venni az idegent. Vadászkürtös erős fiú állt előtte, teste aranyfénytől ragyogott. Kezét nyújtotta neki, s Veronika nem habozott elfogadni a felkínált jobbot, s egy pillanattal később már sétáltak is a fák sűrűjébe .

  • Ki vagy te? Olyan különös érzés motoszkál bennem, mikor rád nézek.! Mintha már régóta ismernélek!
  • Ismersz is. Én vagyok az Őrző. Mindenkiben benne lakozom, akinek csak jottányi szeretet is van a szívében.
  • Az hogy lehet, hogy mindenkiben benne vagy? És mi az, a mit őrzöl?
  • Az erdőt, én óvom, s ápolom a fákat, az állatokat, a természetet. Ha az erdőlakóknak szükségük van a segítségemre, rögvest megérzem, s ott termek. Keresztanyád küldött, hogy melegítsem fel szívedet, s adjak erőt a továbbhaladáshoz. Vár már titeket víz alatti palotájában.
  • Borbála miért nem ébredt fel?
  • Azt, hogy létezem igyekszem titokban tartani. Csak azzal állok szóba, akivel feltétlenül szükséges.
  • S ha bajba kerülök nekem is segítesz?
  • Kapsz tőlem egy ajándékot, aminek segítségével bármikor magadhoz varázsolhatsz.
  • De jó! Imádom az ajándékokat!
  • Ez nem olyan ajándék, amilyenre gondolsz! Ez egy vers. Egy varázs vers. Jól figyelj! Háromszor mondom el, de te nem ismételheted utánam, csak akkor mondd el hangosan, ha szükséged van rám!

Lent a Nap, sötét az éj,

Lesben állnak az árnyak!

Kicsi szívem nagyon fél,

Ijedtében megremeg.

Jer hát Őrző, hozd a fényt!

Óvd testemet, lelkemet!

 

- Nincs már messze a Kristály-tó, hamarosan eléritek. Ma éjszaka nem kell félnetek, meghagytam az erdőlakóknak, hogy vigyázzanak rátok. Tartsatok mindig nyugatnak,s ha így tesztek a következő estét már a tündérek között töltitek. Most mennem kell. Légy óvatos! A boszorkány már kerestet téged!

  • Köszönöm Őrző a segítséget! Szívbéli jóbarátommá fogadlak! Hívhatlak ezentúl Örinek?

Szegény Őrzőnek megnyúlt a csodálkozástól az arca:, de engedett a kislány kérésének

Hát, ha ragaszkodsz hozzá! Hívj Örinek.

Azzal sarkon fordult, s már el is tűnt a fák között. Veronika szíve pedig újra csordultig telt melegséggel, vissza is heveredett dadája mellé, s ismét mély álomba szenderült.

 

  •  

 

Reggel Borbála cirógatására ébredt.

  • Ébredj kedvesem! Még hosszú út áll előttünk!
  • Képzeld dadus mi történt! Az éjjel meglátogatott Öri!- mondta a kislány, s az emlékektől tüstént fel is pattant.
  • És ki az az Öri?
  • Hát az őrző!
  • Miféle őrző?
  • Hát az erdők meg az állatok meg a természet őrzője!
  • Jaj Veronika! Te mindig olyan furcsa történeteket találsz ki!
  • De hát ezt nem találtam ki! Ez az igazság!- válaszolta kissé indulatosam a királylány.

Borbála nem szólt semmit, azt gondolta ez is csak egy a kicsi lány játékai közül,  megcsóválta fejét, s rendre igazította rakoncátlankodó ruháját. Veronika érezte , hogy nem csak álmodta Őrzőt, de ráhagyta dadusra, tudta, hogy eljön még az ő ideje, nem győzködte hát.

Napnyugtakor érték el a Kristály-tavat, aminek szépsége úgy rabul ejtette szívüket, hogy egy percig néma áhítattal csodálták, ahogy fel-felcsillant, mintha az égbolt alászállt volna, hogy közelebb kerüljenek a csillagok az emberek világához.

 

Utad végén,

Erdő szélén,

Hol az égbolt

Földre száll,

Csillagfényes

Kristály-tó áll,

Mélyén tündét

Lel, ki leszáll.

Igaz sorok

Kaput nyitnak,

S kínt hoznak

A hamisak.

