Visszatér a fény

Visszatér a fény.

Réges-régen, egy hideg téli éjjelen, a világ hirtelen sötétségbe burkolódzott. Az emberek aggódva nézték az eget, halványan pislákoló gyertyák fényénél kuporogtak, a madarak riadtan húzódtak össze fészkeikben. Bizony a fény eltűnt a Földről, az egész világra sötétség telepedett. A legmagasabb hegy csúcsán élt egy gyönyörű madár, egy arany tollú sólyom. Aranyszárny – mert így hívták – a Föld minden zugát ismerte, szomorúan látta, hogy az emberek könnyes szemmel tekintgetnek az ég felé. Hallotta, ahogy a gyermekek aggodalmasan kérdezgetik szüleiktől: - Miért hagyott el minket a nap? Egy jeges éjszaka Aranyszárny elhatározta, hogy segít az embereknek. Fölment a legmagasabb hely tetejére, szárnyait kitárva a csillagok közé emelkedett. Sokáig repült, át a komisz felhőkön, míg végre megpillantotta a Napot. A Nap arany trónusán ülve elmosolyodott: - Mi járatban, bátor sólyom? - Napkirály! A Földön minden fény kihunyt. Az emberek és az állatok sötétségben élnek. Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem. Fény nélkül a Földön nincs élet! A Nap így szólt: - Szívesen segítek neked, de ha túl közel jössz hozzám, könnyen megperzselődhetsz! - Bizony addig vissza nem térek, amíg egy kicsinyke sugarat nem viszek hozzájuk- szólt Aranyszárny eltökélten. - Ó, bátor sólyom, a fény nem csak az én erőmből fakad! Az emberek az utóbbi időben elfelejtettek hinni, remélni és szeretni. Hiába sütöttem rájuk a szívük jeges maradt. Aranyszárny nem adta fel. Közelebb repült a Naphoz, szárnyait még jobban kitárva így szólt: - Engedd, hogy vigyek a fényedből a Földre! Tudom, hogy a szívek újból felolvadnak, ha parányi melegséget éreznek tőled! A Nap szíve meglágyult a sólyom bátorságán és önzetlenségén: Egy sugarat tűzött kitárt szárnyai közé fényéből, majd így szólt: Vigyázz rá, és oszd szét az emberek között, hogy újra megtanuljanak világítani belülről! Aranyszárny szíve megtelt örömmel, és azonnal visszaindult. Óvatosan hozta a fényt, s mikor a Föld közelébe ért egy csillag közelében szabadon eresztette. A csillag éppen egy domboldal felett állt, amikor a fény ráhullott egy jászolban fekvő apró gyermekre. Csodálatos melegsége átjárta az emberek szívét, s öröm töltötte meg az egész falut. A fénysugár pedig lassan szétterjedt a világban. Aranyszárny pedig a legmagasabb hegycsúcsról figyelte, hogy a Nap fénye most már az emberek szívében is ott ragyog. Ők pedig soha nem felejtik el, hogy Aranyszárny volt az, aki összekötötte a Napot a Földdel és megtanította az embereket újra hinni a fényben.