Zoé mesél

Zoé mesél.

Tavasz volt. Épp elvirágzott a hóvirág, de már nyílt a sáfrány és a barkafűz. A sárga fénnyel izzó napkorong is egyre melegebben szórta sugarait.

Mély álmukból felébredtek a mezőkön, a réteken, az erdőkben a bogarak és a rovarok, szorgosan porozták a virágokat. Aztán kinyílt az ibolya, a krókusz, a tulipán, a nárcisz és a jácint. Bimbót bontott a barka, virágba borultak a fák, így a kajszibarack, a mandulafa és az aranyvessző. Üde, zöld volt a fű. Vidáman ismerkedtek a lepkék, a pillangók, katicabogarak: a hétpettyes és a harlekin, méhek sürögtek- forogtak, gyűjtötték a nektárt, kosarukban vitték még a szélnél is sebesebben a kaptárba. Néha- néha megtelt a felhő, megdagadt, megduzzadt, aztán kifakadt és jött az égi áldás a földekre. Hol csendes eső esett, hogy egy kiadósabb zápor, aminek nyomán jólesőn nyújtózkodott az élet. Egyre szebb- és szebb lett a természet. Menyei illatok szálltak a levegőben.

A mi gólyánk, amelyik a kéményen fészket rakott épp a napokban tért haza. Nagyon messziről jött. Jól elfáradhatott! Láttam milyen békésen, nyugodtan javítgatta a fészkét. Toldotta- foldotta, dirib- darab gallyakból, fűszálakból. Aztán hamarosan megérkezett a gólya párja. A boldog kelepelésükre figyeltem fel: kelep- kelep. A tojó hamarosan tojásokat rakott. - Telt- múlt az idő, lett reggel, majd lett este, aztán újra lett reggel, majd lett este. A nap kelt keleten és nyugovóra tért nyugaton, minden áldott nap. Egyszer csak hipp- hopp felpattantak a tojáshéjak, amin a tojó és a hím egymást váltva nyugodtan ücsörgött, már hosszú- hosszú ideje. A szülők a csőrükben hozták az élelmet a kis gólyáknak, amíg azok meg nem erősödtek.

Aztán egyszer csak ők is elindultak zsákmányolni a közeli tóhoz, vagy a mezőre. Nem vetették meg a rovarokat, hüllőket, kisebb emlősöket és madarakat sem. A mi hófehér tollú, hosszú, piros csőrű gólyáink lassan, méltóságteljesen bandukoltak, a vízbe hosszú, piros úszóhártyás lábakkal gázoltak bele ebihal, béka vagy hal után kutatva. Amikor repültek, akkor előrenyújtották hosszú nyakukat, és szétterjesztették szárnyukat. Tollaikról a védő zsírréteg miatt, könnyen lepergett a víz. Már érezték, hogy közeleg az idő a vonuláshoz. Hosszú út áll majd előttük és csak a legerősebb madarak élhetik túl a fárasztó, viszontagságos utat. De még nyár volt. Élvezték a jó meleg, cirógató napsugarakat, a lágyan muzsikáló szelíd szellőt. De szép is volt az a nyár! Tele volt mezei virággal a rét, és a mező, csillogtak a hűs tavak, benne fickándoztak a kisebb- nagyobb halak. Az öreg fűzfán szép, fiatal hím fülemüle pengette lágyan csodaszép akkordjait, melyhez a langyos nyári szél fuvolázott szelíden. Hogy odasereglettek köré az erdő összes lakói! Eltátott szájjal hallgatták őt.

Aztán vörösbe borult horizont, az égbolt tiszta színarany lett. A felhők narancs pirosban, meg liláskékben bontották ki pamacsaikat, s lebbentek bágyadt, ásítozó nap fölé. Lassan tiszta aranyban és rózsaszínben fénylettek fel. Szinte kilobbant, felgyúlt rózsaszínben, ahogy a Nap mélyen alábukott. Mint egy égboltra lebbenő, habkönnyű, hófehér fátyol s egy ezüst álom, olyan volt, ahogy az égen felgyúlt az első csillag. Üdítő volt a levegő. De szépséges volt az éj, és már az ezüstös hold is világolt! Tücskök cirpeltek, kabócák cirregtek hozzá. Kilintyeltek- kalantyoltak, brekegtek- kuruttyoltak a békák hozzá. Andalító volt a szerenád. Aztán hirtelen elcsendesült minden. Álom borult rájuk. Aludtak, bóbiskoltak, szenderegtek, szundikáltak, édesen szuszogtak a mezők, a rétek, az erdők.

Aztán újra pirkadt, a kakas hangosan ébresztett. Kukorékolt, ahogy csak a torkán kifért: kukurikú - kikerikí, kukurikú- kikerikí, kukurikú- kikerikí, és ez így ment egész augusztusig, amikor gyülekezni kezdtek, csapatokba verődtek, majd szeptember közepén elindultak délre a gólyák. Hát, tudjátok? Megkönnyeztem őket. Jó utat szépséges madarak! Tavasszal visszavárlak benneteket!

Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/