2. rész A gyógyulás

2. rész A gyógyulás.

2. rész

A gyógyulás

CSEND VOLT A KIS ODÚBAN, csupán a kint tomboló hóvihar hangjai hatoltak át a falakon. Anyus és Apus halkan olvasgattak a nappaliban, miközben aggódó pillantásokat vettettek az ismeretlen gyengélkedő felé. Mióta befektették az ágyba, ő mozdulatlanul, lázasan feküdt ott, fel-felemelkedő mellkasából lehetett látni csupán, hogy él.

A kölykök az ablak előtt kétségbe esve bámulták, miként temeti be újonnan felépített hóemberüket a vihar. Egyre több hó nehezedett szegényre és már nem nagyon bírta a terhelést. Roskadozott a feje, egész teste ingatag lett. Sajnálták volna, ha összedől, amit oly lelkesen építettek a barátaikkal együtt.

- Vajon, Beni, Rácsi és Dodó is nézik a hóemberünket? – gondolkodott hangosan Ari.

- Szerintem, biztosan. De jó lenne, megint találkozni velük. – válaszolt Gege.

- Mi lenne, ha adnánk neki egy nevet? – találta ki Zoé.

- Ez, jó ötlet. De, mi legyen? – tanakodott mindenki.

- Hát, például gombocska? – kérdezte Zoé.

- Inkább gombócka! A gombocska olyan kicsi, de mivel három nagy gombócból áll, akár lehetne az is. – mondta Ari.

- Gombócka…nekem jó a gombócka is. Végül is az a jó, hogy sikerült elkészítenünk és itt áll előttünk.

Zoé hirtelen elment az ablak elől és a nappali felé tartott. Úgy döntött megnézi a pihenő vendéget. Leült az ágya mellé és csak nézte és hallgatta sűrű szuszogását. Vajon ki ő? Honnan jött? Hogy talált ide? Miért nem ismerjük, ha itt lakik ő is az erdőben? Miközben ezen gondolatok cikáztak a fejében A

Anyus is odaült mellé. Látta kislánya aggódó arcát és igyekezett megnyugtatni őt.

- Tudod Zoé, én biztos vagyok benne, hogy okkal van itt nálunk a mormota társunk. Nem tudom honnan jött és miért, de a mi feladatunk lett, hogy megtaláljuk és ápoljuk őt. Most nagyon gyenge, ki tudja mióta van kint ebben a hidegben, átfázott, sokat mehetett ebben a nagy hóban de most már jó helyen van itt nálunk bent a meleg szobában. Meg fog gyógyulni és biztosan sok érdekes dolgot fogunk még tőle hallani.

- Igen, remélem Anyus, hogy ez így lesz – bizakodott Zoé.

Nem kellett sok idő és a mormota tényleg kinyitotta a szemét, körbe nézett és észrevette a családot. Apus gyorsan odasietett hozzá, hogy üdvözölje és elmondja mi is történt vele.

- Kedves barátom! Köszöntünk téged a családunkban. Tegnap, mikor kimentünk havat lapátolni, a kölykök hóembert építeni, akkor lettünk figyelmesek a segélykiáltásaidra. Hát először nem is tudtuk honnan jön, de végül nagy nehezen megtaláltunk. Kiástunk a hóból és akkor hoztunk be ide az ágyba téged.

Miközben Apus beszélt a mormotához, Anyus besettenkedett a család ősi gyógytea főzetével. Odaadta a mormotának, aki láthatóan örömmel ivott néhány kortyot a forró italból.

Ezután visszafeküdt és csak azt tudta mondani: köszönöm és már aludt is tovább. Nagyon gyenge volt még. De mindannyian reménykedtek, hogy hamarosan felépül.

Teltek-múltak a napok és a család baráttá fogadott ismeretlene egyre jobban lett. Az első napokban csak rövidecske időre, - majd ahogy telt az idő és egyre jobban lett -, hosszabb és hosszabb időre fent volt. A mormota család már azt is tudta, hogy Karcsi a gyengélkedő neve.

A sok gondoskodástól, a nagy szeretetben annyira gyorsan felépült Karcsi, hogy hamarosan sok mindent megtudhatott róla a család. Mikor elkezdett mesélni, mindenki lekuporodott köré és szájtátva hallgatta őt. Apus csak időnként állt fel és tett a tűzre egy kevés fát, hogy ki ne aludjon.

