Élet Erdeje (TELJES)

Élet Erdeje (TELJES).

 

1.rész

A váratlan vendég

 

MÉG DERMESZTŐ HIDEG VOLT ODAKINT. A fákon tucatjával lógtak a jégcsapok, az erdei kis patak nem csörgedezett, némává vált. A hó belepett mindent, még a picinyke odú ajtaját is. Még ha ki is akart valaki jönni, akkor sem sikerült volna neki, csak igen nagy munkával. Csend ült ki a tájra. Mindenki, aki csak tehette, bent volt a házikójában. Így volt ezzel a mormota család is.

Anyus megszokta, így már rég fent volt és tevékenykedett a konyhában. Apus is elfoglalta magát, elővett a polcról egy régi, családi könyvet és bebugyolálva, hintaszékében azt olvasgatta. Néha tett a tűzre néhányat a hét elején behozott és már megszáradt fából. Kellett is, mert szüksége volt a családnak a jó melegre, ha már ez a tél ilyen hideggé vált. A kölykök bent aludtak még a jó meleg takaró alatt, de már nem sokáig, mert Anyus finoman illatozó reggelije hamar áthatotta a piciny odút. Nem volt túl tágas ugyan, de a mormota család nagyon praktikusan belakta. Sok idő volt, amíg lakhatóvá tették a régi, megörökölt lakhelyet, míg megtaláltak és elkészítettek minden bútordarabot. Különösen nagy odafigyelés kellett a télre való felkészüléshez, mert tudták ilyenkor csakis arra számíthatnak, amit még a szép és jó időben összegyűjtögettek maguknak.

Most már elmondhatjuk, hogy elérkezett a reggel a mormota család minden egyes tagjának. A kölykök, amikor kinyitották a szemüket, első dolguk az volt, hogy kinézzenek az ablakon, vajon változott-e az időjárás. Egymás köszöntése után hamarosan meg is beszélték, az aznapi tervüket.

- Te Zoé! Mi lenne, ha ma megkérnénk Apust, hogy menjünk ki és építsünk egy hóembert? – kérdezte Gege.

- Tudod, hogy milyen nehéz kimenni az ajtón, hiszen teljesen eltorlaszolta a hó?

- Igen, igaza van Gegének, menjünk ki! Majd segítünk Apusnak ellapátolni a havat – lelkesedett Ari.

Kiugrottak az ágyból és már siettek is a szüleikhez, hogy megbeszéljék velük a nagy ötletet. Meglepetésükre, Apus igen hamar beleegyezését adta, de csak egy feltétellel:

- Csak akkor megyünk ki, ha tényleg segíttek eltüntetni a torlaszt az ajtóból! - támasztotta feltételnek Apus.

- Most pedig irány a reggeli! Mindenki asztalhoz! – sürgette Anyus a családot.

A gyerekek örömmel ültek le és igazán nem esett nehezükre megenni az Anyus által mindig olyan finomra sikerült reggelit. A meleg tea mézzel pedig csodálatos ízű volt ezen a hideg reggelen.

Hamarosan beöltözött a család a nagy munkához: meleg alsó, felső, kabát, csizma, sapka, sál és az elmaradhatatlan kesztyű. Neki is láttak a feladatnak.

- Figyelem, nyitom az ajtót háromra! Egy, kettő, hááá-rom! – szólította meg Apus a családját.

És csak úgy bezuhant egy nagy adag hó. Anyus máris elkezdett lapátolni, aztán Apus kijjebb ment és hol jobbra, hol pedig balra hányta a havat, hogy minél előbb kialakíthassa az utat a szabadba. A kölykök a kis lapátkájukkal mögötte haladtak nagy szorgalommal. Nem is gondolták, de elég hamar sikerült is egy jókora járható utat kivájniuk az udvarukon. Mikor a kerítéshez értek hirtelen meglepetés érte őket, egy ugyanolyan úttal találkoztak, mint az övék. Rájöttek a szomszédban is hasonlókat terveztek erre a mai napra. Nagy volt ám az öröm, mikor a hetek óta nem látott kis pajtásokkal találkoztak össze a mormota kölykök.