Zengő ritmus

Kapuőrt hív,

Utat talál

A tiszta szív

Borbála halkan duruzsolta a régen hallott verset maga elé, s szívében érezte pont jókor jutnak eszébe az elfeledettnek hitt sorok.

  • Hogy mondtad Borbála? – fordult hozzá Veronika.
  • Hogy? Mit? Ja, igen, a vers. Még nagymamám tanította nekem kislány koromban. Úgy éreztem ki kívánkozik belőlem. Hmm. De nem jut eszembe a folytatás. – mely lélegzetet vett az asszonyság, s ismét belekezdett a sorokba.

 

Béka Rudi!

Béka Rudi!

Gyere hát elő!

Had utazzon

Világok közt

Tünde földet

 felkereső

 

S abban a pillanatban, ahogy a dadus a vers végére ért,  hangos durranással, s nem kevés csillámporral megjelent egy kéksapkás béka. Döbbenetes látvány volt! Már önmagában is mókás egy kalpagot viselő béka, de Rudi embernyi nagyságú volt, és akkora hassal rendelkezett, hogy eltakarta előlük a Nap  jó részét.

  • Üdvözletem a hölgyeknek, Béka Rudolf, a világok közötti portás szolgálatra jelentkezem. Kit keresnek, ha szabad kérdeznem?

Veronika és a dadus szája a döbbenettől tátva maradt, a látvány annyira sokkolta őket, hogy egy percig mozdulni sem bírtak.

  • Khm, khm – köszörülte meg Rudi a torkát – szíves elnézéseket kerek, de nem tudok segíteni, ha nem szólalnak meg.
  • Jajj, -Sikkantott Borbála, mivel a királylány nagyot csípett a karjába.
  • Bocsánatot kérek dadus, de muszáj volt megcsípjelek, hogy biztosan tudjam nem álmodunk..
  • Tündérkeresztanyához szeretnénk lejutni. Tudsz nekünk segíteni?- szólalt meg végül a kislány.
  • Naná! – Szólt a béka, s mindjárt egy akkora buborékot fújt rájuk, hogy abban kényelmesen elfértek mind a ketten. Borbála a döbbenettől még mindig kábultan pislogott, s mulatságos ábrázatán olyan jót nevetett a kicsi királylány, hogy gyöngyöző nevetése magára vonta minden vízalatti élőlény figyelmét.

 Egészen közel úsztak hozzájuk  a tenger élőlényei. , s egy aranyhal annyira óvatlan volt, hogy bele is ütközött a buborékba, de az valami nagyon erős anyagból lehetett, hogy csodák-csodája a kis halacska nagy ívben pattant le róla.

Ahogy beért a buborék a palotába semmivé is foszlott. A kis királylány keresztanyja karjaiban találta magát.

  • Oh Keresztanya, borzalmas dolog történt a palotában, nagyon nagy bajban vagyunk! – szakadt ki a kislányból, ahogy meglátta a tündért, s még erősebben ölelte magához.
  • Igen, tudom gyermekem, de talán még nincs veszve minden! – válaszolta a királynő, s óvatosan megölelte a kislányt. – itt nem érhet baj, a -tavat olyan erős bűbáj védi, hogy az ártó szándékú szemek elsiklanak felette!

Veronika bár egészen apró volt meg, mikor utoljára találkoztak azonnal nyugalomra talált a tündér karjaiban, otthon érezte  magát a tündér mellett, s abban a pillanatban -ahogy ellazult  hatalmasat korgott a gyomra.

  • Nagyon jó újra látni, de remélem vacsi is van, mert már farkas éhes vagyok! – szalad ki a kislányból az őszinteség.
  • Keresztanya elmosolyodott, tapsolt egy nagyot, s azon nyomban mindenféle földi jóval megterített asztal termett előttük.

A sok finom étel, s a sok megpróbáltatás után úgy elpilledtek, hogy Borbála úgy ahogy volt, az asztalnál ülve, falattal a szájában aludt el. Békésen hortyogva szuszogott Veronika mellett, akár egy kis gőzös hajó.

Veronika és Tündérkeresztanya egymásra nevettek a tányéruk felett, s a királylány érezte eljött a pillanat, hogy választ kapjon a kérdéseire.

