Vili és a gólyák

Vili és a gólyák.

Vili és a gólyák

Napfényes márciusi nap volt. Vili a szeplős és szemüveges kisfiú a szobájában üldögélt. Édesanyja a konyhában sürgölődött és próbálta megkérni a fiát, hogy segítsen neki rendet tenni. -Vili, kérlek sepregess össze!- szólította édesanyja. A kérésre azonban nem érkezett válasz, mert Vili már kint volt a házuk udvarán. Érdeklődve vette észre, hogy az utcai villanyoszlop tetején lévő fészekbe visszaköltöztek a gólyák. Hosszasan figyelgette őket, majd berohant a szobájába, elővette rajzeszközeit, amelyek közt volt egy olyan ceruza, amit még soha nem használt. Osztálytársától Lizától kapta. Gyönyörűen megrajzolta a gólyákat. Ebben a pillanatban nagy fényesség árasztott el mindent. Édesanyja ekkor lépett be a szobába, de Vilit sehol sem találta. A rajzon lévő gólyák ugyanis életre keltek és elröpítették Vilit egy különleges kirándulásra. Amikor magához tért, egy gólyafészekben találta magát.

-Hol vagyok?- kérdezte Vili, miután körülnézett.
- Ez a mi lakásunk- felelte az egyik gólya.
- De hiszen ez nem is lakás, itt csak ágak vannak körülöttem -értetlenkedett Vili.
- Mi itt élünk a fészekben, amit gallyakból készítünk. Olyan, mint egy nagy kosár -mutatta be a lakásukat a gólyamama Vilinek.
- Hogy kerültem ide? - kérdezte Vili.
- A hátunkon repítettünk ide a fészekbe.
- És hogy lehet az, hogy tudunk egymással beszélgetni? Mi történt? - tette fel kérdéseit Vili a gólyáknak, de nem kapott választ.
-Hiszen én kisebb vagyok, mint ti?- értetlenkedett tovább a kisfiú. Majd hosszasan elgondolkodott, és akkor eszébe jutott a ceruza.
-Igen, a ceruza, csakis az lehet az oka, hogy itt vagyok.-gondolta magában.
-Igaza volt Lizának, amikor nekem adta. Azt mondta, hogy ennek a ceruzának varázsereje van. Ha rajzol vele valaki, akkor a rajzok életre kelnek.
Vilit hirtelen félelem fogta el, de ugyanakkor örült is, hiszen soha nem volt még ilyen kalandban része. Ekkor a gólyapapa szólította meg.
- Gyere! Ülj a hátamra, megmutatom neked a környéket madártávlatból! Vili próbált felülni a madár hátára, de állandóan visszapottyant a fészekbe. A gólyamama jót nevetett rajta, majd csőrével segítette fel Vilit, gólyapapa hátára. Ahogy kirepültek a fészekből csodálatos látvány tárult Vili szeme elé. Egy mocsár felett repültek el, amikor megszólalt a gólya.
-Itt leszállunk, mert éhes vagyok!
-Hm, és mit fogunk enni? - kérdezte Vili kissé fintorogva.
-Békát, vagy amit éppen találunk - felelte a gólya.
-Mi ugyanis nagyon sokféle állatot megeszünk. Békát, rákot, kígyót, rovarokat, rágcsálókat.
-De mi emberek nem eszünk ilyeneket! Mindegy, végül is úgysem vagyok éhes -gondolta magában Vili.
Miután a gólya jól lakott, visszarepültek a fészekbe. Vili addigra annyira elfáradt, hogy rögtön el is nyomta az álom a puha fészekaljban. Az anyagólya ekkora ugyanis kibélelte a fészket tollakkal és szalmával, mert nemsokára tojásokat fog rakni.
Másnap reggel Vili, mire felébredt megpillantott 4 tojást. Kíváncsian odatoporgott, közben arra gondolt, hogy feltöri a tojásokat és jól belakmározik belőlük. Ebbe a pillanatban mérgesen szólította meg a gólyapapa.
-Te fiú mit csinálsz? Azok a mi fiókáink lesznek. Ettől a naptól kezdve az gólyamama és én felváltva fogunk gondoskodni a tojásokról. Amíg egyikünk elrepül ennivalóért, addig a másikunk kotlik rajta - tudatta kissé mérgesen az gólyapapa.
- És mikor kelnek ki a fiókák?- kérdezte kíváncsian Vili.
-33 vagy 34 nap múlva- felelték a gólyák.
-Jaj, de várom már! - örvendezett Vili.
- No, de addig újra útra kell kelni élelmet keresni. A gólyamama felsegítette Vilit a madár hátára és elindultak. Most egy mezőre szálltak le. A gólyapapa talált is hernyót, bogarat, gilisztát. Vili pedig megpillantott egy eldobott almát és abból egészen jóllakott.