- De jó, hogy már látjuk egymást! – ujjongtak örömükben.

- Építsünk egy nagy hóembert! – javasolta máris Gege.

- Jó, jó! – egyeztek bele örömmel a többiek.

Először csak egy kis hógolyót kezdtek el görgetni a lányok, aztán a fiúk, aztán megint a lányok és ismét a fiúk. Egész jól gömbölyödött már a hóember első labdája. Mikor kész lett egy olyan helyre gurították el, ahonnan majd mind a két család az ablakból jól fogja látni. Egy kis pihenő után folytatták a második labdával.

- Ez lesz a hasa! – állapították meg vidáman.

- Milyen nagy! – viccelődött Beni a szomszéd mormota kölyök.

- Ilyen hidegben kell is a nagy pocak. – védte meg Rácsi.

- Tudjátok mit? Én szerzek bentről néhány szenet a gombjainak, répát az orrának és egy fazekat a sapkájának! – mondta Dodó.

Már gurígatták is az elkészült középső részt a helyére.

- Apus, tudnátok segíteni, mert ezt túl nehéz feltenni? – kérték együtt a mormota kölykök az apukák segítségét.

Az apukák abbahagyva a lapátolást háromra fel is emelték a hóember pocakját.

- Hát ez kész, majd szóljatok a fejénél is!

Az idő komorrá vált: feltámadt a szél és egyre sötétebbek lettek a felhők. Látszott, hogy nagy vihar készül. A szülők sürgették magukat és a gyerekeket is. Anyus és Apus befejezték a hólapátolást és sürgősen elkezdték feltölteni bent, a fűtésre váró fák helyét. A szomszéd szintén, felkészült a nagy viharra.

A kölykök sietősre vették a munkát, így nagyon hamar el is készültek a hóemberük harmadik labdájával. Az apukák ezt látva nem is várták meg a segítség kérést, már mentek is, hogy feltegyék a két család hóemberének a fejét. Volt ám nagy öröm, amikor helyre került.

Dodó nagy sietve szétosztotta a széndarabokat, így lettek meg a szemei és a gombocskái. A répa orrot a lányok, a nehezebb lábast a fejére, pedig a fiúk vállalták be.

- Már csak a keze hiányzik! – sóhajtott fel Zoé.

- Ennek nincs akadálya, tudjátok mit? Nektek adom azt a régi seprűt, amit már úgy sem tudok használni. Szaladjatok el a kamrába és ott megtaláljátok! – ajánlkozott Anyus.

A kölykök a hiányzó kezecskét is pótolták és örömükben, hogy milyen szép is lett a hóemberük, körbetáncolták. Ugrándoztak és énekelgettek. A szülők pedig tovább folytatták a fapakolást.

Készülődtek a nagy viharra. Azonban egyszer csak egy különös hangra lettek figyelmesek. Nyöszörgés, jajgatás, siránkozás hangjai keveredtek.

- Mi ez? Ki ez? – kérdezgették egymástól.

Körbejárták az udvart, a házat, az ellapátolt utat, de senkit nem találtak. A nyöszörgés továbbra is hallatszódott, de már nem annyira erősen.

- Meg kell keressünk, honnan jön! – mondta a szomszéd apuka.

- Igen, barátom, szerintem menjünk a hang irányába! – javasolta Apus.

A kölykök már nem vidámkodtak, a szülők abbahagyták a pakolást és mindenki egyként elindult a hang irányába.

- Ki az? Hol van? Segíteni szeretnénk, mondjon valamit! – biztatták az idegent.

Csend volt, megszűnt a jajveszékelés. De, csak tovább keresték!

- Akkor találjuk meg, ha mond valamit! Itt vagyunk! Szóljon! Fütyüljön vagy bármi! - szólítgatták.

Vártak, senki sem jelentkezett: Reménykedtek, mert segíteni akartak. Már szinte elkeseredtek, amikor meghallottak egy halvány „jaj-t” pont a kapu felől. Odarohantak és gyorsan továbblapátolták a havat. Nem sokat kellett előre haladniuk, mert kis idő múlva először csak egy elgémberedett lábat, aztán pedig egy teljesen jéggé fagyott mormotát találtak. Már szólni sem tudott. A két apuka gyorsan felemelte az élettelen mormotát, bevitték a jó meleg szobába és befektették az ágyba. Anyus máris hozott két jó vastag takarót és alaposan betakargatta. Már sietett is a konyhába, hogy főzzön egy forró teát.