 

  • Keresztanya, tudod olyan gyorsan történt minden, hogy én magam sem értem egészen. De Borbála szerint te segíthetsz megmenteni apukát. Igaz ez?
  • Most én vagyok, aki a legtöbbet adhatja neked – bólintott rá a tündér – tudod az én népem  a víz-alatt-élő, mindent-látó tünde-lények népe.
  • Tényleg mindent láttok, ami a világon történik?
  • Mindent. Nincs az univerzumnak titka előttünk. Látjuk, ami volt, ami van, és ami majd bekövetkezik.
  • Akkor miért nem szóltál apukának a veszélyről?

Barmennyire is szerettem volna, nem tehettem meg, hiszen köt az ősi varázs., nincs jogunk beleszólni az emberek életébe, ahhoz, hogy segíthessünk nektek kell megkérnetek minket. Köt minket az ősi mágia.

  • Ohh, értem – sóhajtott a királylány, de a fejében újabb kérdések garmada kavargott. - És hogy lehetséges, hogy ti mindent láttok?
  • A tükörtermünk segítségével. A tükröket az összes valaha létezett élőlény első könnycseppjéből készítettük. Ha világra jön Földünk egy új lakója, ott áll mellette egy tündér, aki segíti születését, és felfogja első könnycseppjét.

Tudom, most tele vagy kérdésekkel, de varázslat nélkül is látom, hogy nagyon fáradt vagy, ráadásul, ha Borbála sokáig igy marad, talán tényleg kihajózik.

Valószínűleg  megérezte a dadus, hogy őt nézik, mindenesetre nagyot prüszkölt, ahogy a falat késett a szájából, s hirtelen felriadt.

Térjetek nyugovóra, holnap sok mindent kell elrendeznünk. – Mondta mosolyogva a királynő,  azzal tapsolt egyet és eltűnt minden étel az asztalról. -Megmutatom a lakosztályotokat! – azzal felállt, varazsbotjával kettőt dobbantott, s elindult a sejtelmes folyosórendszer irányába.

Csigalépcsőn haladtak felfelé a hálótermek irányába, s Veronika most vette csak észre, milyen nagy a palota. Több ezer élőlény otthonául szolgált, nemcsak tündérek,  de vizi állatok, lidércek, s a királylány számára ismeretlen teremtmények köszöntötték őket, ahogy elhaladtak mellettük.

De akkor ámult csak el igazán, mikor meglátta fekvőhelyét. Egy tengeri kagyló volt az ágya, s álmának őre egy tengericsillag.

Nem is kellett ringatni, ahogy lefeküdt ágyába azonnal mély  álomra szenderült.

 

  •  

 

 

 

Reggel keresztanyja arcát cirógatva ébresztette:

  • Szép jó reggelt gyermekem! Jer velem! Sok mindent kell megbeszélnünk! Ahhoz, hogy megértsd Vilhelmina haragját, ismerned kell a múltat. Megmutatom a tükörtermet, amit úgy szeretnél látni.
  • De hát oda nem csak tündérek léphetnek be?
  • De igen Veronika, de tudod te magad is félig tünde-lény vagy.

A kislánynak az ámulattól kikerekedett a szeme.

  • Tünde-lény vagyok? És hogy lehet, hogy nem tudtam eddig erről?
  • Sosem gondolkoztál még azon, hogy miért én vagyok a keresztanyád? Hát tudd meg gyermekem, hogy édesapád és én testvérek vagyunk. Édesanyánk a fehérboszorkány, édesapánk a halandók első királya volt. A tündérek erejének te is birtokában vagy!
  • Hat ezért történik velem ez a sok furcsa dolog?

Keresztanya aprót bólintva válaszolt, s mint mindig arcán most is ott játszott egy sejtelmes mosoly.

Ahogy végignézett a tükörtermen végtelenül aprónak érezte magát a királylány, s mivel megszólalásig úgy festett, mint a tó felszíne, egy percre elbizonytalanodott, hol van a fent s hol a lent.

  • Gyere bátran Veronika, itt nincs mitől tartanod- mondta a tündér, s a gyémántként ragyogó tükrök felé fordult, s óvatosa  megérintette az egyiket.
  • Jól figyelj! Most megismerheted a gonosz boszorkány sorsát. Rettentő fontos, hogy megértsd őt! Csak így van esélyed legyőzni! A szeretet gyermeke vagy, csak neked van akkora erő a birtokodban, hogy világunk egyensúlyát visszaállítsd.

