Zoé mesél egy szép tavaszi napról

Zoé mesél egy szép tavaszi napról.

Épp elvirágzott a hóvirág, de már nyílt a sáfrány és a barkafűz. Mély álmukból ébredtek a mezőkön, a réteken, az erdőkben a bogarak és a rovarok. Szorgosan porozták a virágokat: züm-züm, züm-züm- mondták a méhecskék vidáman. Aztán kinyílt az ibolya, a krókusz, a tulipán, a nárcisz és a jácint. Bimbót bontott a barka, virágba borultak a fák, így a kajszibarack, a mandulafa és az aranyvessző. Üde, zöld lett a fű. Kora reggel harmat csillant rajta igazgyöngy cseppekben. A sárga fénnyel izzó napkorong is egyre melegebben szórta sugarait. Rámosolygott, megcirógatott minden arra járót.

Néha-néha megtelt a felhő, megdagadt, megduzzadt, aztán kifakadt és jött az égi áldás a földekre. Hol csendes eső esett, hogy egy kiadósabb zápor, aminek nyomán jólesőn nyújtózkodott az élet. Egyre szebb és szebb lett a természet. Menyei illatok szálltak a levegőben.

A mi gólyánk, amelyik a kéményünkön rakott fészket, épp a napokban tért haza. Nagyon messziről jött. Jól elfáradhatott. Láttam milyen békésen, nyugodtan javítgatta a fészkét. Toldotta-foldotta, dirib-darab gallyakból, fűszálakból. Aztán hamarosan megérkezett a gólya párja. A boldog kelepelésükre figyeltem fel: kelep-kelep. A tojó hamarosan tojásokat rakott.  Telt-múlt az idő. Reggel lett, majd este, aztán újra reggel, majd este. A nap kelt keleten és nyugovóra tért nyugaton, minden áldott nap. Egyszer csak hipp hopp felpattantak a tojáshéjak, amin a tojó és a hím egymást váltva ücsörgött már hosszú-hosszú ideje. – Kelep-kelep, kelep-kelep – csodálkoztak rá a világra a fiókák. A szülők a csőrükben hordozták az élelmet a kis gólyáknak, amíg azok meg nem erősödtek.

Aztán egyszer csak ők is elindultak zsákmányt szerezni a közeli tóra, vagy a mezőre. Nem vetették meg a rovarokat, hüllőket, kisebb emlősöket és madarakat sem. A mi hófehér tollú, hosszú, piros csőrű kis gólyáink lassan, méltóságteljesen bandukoltak a vízhez hosszú, piros úszóhártyás lábakkal. Mikor odaértek, belegázoltak ebihal, béka vagy hal után kutatva. Mikor meglátták őket, rémülten rebbentek szét a békák hatalmas ugrásokkal: - brekeke-brekeke. - Hipp-hopp, megszerezték a zsákmányt, felszálltak, csőrükben a finomsággal. Amikor repültek előrenyújtották hosszú nyakukat, és méltóságteljesen szétterjesztették szárnyukat. Tollaikról a védő zsírréteg miatt, könnyen lepergett a víz. Már érezték, hogy közeleg az idő a vonuláshoz. Hosszú út áll majd előttük. Jól tudták, hogy csak a legerősebb madarak élhetik túl a fárasztó, viszontagságos utat. De még nyár volt. Forró, strandolós, tiri-tarka virágoktól, nyüzsgő mezei, és erdei élettől hemzsegő nyár. Így még egy jó darabig élvezték a jó meleg, cirógató napsugarakat, a lágyan muzsikáló szelíd szellőt. De szép is volt az a nyár! Tele volt mezei virággal a rét, és a mező. Csillogtak a hűs tavak, fickándoztak benne a kisebb- nagyobb halak. Az öreg fűzfán szép, fiatal, hím fülemüle pengette lágyan csodaszép akkordjait, melyhez a langyos nyári szél fuvolázott szelíden. Hogy odasereglettek köré az erdő összes lakói! Tátott szájjal hallgatták.

Aztán vörösbe borult a látóhatár, az égbolt színarany lett. A felhők narancs pirosban, meg liláskékben úszkáltak. Minden pillanatban változtak színei. Ahogy a nap mélyen lebukott, máris felgyújtotta a lámpát az első csillag. Üdítő, kellemes volt a levegő. De szépséges volt az éj, és már az ezüstös hold is világolt! Tücskök cirpeltek, kabócák cirregtek hozzá. Kilintyeltek-kalantyoltak, brekegtek-kuruttyoltak a békák. Andalító volt a szerenád. Aztán hirtelen elcsendesült minden. Álom borult rájuk. Édesen szuszogtak a mezők, a rétek, az erdők.

Aztán újra pirkadt. A közeli gazdaságban kakas fújt ébresztőt. Kukorékolt, ahogy csak a torkán kifért: kukurikú-kikerikí, kukurikú-kikerikí, kukurikú-kikerikí, és ez így ment egész augusztusig, amikor gyülekezni kezdtek, csapatokba verődtek, majd szeptember közepén elindultak délre a gólyák. Hát, tudjátok? Megkönnyeztem őket. Jó utat szépséges madarak! Tavasszal visszavárlak benneteket!

Ez volt az én mesém. Ha nem hiszed, járj utána!