A kölyköknek elment a kedvük a vidámkodástól, nagyon sajnálták a mormotát, szívesen segítettek volna ők, de azt gondolták a legtöbb, amit tehetnek, ha nincsenek most láb alatt. Így hát kint próbálták elfoglalni magukat. De ez nem ugyanaz volt már, eltűnt az öröm és a boldogság. Valami szomorúság váltotta fel ezeket az érzéseket.

Bent Apus dupla annyi fát tett a tűzre, csak, hogy melegebb legyen. Azt szerette volna ő is, ha mormota társuk hamarosan felépül.

Kint már nagyon készülődött a vihar: egyre erősebben fújt a szél, tekergette a fákat, az ég komorrá vált. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott. Anyus és Apus tudta, hogy eljött az idő, véglegesen be kell most már menniük. Elköszöntek mindnyájan a szomszédoktól és a kölyköket is beterelgették. Nem tudták, mikor jöhetnek ki újra.

- Nézzünk a hóemberre és gondoljunk egymásra! – javasolta Dodó.

- Jó ötlet, kinézünk az ablakon és arra gondolunk, hogy hamarosan találkozunk. – mondta – Rácsi.

Szomorúan elköszöntek a többiektől és bementek a szobácskájukba. Anyus csendre intette őket, hogy a váratlan vendégük nyugodtan kipihenhesse magát.

2. rész

A gyógyulás

 

CSEND VOLT A KIS ODÚBAN, csupán a kint tomboló hóvihar hangjai hatoltak át a falakon. Anyus és Apus halkan olvasgattak a nappaliban, miközben aggódó pillantásokat vettettek az ismeretlen gyengélkedő felé. Mióta befektették az ágyba, ő mozdulatlanul, lázasan feküdt ott, fel-felemelkedő mellkasából lehetett látni csupán, hogy él.

A kölykök az ablak előtt kétségbe esve bámulták, miként temeti be újonnan felépített hóemberüket a vihar. Egyre több hó nehezedett szegényre és már nem nagyon bírta a terhelést. Roskadozott a feje, egész teste ingatag lett. Sajnálták volna, ha összedől, amit oly lelkesen építettek a barátaikkal együtt.

- Vajon, Beni, Rácsi és Dodó is nézik a hóemberünket? – gondolkodott hangosan Ari.

- Szerintem, biztosan. De jó lenne, megint találkozni velük. – válaszolt Gege.

- Mi lenne, ha adnánk neki egy nevet? – találta ki Zoé.

- Ez, jó ötlet. De, mi legyen? – tanakodott mindenki.

- Hát, például gombocska? – kérdezte Zoé.

- Inkább gombócka! A gombocska olyan kicsi, de mivel három nagy gombócból áll, akár lehetne az is. – mondta Ari.

- Gombócka…nekem jó a gombócka is. Végül is az a jó, hogy sikerült elkészítenünk és itt áll előttünk.

Zoé hirtelen elment az ablak elől és a nappali felé tartott. Úgy döntött megnézi a pihenő vendéget. Leült az ágya mellé és csak nézte és hallgatta sűrű szuszogását. Vajon ki ő? Honnan jött? Hogy talált ide? Miért nem ismerjük, ha itt lakik ő is az erdőben? Miközben ezen gondolatok cikáztak a fejében A

Anyus is odaült mellé. Látta kislánya aggódó arcát és igyekezett megnyugtatni őt.

- Tudod Zoé, én biztos vagyok benne, hogy okkal van itt nálunk a mormota társunk. Nem tudom honnan jött és miért, de a mi feladatunk lett, hogy megtaláljuk és ápoljuk őt. Most nagyon gyenge, ki tudja mióta van kint ebben a hidegben, átfázott, sokat mehetett ebben a nagy hóban de most már jó helyen van itt nálunk bent a meleg szobában. Meg fog gyógyulni és biztosan sok érdekes dolgot fogunk még tőle hallani.