A kicsi királylány belenézve a tükörbe eleinte csak színes örvénylést látott, a képek lassan bontakoztak ki. Látta birodalmuk születését, az első háború előtti békét, aztán megjelent a tükörben egy lángoló asszony. A boszorkány rátámadt a birodalomra, mindent elpusztított, s csak egyetlen ember merészelt szembeszállni vele: Gergely király. Hosszan csatáztak, s végül a jó győzedelmeskedett. A boszorkány semmivé foszlott, ámde ahol kimúlt valami kinőtt a földből. Veronika közelebb lépett a tükörhöz, hogy jobban lássa, mi az. Egy fekete virág volt, ami egyre csak nőtt és nőtt, míg végül túlnőtt a körülötte álló fákon, a szirmai óvatosan szétbomlottak, s a fekete ködből  egy fekete asszony jelent meg.  A nőt teljesen körbeölelte a sötétség, s nyomában elsorvadt minden élő. Mintha minden életerőt magába szívott volna,  ahogy pusztult a világ körülötte, úgy egyre erőteljesebbé vált alakja, míg végül kirajzolódott Debóra . Ekkor a kép szertefoszlott, s Veronika úgy érezte most még kevésbé érti a történtekét.

  • Hát ez meg mi a csuda volt?- tört elő a kislányból a kérdés.
  • Amikor életre kelt világunk megszületett vele együtt az ősi jó és az ősi gonosz is. Édesanyám az ősi jó és Gizella, Debóra anyja az ősi gonosz volt. Gizella haragból, bosszúból állt nem ismert jóságot. Megirigyelte az emberek örömét s ellenük támadt. Csak apukádban volt annyi erő, hogy szembe mert vele szállni. Hét napon, s hét éjen át küzdöttek, míg Gergely kardjával, Reménységgel eltalálta a gonosz boszorkányt. Ámde Gizella halálának pillanatában ejtette élete első könnycseppjét, s mivel az szent, a föld befogadta magába, helyén egy fekete tulipán nőtt, amiről tudtuk mi mindent látók, hogy amikor a fenti világ már nem számít rá, ki fog nyílni, s minden veszélybe kerül.
  • Debóra anyja haragjából, fájdalmából és bosszúvágyából született, így nem ismer mást, csak a pusztítást.
  • Te jó ég! És le lehet győzni egyáltalán ennyi haragot?
  • Igen Veronika, de csak egy ember tudhatja a módját. – válaszolta a tündér, s olyan áthatóan nézett a királylányra, hogy megértse a választ.
  • Één? Mégis hogyan? Én csak egy kislány vagyok!
  • Igen, egy kislány, és még sok minden rejlik benned, amit ha eljön az ideje megértesz!
  • Nem lehetne, hogy elmondod most nekem a megoldást?
  • Bízz bennem! – válaszolta sejtelmesen keresztanya- Mikor szembe kerülsz Debórával a szíved megsúgja, miként kell cselekedned! Addig is gyűjts erőt nálunk! Légy palotánk vendége, amíg elég erősnek nem érzed magad erre a rettentő nagy próbatételre.

A királylány tudta, hogy hiába vár arra, hogy erősnek érezze magát,  hiszen azt ő csak apukája mellett érezte eddig, s végül a harmadik napon türelmét vesztette. Gergely hiánya vasmarokkal szorította szívét,  s bár a  dadus erősen vonakodott az indulástól, mégis beadta a derekát.

  • Vigyázz magadra kicsi királylány! Hogy ne engedjelek el üres kézzel, megajándékozlak ezzel a tiarával. Ha úgy érzed szorul a hurok, csak tedd fel, s hidd el, megsegít. Járj szerencsével! De jól vigyázz! Az emberek világában máshogy telik az idő, mint idelent! Ne lepődj meg, ha visszatérsz! – mondta búcsúzóul Keresztanya.

Megölelték, megcsókolták egymást még utoljára, s Veronika dajkájával együtt belépett a víz alatti lift-buborékba, amit Béka Rudi már felfújt számukra.

