Cipora és Fekete

Cipora és Fekete.

Réges-régen, egy sűrű, zöldellő erdőben, ahol a fák törzsei oly magasak voltak, mintha az égbe nőttek volna, élt egy különleges madár, Cifra Harkály nevű. Tollai álomszép színekben pompáztak: királykék és álomkék árnyalatai csillogtak a napsütésben, fején egy piros csillagpont, nyakán egy világító sárga csík húzódott végig.

Cifra Harkály napjait kopogtatással töltötte, dalai szoprán hangon visszhangzottak az erdő mélyén: "Kop-kop-káp, Tik-tik-ták," Válaszul egy mély, tenor hang csendült fel, Fekete Harkályé, aki szintén a közelben lakott: "Pik-pák-pok, Rip-Rop-Rip,"

Amikor Fekete Harkály odarepült Cifra Harkályhoz, udvariasan köszönt: "Szia szépséges, cifra madár! Megmondanád a neved, hogy neveden dícsérjelek?" Cifra Harkály kíváncsian nézett körül: "Búj elő, nem látlak."

Fekete Harkály, bár erősnek és bátornak tűnt, valójában félénk volt: "Itt vagyok melletted, egy másik fán. Nevem Fekete Harkály, erős vagyok, de bátor nem." Először kukucskált, nem mert előjönni.

Cifra Harkály kérlelte, hogy mutassa meg magát: "Mutasd magad, hagy lássak, te bátortalan Fekete!"

Fekete Harkály végül bátorságot gyűjtött, és mellé repült: "Itt vagyok!" Cifra Harkály elbűvölve simogatta bársony fekete tollait.

"Nevem Cipora, gyere, repüljünk, bemutatlak a családomnak." Fekete Harkály aggódott: "Félek, ha meglássák milyen fekete vagyok, elzavarnak." Cipora biztatta: "Ne félj, a családom a szeretet híve. Aki az én barátom, azt ők befogadják."

Fekete Harkály elmesélte múltját: "Mivel egyre feketébb tollaim nőttek, csúfoltak, és végül elüldöztek az előző erdőmből." Cipora válasza bátorító volt: "Milyen bután viselkedtek! Jó, hogy eljöttél onnan! Gyere, repüljünk, vacsorára hazaérjünk."

Cipora családja szeretettel fogadta Fekete Harkályt: "Szia gyere bátran, foglalj helyet. Milyen erős, fekete csillogó tollaid vannak!" Fekete Harkály énekelte: "Kip-kop-kúp, Tik-tok-ták, Köszönöm, hogy veletek lehetek!"

Így Fekete Harkály minden este boldogan énekelt, és mindig dícséretek záporoztak rá. Ciporát feleségül vette, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Az erdő mélyén azóta is zengik a dalukat, és az új generációk is tanulják a szeretet és elfogadás fontosságát. A történetük örök emlékeztető mindenki számára, hogy bárhol találhatunk barátságot és szeretetet, ha nyitottak vagyunk és megértőek mások iránt.