- Igen, remélem Anyus, hogy ez így lesz – bizakodott Zoé.

Nem kellett sok idő és a mormota tényleg kinyitotta a szemét, körbe nézett és észrevette a családot. Apus gyorsan odasietett hozzá, hogy üdvözölje és elmondja mi is történt vele.

- Kedves barátom! Köszöntünk téged a családunkban. Tegnap, mikor kimentünk havat lapátolni, a kölykök hóembert építeni, akkor lettünk figyelmesek a segélykiáltásaidra. Hát először nem is tudtuk honnan jön, de végül nagy nehezen megtaláltunk. Kiástunk a hóból és akkor hoztunk be ide az ágyba téged.

Miközben Apus beszélt a mormotához, Anyus besettenkedett a család ősi gyógytea főzetével. Odaadta a mormotának, aki láthatóan örömmel ivott néhány kortyot a forró italból.

Ezután visszafeküdt és csak azt tudta mondani: köszönöm és már aludt is tovább. Nagyon gyenge volt még. De mindannyian reménykedtek, hogy hamarosan felépül.

Teltek-múltak a napok és a család baráttá fogadott ismeretlene egyre jobban lett. Az első napokban csak rövidecske időre, - majd ahogy telt az idő és egyre jobban lett -, hosszabb és hosszabb időre fent volt. A mormota család már azt is tudta, hogy Karcsi a gyengélkedő neve.

A sok gondoskodástól, a nagy szeretetben annyira gyorsan felépült Karcsi, hogy hamarosan sok mindent megtudhatott róla a család. Mikor elkezdett mesélni, mindenki lekuporodott köré és szájtátva hallgatta őt. Apus csak időnként állt fel és tett a tűzre egy kevés fát, hogy ki ne aludjon.

- Tudjátok, eddig én egy másik erdőben éltem innen elég távol. Egy roskadozó, öreg házikóban, mindenki mondta, hogy keressek magamnak egy új odút, mert ez már nagyon öreg és veszélyes. De én ragaszkodtam hozzá, itt éltem le életem addigi nagy részét és nem akartam változtatni ezen. Féltem elkezdeni egy újat keresni, költözni. Aztán egy napon elkezdett esni az eső és úgy tűnt nem akarja abbahagyni. Esett és csak esett. Megrogyott az odú és már tényleg lakhatatlanná vált. El kellett hagynom, most már nem volt választásom. Ahogy elmentem keserű szívvel hallottam, hogy hamarosan utánam össze is dőlt az egész. Az erdő lakói igazán kedvesek voltak és sokan befogadtak egy kis időre, de nem találtam sehol sem az otthonom. Így elhatároztam, hogy meglátogatom Élet erdejét, a ti erdőtöket, amiről már olyan sokat hallottam. A szépségéről, bájáról, a tiszta, friss levegőjéről és azokról a messze földön híres lakóiról, akik olyan kedvesek.

- Elindultam hát Élet erdejébe, de nem számítottam rá, hogy közben rám köszönt a tél. Egy hátizsákkal és egy nem túl meleg öltözékkel indultam útnak. Amíg nem hullott a hó, bogyókat gyűjtögettem és ettem, a kristályvizű patakból iszogattam és gyönyörű fák, elhagyott odúiban húztam meg magam. Élvezetes kalandnak tűnt egészen addig, amíg a nap eléggé melegített, amíg volt elegendő élelmem és csörgedezett a patak. Ám az idő keményre váltott. Egyre nehezebben meneteltem, hiszen már hó lepte el a tájat. Eltakarta a bokrokon maradt bogyókat vagy éppen ledobta őket a hideg. Nem találtam már olyan sűrűn odúkat, enni sem tudtam mit. Éreztem, a testemet átjáró állandó hideget. Mikor láttam a hatalmas sötét felhőket tudtam, hogy nagyon kemény időszak vár rám. Hatalmasra próbáltam emelgetni a lábamat, hogy tudjak előre haladni, de úgy tűnt semmi értelme. A ruhám átázott és nagyon fáztam. Elkeseredtem. Nem volt hová mennem. Szakadt a hó. Éhes voltam és dideregtem. Fáradtan találtam meg egy kaput, segítségért kiáltottam. – emlékezett vissza Karcsi

- De jó, hogy megtaláltál bennünket Karcsi és hogy éppen kint voltunk, így meghallhattuk a hangodat. – gondolkodott Gege hangosan.