 

  •  

 

Ahogy távolodtak a palotától érezték, hogy a béke, ami a tündérek birodalmában átjárta lelküket, lassan szertefoszlik. Félelem kerítette őket hatalmába, ahogy arra gondoltak mi vár rájuk odafent, s vajon hogy alakul ezután a sorsuk. Ám nem sok idejük maradt gondolkodni, ahogy partot értek, és a buborék szertefoszlott megérzésük testét öltött, s  nyálkás, erős  karok fonódtak derekuk köré és szájukra. Szólalni sem tudtak  Debóra teremtményei, a mammánok szorításában.

Veronika lázasan kereste a megoldást a gondolatai között, de semmi használható nem jutott eszébe, s mivel mozdulni sem tudott, hamarosan felhagyott az erőlködéssel. A reménytelenség érzése átjárta testé és lelkét, elernyedt hát, behunyta szemet, s csak azért  rimánkodott magában, hogy lazítsanak kicsit a szorításon..

Ekkor különös dolog történt, behunyt szemmel felerősödni látszott a hallása, s az éles,  visító hang, amin a lények beszéltek egymással lassan hangokká, majd szavakká álltak össze, s a királylány érteni kezdett mindent, ami körülöttük zajlott.

  • A sötét királynő elé kell vinnünk őket.
  • De akkor át kell mennünk a erdőn.
  • Az erdő rossz.- S ez a mondat hosszán visszhangzott az összes mammán szájából
  • Az erdő bánt minket. Sokan eltűnnek, akik beteszik a lábukat. – Mondta az egyik lény.
  • Igen, rossz, de a királynő rosszabb. Azt mondta menjünk, úgyhogy megyünk. – válaszolt egy másik, s úgy tűnt ő a vezető, mert a többiek nem vitatkoztak többé vele. S némán követtek a Titokzatos erdő sűrűjébe.

Egy ideig némán bandukoltak, a csendet csak nagyritkán törte meg egy-egy szisszenés. Veronika megértette, hogy ők is félnek az erdőtől, ezért a nagy sietség,  de hiába minden igyekezet, lehetetlen volt egy nap alatt keresztül érni az erdőn.

Kifulladásig meneteltek, s mikor az erejük lohadni látszott tábort vertek. Veronika azt remélte, hogy ha letáboroznak végre kinyújtóztathatja minden tagját, de csalódnia kellett. Fogalma sem volt, hogy honnan, de valahogy előkerült két hatalmas, faágakból és csontokból font ketrec, így a remény köddé vált.

A kétségbeesés a bőre alá kúszott, úgy érezte elszáll minden ereje, összeszorította a szemét és  megpróbált elaludni.

Nem érdekelte most Borbála sem, ahogy kétségbeesetten szólongatta,  csak apukára tudott gondolni. Összeszorította a szemét, s megpróbálta a  lehetetlent.

De nem járt sikerrel, nem tudott aludni, hiszen  a mammánok, ahogy leszállt az est tüzet raktak, visító hangjukon énekeltek és furcsa táncot roptak, hatukon a tüskék hangosan összecsattantak, lábukkal pedig akkorákat dobbantak, hogy rengett a föld.

  • Rúgjad, vágjad, üssed, s távol marad, az erdő szellem.
  • Karmolod, tépjed, süssed, s nem jön a fényes szellem.- Kántálták újra és újra a strófát a lények,  s Veronika azon gondolkodott, hogy lehet, hogy nem is olyan gonoszak a mammánok, csak annyira félnek a boszorkánytól, hogy inkább vele vannak mint ellene.

Ez a dallam is mintha valami rituálé lenne. Mint az eső tánc, csak most valami mást akarnak távol tartani. Fényes szellem? Mi lehet az? Erdő szellem? - morfondírozott magában a királylány, s már mind fáradtan rogyott le, s alélt el, amikor a felismerés megtalálta a kislányt.

  • Hát persze! Öri! Az erdő szellem!
  • Veronika reményre lelt, s már szavalta is a verset:

 

 

 Lent a Nap, sötét az éj,

Lesben állnak az árnyak!

Kicsi szívem nagyon fél,

Ijedtében megremeg.

Jer hát Őrző, hozd a fényt!

Óvd testemet, lelkemet!

 

Amint elszavalta a verset Örző ott termett, s fényével elvakított minden élőlényt, hogy ne lássák mi történik.

