Zsóka és a mesebeli erdő

Zsóka és a mesebeli erdő.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfalucska, Rózsaszentmárton. Ebben a faluban lakott egy kislány Zsóka apukájával, anyukájával és kutyusával Bodzával. A házuk a völgyben dombokkal körülvett erdő szélén állt. Zsóka szobájának ablaka az erdőre nézett. Sokszor figyelte az állatokat: az elröppenő madarakat, a kertvégénél elszökkenő őzikéket és vágyakozva tekintett utánuk.

Bodza gyakran ugatott az erdő felé, ezt nem szerette Zsóka, mert nagyon hangos volt. Ilyenkor mindig kinézett az ablakon és egy nagy fehér valamit látott elfutni a fák között. Sosem tudta eldönteni, hogy a faluból elszökött nagy fehér kutya az vagy a szomszéd fehér lova kóricált el megint.

Ám egy napsütéses délutánon, ahogy Zsóka az ablakon kinézett látta, hogy kutyusa a nyitva maradt kertkapun az erdő felé szaladt, ezért gyorsan utána futott.
– Bodza gyere elő! Merre vagy? – kiáltotta Zsóka, és egyre mélyebb jutott az erdőben.

Egy bokor tövében megpillantotta Bodzát, odafutott, hogy nyakörvénél haza vezesse, de Bodza nem engedte magát, megragadta gazdája szoknyáját és a tisztás felé húzta.
– Ne Bodza ne ráncigálj, nem szabad, engedd el a szoknyám! Rossz kutyus mit csinálsz?!

De ekkor megpillantotta a két fa között a nagy fehér valamit. Nem hitt a szemének, dörzsölte, biztos csak rosszul lát, de nem. Ez egy UNIKORNIS volt. Megijedt Zsóka és hazafutott Bodzával.

Otthon elmesélte szüleinek, hogy Bodza kiszökött és látott egy unikornist.
– Ügyes vagy Zsóka, hogy figyeltál Bodzára és hazahoztad – dicsérte meg anyukája, majd így folytatta: De tudnod kell, hogy unikornisok nem léteznek, biztosan szomszéd Pista bácsi fehér lovát láthattad.

Zsóka éjszaka nem bírt aludni, forgolódott az ágyában, az unikornison járt az esze. Alig várta, hogy reggel legyen, hogy kimehessen játszani az udvarra. Halkan kinyitotta a kertkaput és Bodzával kiosontak az erdőbe.

Óvatosan lépkedtek a tisztás felé és újból megpillantotta. Összeszedte minden bátorságát és megszólította:
– Te egy unikornis vagy?
– Igen én egy unikornis vagyok. Engem Mononak hívnak.
– Én Zsóka vagyok, ő pedig itt a kutyusom Bodza.
Sokat beszélgettek, nagyokat játszottak hármasban. Igazi barátok lettek.

A nagy játék hevében arra lett figyelmes, hogy anyukája hívja:
– Zsóka merre vagy? Kész az ebéd!
Elköszönt új barátjától, de megígérte, hogy minden nap meglátogatja.

Apukájával, anyukájával és Bodzával gyakran sétáltak az erdő szélén, de csak Zsóka látta Monot, mert csak a tisztaszívű gyerekek és az állatok láthatják őt.