- Igen és milyen kedvesen fogadtatok. Köszönöm nektek.- hálálkodott Karcsi.

Örülünk, hogy megtaláltuk egymást. Azt beszéltük Anyussal és a gyerekekkel, hogy szeretnénk, ha a telet itt töltenéd nálunk. Ha teljesen felépültél, majd tavasszal keresünk neked egy csinos odút. Élet erdeje lakóival segítünk neked helyre hozni, berendezni azt, ahogy neked tetszik. Van is egy ötletem, itt a közelünkben. De, erre majd visszatérünk a maga idejében!

- Már nem esik a hó! – kiáltott fel Ari nagy boldogan. Nézzük meg a hóembert!

Az ablakhoz futottak mindnyájan és örömmel integettek a még épen maradt hóemberüknek.

Karcsi felépülésével az idő is elkezdett javulni. Már nem hullott többé a hó és a hőmérséklet is egyre melegebbé vált. A család sok időt töltött kint a szabadban. A kölykök szinte minden napjukat a szomszéd mormotákkal töltötték. A közeli domboldalon rengeteget szánkóztak, ha pedig nem a dombot választották, akkor Karcsi húzta őket nagy buzgalommal körös-körül. A kölykök csak úgy élvezték a dolgot. Persze Karcsi – átélve a hideget – mindig nagyon beöltözött. Mikor nem a kölykökkel töltötte az időt, akkor a szülőknek segített be, hol a fa feltöltésében, hol pedig bent a házban talált valami hasznos feladatot magának a mormota család örült, hogy velük lehet a messziről érkezett, most már cseppet sem idegen.

3. rész

Úton az iskolába

 

MOST MÁR IGAZÁN TAVASZODOTT: a nappalok nagy részében egyre bátrabban bújtak elő a nap szerény sugarai. Melegebb és melegebb lett. Ennek a kis mormoták egyrészt örültek, másrészt pedig szomorúak is voltak. Sajnálták az olyan nagy örömmel felépített hóemberüket, amely azóta, kedves barátjukká vált. Nem telt úgy el nap, hogy ki ne mentek volna megcsodálni őt. Tudták, hogy a tél elmúltával, a kis barátjuktól is búcsút kell venniük, ez így van rendjén, de a szívükben mégis szomorúak voltak ezért. A hóember egyre karcsúbb lett, elvesztette a gombjait, a szemeit, az orrát, végül még a sapkája is lezuhant róla. Szépen, lassan eltűnt.

- Annyira sajnálom, nekem úgy fog hiányozni – kesergett Zoé.

- Nekem is, jó volt felépíteni és körbe ugrálgatni. Látni az ablakból. - tette hozzá Gege.

A gyerekek beszélgetését hallva Karcsi közelebb ment hozzájuk.

- Tudjátok, nagyon szép hóembert építettetek és csak csodáltam. Ügyesek voltatok és sokat játszottatok vele. Ennek örüljetek! Most már lassan elmúlik a tél és igen ez azt jelenti, hogy a hóembertől is búcsút kell vennünk. Ez szomorú, mert nem láthatjuk sokáig, de képzeljétek el, hogy egy év múlva ismét eljön ez a hideg évszak és hullani fog a hó, mint ahogy ez eddig is így volt. Aztán ismét lesz lehetőségetek arra, hogy felépítsétek a kedves hóembereteket és megint körbe táncolhatjátok, játszhattok vele és örülhettek neki. Csak egy időre kell búcsút venni tőle, mert a melegben ő el fog olvadni teljesen. Elköszön és jövőre visszajön. Addig viszont rengeteg kalandban lehet részetek, a jó idő sok mindent tartogat a számotokra.

- Úgy tudom, hogy most már, hogy nincsenek járhatatlan utak, az iskolát is könnyen meg tudjátok közelíteni és folytatódik a tanítás.