- Tudjátok, eddig én egy másik erdőben éltem innen elég távol. Egy roskadozó, öreg házikóban, mindenki mondta, hogy keressek magamnak egy új odút, mert ez már nagyon öreg és veszélyes. De én ragaszkodtam hozzá, itt éltem le életem addigi nagy részét és nem akartam változtatni ezen. Féltem elkezdeni egy újat keresni, költözni. Aztán egy napon elkezdett esni az eső és úgy tűnt nem akarja abbahagyni. Esett és csak esett. Megrogyott az odú és már tényleg lakhatatlanná vált. El kellett hagynom, most már nem volt választásom. Ahogy elmentem keserű szívvel hallottam, hogy hamarosan utánam össze is dőlt az egész. Az erdő lakói igazán kedvesek voltak és sokan befogadtak egy kis időre, de nem találtam sehol sem az otthonom. Így elhatároztam, hogy meglátogatom Élet erdejét, a ti erdőtöket, amiről már olyan sokat hallottam. A szépségéről, bájáról, a tiszta, friss levegőjéről és azokról a messze földön híres lakóiról, akik olyan kedvesek.

- Elindultam hát Élet erdejébe, de nem számítottam rá, hogy közben rám köszönt a tél. Egy hátizsákkal és egy nem túl meleg öltözékkel indultam útnak. Amíg nem hullott a hó, bogyókat gyűjtögettem és ettem, a kristályvizű patakból iszogattam és gyönyörű fák, elhagyott odúiban húztam meg magam. Élvezetes kalandnak tűnt egészen addig, amíg a nap eléggé melegített, amíg volt elegendő élelmem és csörgedezett a patak. Ám az idő keményre váltott. Egyre nehezebben meneteltem, hiszen már hó lepte el a tájat. Eltakarta a bokrokon maradt bogyókat vagy éppen ledobta őket a hideg. Nem találtam már olyan sűrűn odúkat, enni sem tudtam mit. Éreztem, a testemet átjáró állandó hideget. Mikor láttam a hatalmas sötét felhőket tudtam, hogy nagyon kemény időszak vár rám. Hatalmasra próbáltam emelgetni a lábamat, hogy tudjak előre haladni, de úgy tűnt semmi értelme. A ruhám átázott és nagyon fáztam. Elkeseredtem. Nem volt hová mennem. Szakadt a hó. Éhes voltam és dideregtem. Fáradtan találtam meg egy kaput, segítségért kiáltottam. – emlékezett vissza Karcsi

- De jó, hogy megtaláltál bennünket Karcsi és hogy éppen kint voltunk, így meghallhattuk a hangodat. – gondolkodott Gege hangosan.

- Igen és milyen kedvesen fogadtatok. Köszönöm nektek.- hálálkodott Karcsi.

Örülünk, hogy megtaláltuk egymást. Azt beszéltük Anyussal és a gyerekekkel, hogy szeretnénk, ha a telet itt töltenéd nálunk. Ha teljesen felépültél, majd tavasszal keresünk neked egy csinos odút. Élet erdeje lakóival segítünk neked helyre hozni, berendezni azt, ahogy neked tetszik. Van is egy ötletem, itt a közelünkben. De, erre majd visszatérünk a maga idejében!

- Már nem esik a hó! – kiáltott fel Ari nagy boldogan. Nézzük meg a hóembert!

Az ablakhoz futottak mindnyájan és örömmel integettek a még épen maradt hóemberüknek.

Karcsi felépülésével az idő is elkezdett javulni. Már nem hullott többé a hó és a hőmérséklet is egyre melegebbé vált. A család sok időt töltött kint a szabadban. A kölykök szinte minden napjukat a szomszéd mormotákkal töltötték. A közeli domboldalon rengeteget szánkóztak, ha pedig nem a dombot választották, akkor Karcsi húzta őket nagy buzgalommal körös-körül. A kölykök csak úgy élvezték a dolgot. Persze Karcsi – átélve a hideget – mindig nagyon beöltözött. Mikor nem a kölykökkel töltötte az időt, akkor a szülőknek segített be, hol a fa feltöltésében, hol pedig bent a házban talált valami hasznos feladatot magának a mormota család örült, hogy velük lehet a messziről érkezett, most már cseppet sem idegen.