  • Kapaszkodj belém erősen! Elrepítelek innét!- súgta Veronika fülébe, miután kinyitotta a ketrec ajtaját, s felkapta erős karjai közé.

Átrepültek az erdőn, s egy szempillantás múlva a rengeteg túlszélén találták magukat.

  • Nagyon köszönöm Örikém, de mi lesz most Borbálával, nem fogják bántani ? – kérdezte Veronika, ahogy földet ért a lába.
  • Ne aggódj miatta! A mammánok nem merik bántani. Nem túl eszes lények, maguktól nem hoznak döntéseket, biztosan nem bántják, csak ha a királynőjük megparancsolja nekik.

Miközben Őrző ezt elmondta Veronika óvatosan körbe horda tekintetét a tájon, hátha felismeri merre járnak, s végül megakad tekintete a palotán. Pontosabban annak romjain.  Kidőlt-bedőlt tornyok, ütött-kopott kapuk látványa tárult elé, s minden szomorú szürke volt, még a növények is elpusztultak körötte.

A fájdalom leírhatatlan volt, amit abban a pillanatban érzett.

  • De hát mi lett a kastéllyal? Hol van régi megszokott aranyderengése? Egyáltalán mennyi idő telt el, míg a tündérek között voltunk? – kérdezte, s érezte nem tudja tovább visszatartani könnyeit. Poros arcán lassan legördült két könnycsepp, fehér csíkot vonva maga után.
  • Úgy számolom halandó időkben három esztendő.

Veronika teljesen elképedt.

  • Pedig csak három éjszakát töltöttünk Tündérkeresztanyanál! Nincs vesztegetni való időm! Öri! Köszönöm a segítséget! Remélem még viszont látjuk egymást!
  • Minden bizonnyal! Jár szerencsével kicsi királylány, s hívj, ha szükséged van rám!

Veronika szélsebesen indult a palota irányába, s sajnálatos módon nem nézett vissza. Pedig, ha megtette volna minden bizonnyal átjárta volna szívét a remény,  hiszen a két könnycseppből, ami szemeiből a földre hullott virágok hajtottak, s szép lassan kivirágzott újra, mi korábban élettelennek látszott.

 

  •  

 

A kislány megindult arrafelé, ahol a titkos átjárót sejtette.

Most nem hallott sem csatazajt, sem kiáltásokat, míg az alagútban bolyongott,  s ha lehet ez még félelmetesebb volt, halottnak tűnt minden körülötte. Borbála szobájában por és mocsok fogadta. A mindig rendesen bevetett ágy most le volt szakadva, az ágynemű széttépve. A könyveket elégették, a por és a hamu elfedte a korábban eleven színeket. Nem akarta tovább nézni ezt a káoszt, elhatározta, hogy hamar a trónterembe siet. Óvatosan kilesett hát az ajtón, de rögvest vissza is csukta. Minden tele volt mammánokkal!

  • Mit tegyek? Jaj! Mit tegyek? – s kétségbeesetten mászkált fel-alá a szobában. –Ha volna valami, bármi, ami láthatatlanná tesz... hát persze! Megvan! Keresztanya ajándéka! Csapott homlokára felismerésében, a már elő is kapta a diadémot.

a fejdíszén tündöklő igazgyöngyök és csiszolt kristályok láthatatlanná tették az ártó szándékú lényék előtt, így apró lábaival szinte hangtalanul haladt el a mammánok között. A siker pedig reménnyel töltötte el a szívét, ahogy haladt előre.

  • De mi lesz, ha nem vagyok elég egyedül Debóra ellen? – vágta mellkason hirtelen a kétely, aminek úgy  tűnt meg is kellett fizetnie az árát.

Óvatlan lett, s véletlenül belerúgott az előtte fekvő vázába, s az hangosan végig gurult a folyosón, hogy a szemközti falon hangos csattanással érje utol végzete.

A mammánok felkapták fejüket, s éktelen visításba kezdték. Olyan hangosak voltak, hogy  Veronika  biztos volt benne,  hogy megsüketül. Kezeit a fülére szorította, összegömbölyödött, a úgy várta a véget.

A lények felé indultak , s mivel nem láttak semmit megpróbálták megerezni hol lehet a betolakodó. Az egyik szürketestű veszélyesen közel hajolt az arcához!

