Vigyorka és Nincstelen

Vigyorka és Nincstelen.

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt, nem is olyan régen. Éldegéltek vidáman, boldogan és szépen, Vigyorka és anyja egy kis házikóban, erdő mellett, a falu szélén. Vigyorka mindig mosolygott, boldognak látszott: magas, karcsú, hosszú dús hajával, mikor végigfutott az utcán, sokan megfordultak utána. Hiába, férjet nem talált magának. Ahová ment, szerette rendre és jó cselekedetre utasítani az embereket. Nagyon szerette az állatokat, takarítás közben mindig kimentette a pókokat.
– Anyukám, tudod mi a legnagyobb titkos vágyam? Egy olyan férjet szeretnék, akinek nincs semmije, őt megmenteni, és boldoggá tenni. – Vihogva szólt, és világgá indult, hogy megtalálja a legszegényebb embert.

Nem is kellett sokat mennie, az első saroknál meglátott egy üldögélő, szomorú arcú, gondterhelt tekintetű férfit.
– Ki vagy te? – kérdezte bájosan Vigyorka.
– Nincstelen a nevem, megvetnek az emberek, pedig én mindig mindenkivel csak jót cselekedtem. Azért lettem Nincstelen, mert mindenemet odaadtam a volt családomnak akik elkergettek, hogy csak vagyonnal térjek vissza. Inkább itt maradok a nincstelenek között, és őket segítem. – Panaszkodott, de közben a láthatatlan varázspálcájával megpaskolta Vigyorka fejét.
– Állj fel Nincstelen, hazaviszlek hozzám, hiszen semmid sincs, így hogyan tudsz segíteni másokon? – mondta Vigyorka vihogva.
Nincstelen nem hitt a fülének. Gyorsan felállt, kihúzta magát, felragyogott a szeme és így szólt:
– Vigyorka segítek vinni a nehéz batyudat! – és nyomvást felkapta.
Vigyorka ezt látván azonnal beleszeretett. ”A láthatatlan varázspálca végre bevált” – gondolta Nincstelen. Bandukolva elindultak haza. Vigyorka már az udvaron vihogva kiabált:
– Anyukám, drága anyukám! Nézd kit találtam magamnak! Egy égből pottyant vőlegényt!
Ámult-bámult az anyja, nem hitt a szemének. Látta milyen boldog lett Vigyorka, de óvatos is volt, és kérdezni is kezdett mindenfélét Nincstelentől:
– Hol a családod? – Nincstelen hiába csapkodta a láthatatlan pálcával Vigyorka anyját, ez nem hatott rá. És csak kérdezett és kérdezett. Nincstelen megint kivette a legmeghatóbb védekezését a tarsolyából: lehajtott fejjel búsulni kezdett, és könnyes lett a szeme.
– Hát nem látod anyukám, milyen szomorú, ne faggasd már szegényt! – mondta Vigyorka, és tovább folytatta – A családja gazdag volt, és ott Gazdagországban az szokás, hogy azt kell feleségül vennie, akit kiválasztanak neki, ezért szökött meg Nincstelen. Feladta a gazdagságot és a csillogást, minthogy elvegyen egy olyan lányt, akit nem szeret.
Nincstelen ezen nagyon meglepődött, hogy így megvédte őt, és folyamatosan paskolta Vigyorka fejét a láthatatlan varázspálcával. Másnap, Nincstelen korán reggel fölkelt, és minden cipőt, amit talált a házban kifényesített. Vigyorka amikor felébredt, csak ámult-bámult és vihogott.
– Anyukám, látod milyen jó ember Nincstelen?
– Látom lányom, látom – felelte az anyja – meddig marad itt nálunk? – kérdezte.
– Nem szándékozom kihasználni lánya jóságát – válaszolta Nincstelen – csak egy pár napig maradok, ha megengedi, és hálából segítek a ház körül.

Harmadnap reggel mikor felébredtek, Nincstelen készített finom reggelit.
– Hol tanultál meg főzni? – kérdezte Vigyorka anyja.
– Hát képzelje a börtönben, mert ártatlanul bezártak. – válaszolta szomorúan.
– Szegénykém, mit kellett ott kibírnod ártatlanul! – sajnálta Vigyorka.
Miután reggeliztek, Vigyorka megfogta Nincstelen kezét, szemébe nézett, és így szólt:
– Leszel a férjem? Tudom, hogy te is nagyon szeretsz, de mivel neked nincs bátorságod megkérdezni, így hát én teszem meg.
– Igen, igen, leszek a férjed, aki tisztelni és szeretni fog.
Vigyorka szaladt be az anyja szobájába, és kuncogva így szólt:
– Anyukám, ez életem legboldogabb napja! Férjhez megyek!
– Vigyorkám, de hisz alig ismered – mondta megdöbbenve az anyja.

