A sziget rejtélye

A sziget rejtélye.

A baj nagyon hamar utolért minket. Alig hagytuk el a kikötőt, amikor hatalmas szél támadt és a tenger borzasztóan háborogni kezdett.

Először voltunk a nyílt tengeren, így hát, nem is igazán tudtuk, hogy mire vállalkozunk, pedig csodásnak ígérkezett az út. Hatalmas tervekkel vágtunk neki.

A háborgó tengeren azonban rosszul lettünk, émelyegtünk, kevergett a gyomrunk, és dermesztő, páni félelem fogott el. Minden egyes feltornyosuló hullámról azt hittük, hogy felborítja a hajót és elnyel bennünket a mélység. Ha pedig a hajó hullámvölgybe kerül, akkor meg azt gondoltuk, hogy többé talán fel se bukkan. Meg olykor-olykor abban bíztunk, hogy hátha előbb, vagy utóbb elül a vihar. Azonban a hullámok egyre erősebbek lettek, egyre fenyegetőbbek és ide-oda dobálták a hajót. A sós tengeri víz meg egyre jobban elfoglalta a kabint. Hirtelen süllyedni kezdett a hajó, aztán egyszer csak valahogyan több részre tört.  Még jó időben kiugrottunk és egy nagyobb darabra nagy nehézségek közepette felkúsztunk, aztán kimerülten elaléltunk.

Mikor magunkhoz tértünk a vihar már lecsillapodott, a tenger is nyugodtabb lett, sőt még az ég is kitisztult. Akkor vettük észre, hogy egy sziget van a közelben. Nagyon megörültünk. Ahogy csak bírtunk eveztünk a karunkkal a part felé. Amikor észrevettük, hogy egy raj pörölycápa vesz körbe, még gyorsabban hajtottuk a vizet. Egyszer csak a hajódarab megfeneklett, partot értünk. Egy jó darabig még feküdtünk rajta, mert túl gyengék voltunk ahhoz, hogy fölkeljünk.-

Iszkiri és Piszkiri hajótörést szenvedett. –Egy varázslatos, és lakatlan szigetre kerültünk. Amikor megpihentünk, sétálni indultunk. Földipintyek jelezték az irányt édes dalukkal. Aztán egyszer csak megláttuk őket. Méltóságteljesen, komótosan lépkedtek. Hatalmasak voltak, ekkorákat még sose láttunk.

-          Elefántteknősnek fogom hívni-jelentette ki Iszkiri.

-          Illik rá a név- mondta Piszkiri.

-          Nézd, fűvel és levelekkel táplálkozik!-mondta Iszkiri.

-          Hű, egy pikkelyes hüllő- azt hiszem a leguán!- hüledezett Piszkiri.- Úgy tudom, hogy pompásan úszik, és a vízben szerzi zsákmányának egy részét.

-          Milyen kicsi ez a medvefóka, talán ő a legkisebb ma élő fülesfókaféle! –

-          Igen, én nála csak nagyobbat láttam még! Milyen érdekes állatok élnek ezen a szigeten!

-          Nézd, azt a madarat!

-          Hol?

-          Ott a víz fölött.

-          Már látom. A levegőből csapódott a vízbe, de nem merült mélyre. Vajon miért?

-          Mert így a sekélyebb vizekben is tud vadászni, kisebb halakra.

-          Igazad van.-mondta Piszkiri.

-          Mi lehet a neve?

-          Szula a neve.- felelte Iszkiri.

-          Hű, mekkora szárnya van az albatrosznak!- mondta Piszkiri- Nézd, fent száll!

-          Tintahalakkal, halakkal és rákokkal táplálkozik. – jelentette ki Iszkiri.

-          Azokat én is szeretem- derült fel Piszkiri tekintete. Na, nézzünk körül a szigeten! – mondta.- A part mentén sétálva gyönyörű kék barlangokat fedeztek fel. A sziklafalon belülről is megcsodálták a hatalmas tengert. Olykor-olykor oda is becsapott a tajték. Kellemes volt a víz.

-          Hahó! Van itt valaki?- kiáltotta Iszkiri.

-          Hahó! Van itt valaki?- kiáltotta Piszkiri. -hangjuk pedig visszhangzott a sziklafalak között.

-          De hogy jutunk haza? – tette fel a kérdést Iszkiri.

-          Gyűjtsünk nagyobb köveket. Aztán rakjuk ki belőle azt a szót, hogy: -Itt vagyunk, szeretnénk hazajutni!- mondta Piszkiri- odafentről észlelhetik akár egy repülőről, vagy helikopterről, hogy segítséget szeretnénk kérni. Közben fél szemmel figyeljük a partot.

-          Jó ötlet!- mondta Iszkiri. Még egy darabig csodálták a barlang belsejéből a lágy hullámok játékát, majd tovább mentek.

-          Na, kész is, messziről is jól látható a szöveg. A parttól elég távol van ahhoz, hogy ne moshassa el a hullám.- állapította meg Piszkiri. –tovább sétáltak. Kopár növényzet fogadta őket, ami leginkább talán a csapadékszegény időjárásnak volt a következménye. Szinte csak kaktuszos bozótos volt a környéken, amit az óriási teknősök és a leguánok nagyon szerettek. Aprócska pingvinek totyogtak a tenger felé. Nagyon mókásak voltak.

Hirtelen vulkanikus tevékenységre figyeltünk fel, ami –mint kiderült- nem is volt olyan ritka ezen a környéken. Először csak morajlott. Aztán gőzök, gázok törtek fel, emellett apróbb földrengések jelezték, hogy valami készülőben van. Az állatok viselkedése is megváltozott. Ismét félni kezdtünk. A pöfögő kürtőből folyamatosan salakanyag hullott szét.

-          Iszkiri! – kiáltottam. Futottunk vissza a part felé, nehogy eltaláljon egy-egy nagyobb darab. Hirtelen valami más hangra is felfigyeltünk. Egy repülő szállt el a sziget fölött.

Kalapálni kezdett a szívünk. A boldogságtól ugrálni és integetni kezdtünk. A gépmadár tett egy kört és lassan ereszkedni kezdett. Pont mellettünk ért földet. Kinyílt az ajtaja, mi gyorsan beszálltunk, s már emelkedett is fel a levegőbe. Épp jókor hagytuk el a szigetet, mert egy nagyobb robbanás után a vulkáni kúp lejtőiről, hatalmas erővel zúdult le az izzó lávafolyam. Mintha követett volna minket. Kisebb, nagyobb kőzetdarabok repültek felénk. Lehet, hogy utol akart érni? De nem tudott.

Egyre jobban távolodtunk ettől a veszéllyel teli, ám varázslatos helytől.