- Igen, igen! – csatlakozott Anyus.

- Most pedig mindenki készüljön fel, hogy holnap indulunk is az iskolába!

- Jaj, olyan jó volt itthon, nem maradhatunk még egy kicsit? – kérdezte Gege.

- Nem bizony, a tanító néni már nagyon vár benneteket. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas dolgokat és sok újat tanultok megint a tanító nénitől – biztatta őket Apus.

Nem sokára el is jött a reggel. A korán ébredés, a készülődés ideje.

- Gyorsan-gyorsan készüljön mindenki! Hamarosan indulunk! – biztatta a kölyköket Apus.

Az ő feladata volt minden reggel elkísérni a kis mormotákat az iskolába. Ez ma is így történt. Elkészültek, Ari kivételével, aki még túl kicsi volt az iskolához. Legalábbis a kora szerint. Ő mégis máshogyan gondolta. Mindenképpen szeretett volna már a tesókkal beülni az iskolapadba és tanulni velük együtt. Elkészítette a hátizsákját. Tett bele egy könyvet a polcról, egy ceruzát a tesók íróasztaláról és egy jegyzetfüzetet Anyus konyhai pultjáról. Titokban bement Anyus és Apus szobájába és tetőtől-talpig rendesen, mint ahogy az szokás, felöltözött és útra készen állt. Mivel tudta, hogy őt úgy sem vinnék el magukkal, ezért külön utat választott. Köszönés nélkül halkan kiosont a hátsó ajtón és egy kis kerülővel elindult az iskolába. Csupán egy valaki vette észre, még pedig Beni, a szomszéd kis mormota.

- Hát, te meg hova mész? – kukkantott ki az ablakon.

- Pszt., még meghallják! Legyél csöndben! – adta kis az utasítást Ari.

- Jó, jó! De, mit csinálsz? – faggatta tovább Beni.

- Na, jó, csak akkor árulom el, ha nem mondod el senkinek!

- Nem, nem. Mondjad! – kíváncsiskodott Beni.

- Hát, mától én is járok iskolába. – jelentette ki magabiztosan a kis mormota.

- Hogy? Hogy? Hát nem anyukáddal vagy itthon még? - érdeklődött barátja.

- Nem! Én is megyek a tesókkal. Én is tanulni akarok. - válaszolt megingathatatlan önbizalommal Ari.

- Tudod mit? Én is veled megyek! – buzdult fel Beni.

- Rendben, de akkor nagyon gyorsan.

Beni sietősen felöltözött és már ki is mászott az alsó ablakon. Elindult a két kis barát. Tudták, ha az egyenes utat választják, akkor bizonyára észreveszik őket. Biztosak voltak benne, hogy ismerik annyira az erdőt, hogy oda fognak találni, csak egy kicsit később.

- Erre kell menni, itt a galagonya bokornál balra, majd pedig az erdei fenyőnél kell elkanyarodni jobbra. Aztán csak egyenesen, jó sokáig. – irányított Ari.

Apus és a két iskoláskölyök már el is búcsúzott Anyustól.

- Szép napot nektek és aztán tanuljatok sokat! - kívánta Anyus a két nagy csemetéjének.

- Aritól már elköszöntetek? – érdeklődött.

- Nem, vele nem találkoztunk, biztosan a szobában játszik. – válaszolta Gege.

- Most már nagyon sietnünk kell, ne hogy elkéssünk! Szép napot nektek is Anyus! Arit is pusziljuk! – sürgette őket Apus.

Anyus a konyhában tevékenykedett, odatette az ebédet főni, elmosogatott, és elkészítette Ari reggelijét is. Úgy gondolta, most már igazán megnézi mit művel ez a kis csemete. Benyitott a szobába és csodálkozva nézte, hogy Ari nincs is ott. Körbejárta a házat, minden zegét-zugát, mert azt hitte most is bújócskázik vele kölyköcskéje. Szólongatta, csalogatta, de semmi válasz. Megnézte kint az udvaron és aztán a szomszédba is átment. De akkorra már Beni anyukája is észrevette, hogy nincs meg a kölyke. Így egy darabig együtt- keresgették a két elveszettet. Közben a vásárlásból hazaérkezett Karcsi is csatlakozott. Bejárták a környező odúkat, kérdezgettek, de nem találták őket. Aki csak hallott a kölykök eltűnéséről, mind beállt keresni, kutatni őket.