- Indulnunk kell vissza a fészekbe! - Gyere Vili, ülj fel a hátamra!- mondta gólyapapa
és már repülni is kezdtek felfelé, de a gólya nem vette észre a villanydrótokat, szárnyával nekiütközött azoknak és együtt a földre huppantak. A varázslattól összezsugorodott Vili nem ütötte meg magát, mert ő ráesett a gólyára. A madár azonban kiterülve, mozdulatlanul feküdt a földön. Vili nagyon megijedt és nem tudta hogyan segítsen a madárnak.
Tanácstalanul toporgott, amikor észrevette az éppen arra sétáló Lizát és anyukáját. A kislány rögtön odaszaladt a gólyához, de az anyukája figyelmeztette, hogy ne nyúljon hozzá.
- Valószínűleg, -állapította meg az édesanya- eltörhetett a szárnya. Nem szabad hozzányúlni, nehogy nagyobb sérülést okozzunk. Hívjuk inkább a madárkórházat! - javasolta az anyuka.
A kórház dolgozói nemsokára megérkeztek, hogy ellássák a sérült gólyát, aki addigra magához tért ugyan, de az egyik szárnyát nem tudta mozgatni.
- Ez sajnos eltört!- állapította meg az orvos és gondozása alá vette a gólyát.
- Be kell vinni a kórházba! Néhány nap múlva meg fog gyógyulni a törött szárny, de addig is felügyelet alatt kell lennie! - mondta az orvos Liza anyukájának.  Vili mindent hallott és egyedül elindult a fészek felé, hogy elmesélje gólyamamának mi történt. Késő este lett mire apró lábaival visszatért a fészekbe.
Gólyamama kétségbeesett a történet hallatán, de Vili megnyugtatta, hogy néhány nap múlva visszahozzák a kórházból.
- Addig is, míg a tojásokon kotlasz, szerzek én élelmet! - nyugtatta meg Vili gólyamamát.
Másnap reggel Vili, minden bátorságát összeszedve lecsúszott a villanyoszlopról és elindult táplálék után kutatni. Hamar talált is gilisztákat, hernyókat, bogarakat. Visszamászni azonban már nem sikerült neki, de a gólyamama segítségére sietett. Néhány nap múlva minden visszatért a régi kerékvágásba, ugyanis meggyógyult a gólyapapa és visszarepült hozzájuk. Attól a naptól kezdve újra felváltva őrizte tovább a két gólya a tojásokat.
Így teltek el a napok, hetek, míg végül egy májusi reggelen elkezdtek repedezni a tojások és még aznap kikelt két kis fióka. A többiekre még várni kellett, mivel nem egyszerre bújnak ki a gólyafiókák a tojásokból.  Vili ámulattal figyelte a kisgólyák érkezését és meglepődve állapította meg, hogy a csőrük fekete színű.
Gólyapapa észrevette, hogy Vili csodálkozik és elmagyarázta neki, hogy néhány hónap múlva már az ő csőrük is olyan színű lesz, mint a mienk.
A következő napon a másik két fióka is kibújt a tojásból.
-Adhatok nevet a kisgólyáknak? -kérdezte Vili izgatottan
-Hát persze-felelte a gólyamama és Vili már sorolni is kezdte a neveket.
-Cseresznye, Eperke, Mohóka, Buborka
-Nagyon aranyos nevek, köszönjük! -helyeselték a gólyaszülők
-Nagyon meleg van ma -állapította meg gólyamama.
-Gyere Vili! Menjünk el élelemért!
Vili és a madár elrepültek a mocsárhoz.
-Amíg én táplálékot keresek, te indulj el és szedj néhány mohát a fák kérgéről!-kérte meg a kisfiút a gólya. Vigyázz, ha indulsz visszafelé el ne tévedj! Északi iránynak gyere!
-Ugyan miért tévednék el?-gondolta magában Vili, majd megkérdezte.
-Miért van szükség a mohákra?
-Mert ilyen hőségben azzal próbáljuk hűteni a kis fiókákat -válaszolta gólyamama.
Vili elindult és nemsokára az útjába eső fákon megpillantotta a mohákat. Rögvest odaszaladt és letépdelt néhányat. Épp indulni akart a gólyamamához, de nem tudta merre induljon, mert mindenhol csak fák vették körül. Kétségbeesett és abban a pillanatban eszébe jutott, amit az iskolában tanult.
-A gólyamama azt mondta, hogy észak felé induljak. Hát perszre!- csapott a fejére Vili. A fák mohás oldala mutatja az északi irányt. Így könnyedén visszatalálok-gondolta. Úgy is lett. Gólyamama már nagyon várta Vilit.