Nincstelen hiába utasította a láthatatlan varázspálcát, hogy paskolja Vigyorka anyját, ez a varázs nem hatott. Így kitalálta, hogy Vigyorka anyja lábát ütögeti egy másik varázsigével. Ezután, Vigyorka anyja minden nap elesett. Vigyorka így szólt anyjához:
– Látod anyukám, pont jó időben mentem férjhez, hisz még én dolgozom, lesz ki vigyázzon rád – és puszilgatta közben férjét. Erre semmit se tudott szólni Vigyorka anyja, csak búsult és búsult, mivel nem bízott Nincstelenben.

Egyik nap úgy elesett, hogy többé nem kelt fel.

Ketten maradtak, Vigyorka nagyon boldog volt, szeretett volna gyereket, de nem sikerült. – Fogadjunk örökbe – mondta férjének.
– Inkább tartsunk háziállatokat, tudod nekünk nem fognak örökbe adni gyereket, mivel én lemondtam két fiúgyermekről, akiket rám akartak sózni, hogy az enyémek, pedig ők nem is az én fiaim.
– Ne is törődj – súgta Vigyorka fülébe – akkor hozzál állatokat.
Vigyorka legféltettebb vágyáról lemondott, hogy ne lássa férjét így búsulni. Hozott a férje minden féle jószágot: kiskutyákat, kiscicákat, kecskét, libát, tyúkot, kakast, galambokat. Vigyorka boldog volt, örömmel, bájjal látta el az állatokat. A két kiskutya mikor felnőtt, már nem tetszettek Nincstelennek, és megkötötte őket lánccal. Amikor dühös volt, Nincstelen ordítva fenyegette az állatait. Az okosabb cicák elmenekültek, a kakas is átrepült a szomszédba. Hozott még három kiskutyát, akiket dédelgetett és bent tartott a házban.

– Mit vétettünk? – kérdezte Bodri kutya, Levert kutyától.
– Csak megnőttünk, és már nem vagyunk aranyosak. – Válaszolt Levert.
– De Vigyorka szeret minket! – szólt a Füles nyuszi.
– Szeret, csak valami miatt nem hallja és látja, hogy hogyan bánik velünk a férje. – nyávogtak a cicák.
– Hát a varázspálca miatt! – Felelte a gőgös liba.
– Nincstelennek van egy láthatatlan varázspálcája, amivel minden este megpaskolja Vigyorkát, és Vigyorka mindent úgy lát, amit a férje kíván – Nyávogta Piszu, a cica.
– Honnét tudod? Hisz te már innen megszöktél – kérdezte Hófehér kecske.
– Hát nem tudjátok, hogy én sötétben jobban látok? – felelte Piszu.
– Könyörgünk neked Piszu, lopd el Nincstelentől ezt a varázspálcát! – szólt Kapirgáló.
– Segíts nekünk! – gágogtak kórusban a libák.
– Jön a tél, és mi itt fagyunk meg láncra kötve! – ugatta Bodri és Levert.
– Segíts Piszu, hisz megfagytak a gidáim, hiába szólt Vigyorka hogy a réseket, ahol bejött a hideg, szegezze be, de nem tette meg, és reggelre megdermedtek kisgidáim. – Potyogtak Hófehér kecske könnyei.
– Vizet sem kaptunk eleget, ezért nincs tejünk – szólt a másik kecske.
– Hozott vizet Nincstelen, de annyira szomjasok voltunk, hogy egymás döfgöttük, emiatt felborult a veder és kifolyt a víz. Amikor ezt meglátta Nincstelen, ordított és fenyegetőzött velünk.

Tanácskoztak a jószágok, hogyan tudnák Vigyorka tudtára adni, hogy mennyit szenvednek. A legokosabb állat a disznó volt, ő így szólt:
– Amikor engem a vágóhídra visznek, el fogom lopni a láthatatlan varázspálcát, és mikor megperzselnek, a varázspálca is el fog égni.
– Nagyon jó ötlet! – kiabálták a jószágok - köszönjük Mangalica, hogy ezt megteszed értünk.

Eljött a nap, Mangalicát elvitték a vágóhídra, de előtte ellopta a varázspálcát Nincstelentől. Mikor perzselni vitték, a varázspálca megsemmisült. Hazafele jövet Nincstelen boldog ugatásokat, boldog nyávogásokat, boldog állati hangokat hallott, ami Hetedhét földre elhallatszott. Az első emberrel, akivel találkozott, megkérdezte mi történt. – Vigyorkánál van ez a nagy boldogság, szabadon engedte az összes állatait, dínom-dánom, nagyon mulatoznak. – Ezt amint meghallotta, Nincstelen keresni kezdte a varázspálcáját, de sehol sem találta. Megszólalt Mangalica a szekéren: Elégettem a varázspálcádat!

Mivel Nincstelennek már nem volt varázs ereje, hazaérve azt tette, amit Vigyorka kívánt, és többé nem bántotta az állatokat. Sok-sok kis állatok születtek, az elszökött jószágok is mind visszamentek és boldogan éltek, míg meg nem haltak.