Hamarosan az apukák is hazaértek az iskolából.

- Gyere Apus, gyorsan! Nem találjuk sem Benit, sem pedig Arit. Lehet, hogy együtt mentek el valahová. – tájékoztatta kétségbeesve Anyus, Apust.

- Ne aggódj Anyus, biztosan hamarosan megtaláljuk őket. Nem mehettek olyan messzire.

Élet erdeje apraja-nagyja mindenki a két kölyök keresésére indult. Tudták, hogy azért még nem olyan hosszúak a nappalok, hamarabb sötétedik és az idő is csípős odakint. Van, aki a lábán, van, aki biciklijén, van aki pedig a kis szekerével indult útnak.

- Én már nagyon fáradt vagyok! Nem tudok tovább menni! – panaszolta Beni.

- Én sem, lehet, hogy mégsem erre kellett volna menni. Itt a tó széle már, biztosan eltévedtünk! mondta Ari.

- Itt már senki sem lakik! Itt van ez az elhagyott odú, menjünk be, hátha ott egy kicsit melegebb lesz.

- Igen, ez biztosan még régről maradt itt, a nagy áradás előtt itt még éltek néhányan. – gondolkodott Ari hangosan.

- Szerinted már észrevették, hogy eltűntünk? - aggódott Beni.

- Biztos vagyok benne, ahogy ismerem a szüleimet már keresnek és biztosan nagyon féltenek bennünket. – mondta Beni.

- Éhes vagyok, uzsonnát elfelejtettem bekészíteni. – kesergett Ari.

- Hát igen, lehet, hogy mégsem kellett volna így elindulnunk az iskolába. Most csak várni tudunk. Reméljük, hamarosan megtalálnak bennünket!

Míg a kölykök a régi, elhagyott odúban vártak, addig kétségbeesetten kereste őket mindenki. Nagyon telt az idő, a nagyobb testvéreket már haza is hozták az iskolából. Szerettek volna segíteni, de nem engedték őket a szomszédnál tovább. Már annyira későn volt, hogy csak a felnőtt apukák folytatták a kutatást. Arról beszélgettek, hogy ha besötétedik, akkor hogyan osztják be a keresést. Előkészítettek mindent az éjszakához.

A nagy zsúfoltságban alig vették észre az odatotyogó öreg mormotát, aki felemelte a botját és így beszélt:

• Gondolkodtam, hol lehet ez a két komisz kölyök. Én valamikor, az öreg tó partján éltem a családommal együtt, egészen az elején volt az odúnk, talán még lakható is lenne. De mikor kiöntött az öreg tó, mindenünk odaveszett. Akkor határoztuk el magunkat, hogy beljebb költözünk. Nem nehéz odatalálni, de elég messze van. Itt ennél a galagonya bokornál balra, majd az erdei fenyőnél jobbra kell mennünk. Azután már csak egyenesen, jó sokáig. Szerintem ott lehetnek. – tette le a botját Élet erdeje legöregebb lakója, Misi bácsi.

• Oh, hogy erre eddig nem gondoltunk, pedig mi is tudtunk róla. Lehet, hogy igaza van Misi bácsinak. Köszönjük! Most pedig induljunk! - buzdultak fel a kereső apukák.

Már annyira alkonyodott, hogy fáklyákkal indult el a férfiakból álló mormota csapat. A galagonya bokornál balra, majd az erdei fenyőnél jobbra és aztán egyenesen. – csengett a fejében Apusnak az útvonal.

Elég sok idő kellett, hogy odaérjenek az öreg tóhoz. Mikor megpillantották az odút, az apukák nyomban odafutottak. Igaza volt Misi bácsinak. A kölykök egymást átölelve, dideregtek az odú hideg szobájában. Már ezerszer is megbeszélték, hogy ilyet soha többé nem csinálnak. Aztán felpillantott először Ari, majd Beni. Nagy volt öröm. Az apukák szorosan magukhoz ölelték csemetéiket. Hálásak voltak Misi bácsinak és Élet erdeje többi lakójának is az egész napos segítségükért.