- Sikerült mohát találni?-kérdezte
-Igen -válaszolta Vili és már indultak is vissza a fészekbe.
A kisfiókák éhesen tátották csőrüket, majd az anyjuk által lerakott táplálékot felszedegették a fészekaljáról. Miután Jól belakmároztak Vili megsimogatta pelyhes kis testüket és a fiókákat elnyomta az álom. Vili melléjük feküdt és ő is szunyókált egy kicsit.
Eközben gólyapapa elrepült, hogy benedvesítse a mohákat. Amíg gólyapapa vissza nem tért, édesanyjuk adott árnyékot a fiókáknak a nagy melegben.
Hirtelen sötét, fekete felhők gyülekeztek az égen és erős széllel esni kezdett az eső. Dörgött az ég és villámok cikáztak mindenütt. A gólyamama szárnyaival próbálta védeni a fiókákat és Vilit, de váratlanul a legkisebb fióka kiesett a fészekből. Az éppen hazafelé tartó, viharral küzdő gólyapapa ezt látta és erős szárnycsapásokkal sikerült megmenteni a kisgólyát, aki addigra teljesen átázott.
Nemsokára elállt a vihar és előbújt a nap. A napsugarak megszárították az elázott gólyákat. Újra nyugodt lett minden.
Teltek-múltak a hetek és a kisgólyák próbálni kezdték az első szárnycsapásokat.
Gólyapapa a fészekkel szemben lévő fa egyik ágára röpült és onnan biztatta a kisgólyákat a repülésre. Cseresznye, Eperke és Mohóka ügyesen teljesítették a feladatot. Buborka a legkisebb azonban megtorpant és nem mert kirepülni a fészekből. A gólyaszülők, a testvérek és Vili hangosan biztatták, de merte megkezdeni a repülést. Ebben a pillanatban Vili észrevett egy pókhálóban ragadt színes, tarka pillangót, aki felé már közeledett egy éhes, nagy, fekete pók.
-Mentsük meg azt a pillangót! - kiálltotta el magát Vili. Buburka hirtelen felbátorodott, odaröpült a pókhálóhoz, apró csőrével kimenekítette a gyönyörű pillangót, és útnak engedte. A többiek ámulattal figyelték a legkisebb gólyát, majd nagy ujjongásba kedve biztatták a további repülésre.
Attól naptól kezdve a fiókák egyre ügyesebbek lettek, már egyedül is el tudtak repülni élelemért. Vili pedig hol az egyik, hol a másik kisgólya hátán üldögélt.
Néhány héttel később Vili arra ébredt, hogy a gólyacsalád fontos megbeszélést tart. Vili odasomfordált és meglepődve látta, hogy kisgólyák szomorkodnak. Rögvest meg is kérdezte, hogy miért búslakodnak, de ők nem válaszoltak. Helyettük a gólyapapa lépett Vilihez.
-Lassan vége a nyárnak Vili. Ránk gólyákra hosszú út vár, indulnunk kell Afrika felé. Itt a ti országotokba néhány hét múlva már olyan hideg lesz, hogy nem találunk magunknak élelmet - magyarázta a legidősebb gólya.
-De mi lesz velem? Egyedül nem maradhatok itt a fészekben ilyen aprócska fiúként. Ha ti elrepültök, nekem vissza kell mennem a szüleimhez. De ha ilyen kicsi vagyok, hogy tehetném meg ezt?- tette fel sorban a kérdéseit Vili. Válasz azonban nem érkezett, csak néztek a fiúra könnyes szemmel.
Hirtelen valami furcsa fényesség árasztotta el a gólyafészket és egy pillanat alatt Vili a házuk kertjében találta magát.  Anyukája lépett hozzá, megsimogatta a haját és megkérdezte:
-Mit szeretnél ebédelni Vili? Ő azonban könnyeivel küszködve kiszaladt az utcájuk végén található villanyoszlophoz és megpillantotta a gólyákat, amint éppen elhagyják az eddig menedéket biztosító fészküket. Vili egyszerre érzett szomorúságot és örömöt, mert soha ilyen élményben nem volt még része, mint az elmúlt hetekben, de nagyon sajnálta, hogy elrepültek a gólyabarátai.
Hosszasan integetett a gólyáknak, amikor egy kedves hang szólította meg.
-Ne sajnáld, hisz jövőre visszatérnek, újra találkozhatsz velük. Ez az élet rendje Vili!
-Ők is egy család és mi is. Összetartoznak, ahogyan mi is -ölelte meg édesanyja a kisfiút és együtt besétáltak a házukba, ahol minden visszatért a régi kerékvágásba.