  • ITT- suttogta- virág szagot érzek!
  • Fúúúj! Virág! Fúj! – sziszegték a többiek egyszerre.

Ám ekkor kitudja honnan, valahonnan Veronika szerencséjére nem messze tőle apró nesz hallatszott, s egy kismacska  nyafogása vonta magára a lények figyelmét.

  • Utána! Kapjuk el! – sivitottották, s mind a cica nyomába eredtek.

Veronika el sem akarta hinni, hogy ekkora szerencséje volt, de megértette,  hogy most nem lehet kétség a szívében.

  • Ügyes vagyok! Nem véletlenül hisz bennem Keresztanya! Előre hát! – suttogta magának bátorítás gyanánt, s immár akadálytalanul haladt előre a kihalt folyosón.

 

 A trónteremben apukája szobor-mása volt az első, amit észrevett. A kővé vált uralkodó ugyanabban a mozdulatlanságban térdelt a földön immáron három esztendeje. A látvány mellbevágó volt, s Veronika nem gondolkozott, leguggolt édesapjához és átölelte.

  • Apukám! Édes apukám! – kiáltotta Veronika, s Gergelyre borult.
  • Régota várlak Veronika! Tudtam, hogy visszatérsz! De sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak, nem élesztheted fel apukádat! – hangzott a boszorkány éles hangja a kislány háta mögül. – A varázslat csak akkor törik meg, ha elpusztítasz!

Miközben ezt mondta odasétált Veronikához. Meg akarta érinteni, hogy az ő szívét is megfagyassza, de ekkor csoda történt, mintha áram rázta volna meg a boszorkányt, bizsergett az ujja, s a királylánynak a haja szála sem görbült!

  • Mi ez? – rántotta vissza kezét dühösen Vilhelmina. – Mi ez a furcsa érzés?!

Fordult a szerencse! – gondolta Veronika ahogy meglátta, hogy a boszorkány hátrál előle, s most ő indult el a királynő felé.

Vilhelmina ekkor dühösen rámeredt, s ismét felé lendítette a kezét.

  • Mi ez?! Azt hiszed megijeszthetsz kicsike? – kiáltott Debóra , de ekkor újra megismétlődött az előbbi jelenet. Ahogy Veronikához ért bizsergés futott végig a karján, a szívén, az elméjén.

A boszorkány t megfagyasztotta a furcsa jelenség, s a  kislány ekkor már tudta, mit jelent, hogy ő a szeretet gyermeke. A szíve megtelt nyugalommal hiszen tudta, az érzés, ami a szívében rejlik erősebb a boszorkány hatalmánál. S ebben a pillanatban, ahogy keresztanyja ígérte, megsúgta szíve, mit kell tennie.

- Ismerem a történeted! Nagyon szomorú már az is ahogy megszülettél, hiszen nem volt ott senki, aki megmutathatta volna mi a szeretet, a gondoskodás. –miközben ezt mondta már közvetlenül Vilhelmina mellett állt, ölelésre tárva karjait – Dadus mondta, hogy családunk mintázata meghatároz minket is.  Szerintem neked csak egy kis szeretetre van szükséged.

Ahogy ezt mondta, engedte, hogy átjárja a boszorkány irány érzett szeretet. Igen, szeretet. Ő sem tudta hogyan lehetséges,  de valami furcsa oknál fogva nem tudott többé haragudni a boszorkányra.

  • Senki sem volt veled igaz? Egyedül hagytak a szívedben, hogy a magány legyen a társad, de most már minden jóra fordul! – suttogta Veronika átkarolva Debórát, s hogy megnyugtassa a boszorkát óvatosan paskolgatta az egyetlen pontot, amit elért az asszonyon, a derekát.

Debóra úgy érezte valami láthatatlan erő irányítja tetteit, lehajolt a kislányhoz és óvatosan viszonozta ölelését.

Sosem érzett még ilyen forróságot. A meleg lassan átjárta szívét,  s minden porcikáját, nem tudta mi ez az érzés, de nem tudta visszatartani könnyeit, amik most,  mint megannyi ragyogó hullócsillag záporoztak szeméből, s arany fényükkel bevontak mindent, de mindent a királyságban.

Veronika pedig egyre csak simogatta a hátát, mígnem a könnyekből mosoly lett, s végül váratlanul felkacagott a boszorkány.

  • Te a családmintára gondolsz, nincs olyan, hogy családunk mintázata.
  • Veronika válaszként csak rántott egyet vállán, s szélesen elvigyorodott.

Harsány nevetésben törtek ki mindketten, s Debóra szinte érezte, hogy elpattantak szívéről a fájdalom láncai, könnyei nyomán élővé vált újra minden, amit valaha elvarázsolt. Sőt mi több! Valami különös varázslat folytán eloszlott testéről a feketeség, s ott állt egy világszép hölgy, csupa gyöngyház szín ruhában, arcán szívet melengető mosollyal.  

Veronikának nem volt sok ideje megcsodálni a világszép hölgyet, hiszen apukája kőszobrából hatalmas sóhaj azakadt fel, s lassan újra életre kelt a szeles vállú ember. Boldogan szaladt a királylány apukájához, hogy elvesszen annak erős karjaiban,  s már sorolta is mi minden történt vele.

  • Képzeld apu jártam a titkos barlangban, meg a rejtélyes erdőben, megismerkedtem Örivel meg Béka Rudival, elmentem keresztanyához, aztán foglyul ejtettek a mammánok, de Öri megmentett és Debóra igazából jó!

Gergelynek kikerekedett a szeme, ahogy kislánya mindezt egy szuszra végigmondta, de nem szólt semmit, csak magához ölelte kislányát. Egy-egy könnycseppet hullattak örömükben, de annak a két kicsi cseppnek akkora ereje volt, hogy ahogy földet értek a palota maga is lassanként  visszaváltozott, s hamarosan az üveghegy éppoly fényes csillagává vált, amilyen volt.

 

  •  

Világraszóló ünnepséget tartottak, ahová meghívták az egész birodalom apraja-nagyját, s még a tündérkirálynő is tiszteletét tette. Veronika határtalanul boldog volt, hogy újra édesapjával lehetett, de a lakomán furcsa érzés kerítette hatalmába, amitől nem bírt megszabadulni.

  • Valamit elfelejtettem! Ez egészen biztos! – sutyorogta a levesének, s lázasan törte a fejét a megoldáson.
  • Hogy mondod Kincsem? – kérdezte Gergely leányát.
  • Apuka! Valami hiányzik innen, nem gondolod?- mondta ki hangosan a királylány, s a válasz a következő pillanatban berobbant a bejárati ajtón.

Hatalmas csattanással kivágódott a kapu, s megjelent a megviselt ruházatú Borbála.  A haja olyan kócos volt, hogy madárfészeknek is beillett volna, szoknyájából itt- ott gallyak álltak ki, s arca olyan koszos volt, akárha sosem látott volna szappant. Persze az sem sokat segített a látványon, hogy szegény felindultságában úgy tátogott, mint egy partra vetett hal. Nem győzték vigasztalni, annyira nekikeseredett, hogy róla megfeledkeztek.

  • Na de Borikám! Most már csak azt áruld el, hogy sikerült megmenekülnöd!
  • Hát úgy, hogy kiderült ezek a mammánok nem is olyan gonoszak, mint amilyen csúnyák. Ugyan úgy imádják az édességet, mint a gyerekek. Annyi süteményt sütöttem nekik, hogy a jóllakottságtól megmozdulni se bírjanak, s akkor aztán könnyű szerrel kereket oldottam. – Mondta diadalittasan a dadus, s büszkeségében jól kihúzta magát, hogy mindenki megcsodálhassa.

Ma is sokat nevetnek még a birodalomban hős Borbála történetén, sokszor fenyegetik a torkos gyerekeket a dadával.

Gergely király és Veronika királylány pedig azóta is boldogan élnek! Ha nem hiszed, járj utána!

Budavári Orsolya, Amatőr

Ezt a mesét írta: Budavári Orsolya Amatőr

Gyermekkorom óta voonzódom az írói alkotómunka varázslatos világához, mégis ahhoz, hogy mélyebben elmerüljek ebben a fantáziavilágban szükségem volt egy plusz hajtóerőre: a gyermekeimre. Első mesémet 2011-ben alkottam meg, s a publikálásra első ízben 2020-ban vállalkoztam. Alkotói tevékenységem nyomán novellák, versek illetve egy mese jelent meg nyomtatott sajtóban, s érzem minden zsigeremben, hogy ez egy új vi...