Az út hazafelé már sokkal gyorsabbnak tűnt. Otthon aztán a pityergő anyukák, a lelkendező tesók átölelték a kis elveszetteket. Jó volt a meleg odúban, a családdal újra otthon lenni.

Ari és Beni most már nem akartak annyira iskolába menni, különösen így egyedül, kerülő úton.

 

4.rész

Az új otthon

 

A NAGY IZGALOM UTÁN MÁSNAP ÚJBÓL INDULT AZ ÉLET AZ ERDŐ LAKÓI ÉLETÉBEN. A szokásos módon elkészült a család, a kölykök iskolába mentek Apussal. Ari pedig Anyus lábainál egy kicsit besegített a konyhai feladatokba.

Karcsi már hónapok óta élvezte a család vendégszeretetét és úgy látta, hogy most már ideje neki is egy külön odút találni. Egy odút, amely az otthonává válhat, amelyben új életet kezdhet Élet erdejében e kedves lakók között a gyönyörű tájon. Ezekkel a tervekkel várta haza A

Apust az iskolából. Úgy határoztak, hogy a család otthon maradt tagjai, a maguk módján mind besegítenek a keresésbe. Anyus asszony szemmel, Apus pedig férfias dolgok tanácsadójaként vesz részt a keresgélésben.

Ma reggel Olga, a mormota tanító néni egy rövid tájékoztatást tartott a szülőknek, melyen Apus is részt vett, ezért is késett egy kicsit otthonról, a megbeszéltekhez képest. Karcsi már tűkön ülve várta őt. Nagyon izgatott volt, Anyus alig bírta nyugtatgatni, így amikor belépett az ajtón a nagy segítség, mindenki szívéről egy hatalmas kő zuhant le.

• Bekapok néhány falatot és már mehetünk is. Az iskolában tájékoztató volt a szombati erdei sportnappal kapcsolatban, melyen az iskolások is feladatot vállalnak, ezért késtem egy kicsit – tájékoztatta őket Apus.

• Biztosan, megint nagyon élvezetes lesz, nemcsak a kölyköknek, hanem nekünk felnőtteknek is. – mondta Anyus.

• Karcsi, most már te is részese lehetsz ennek a csodálatos eseménynek. – biztatta Apus.

• A kölykök már meséltek róla, én is várom már. Kíváncsi vagyok, még soha nem volt ilyenben részem. Hogy mit fogok csinálni, azt még nem tudom – mondta ki gondolatait a költöző mormota.

- Biztosan neked is meg lesz a feladatod és hát résztvevő is lehetsz a sportolásban! – bátorította Anyus.

Miután befejezték a reggelit, felöltöztek és irány Karcsi új élete!

Több lehetőség is kínálkozott, egészen a közelben is, de Apusék úgy gondolták, hogy megmutatnak minden odút és amennyire ismerik azokat, tájékoztatják Karcsit róla. Az egyik egészen régi volt, de még lakható, nem tudni meddig. Évek óta nem él benne senki. Egészen jó helyen volt, de mikor megtudta Karcsi az odú korát – tanulva eddigi életéből – nem szeretett volna ismét kísérletezni.

A másik túl nagynak ígérkezett egymagához képest. Nem akarta úgy érezni, hogy egyedül van, egy óriás lakban, mert ez csak arra emlékeztetné, hogy nincs társa. Valami kicsi, takarosat keresett. Aztán megérkezett az újabb segítség.

- Jó napot kívánok az egész családnak! Rég találkoztunk már! – üdvözölte őket Ödön, Élet erdejének tapasztalt építész mormotája.

- Üdvözöllek, drága barátom! – köszönt Apus, majd a többiek is.

- Mi járatban erre? - érdeklődött Ödön.

- Otthont keresünk Karcsinak. Valami kisebbet, de praktikusan lakhatót. – mondta Apus.

- Meg aztán egy kis kert is lehetne hozzá – igazította ki Anyus a dolgot. Ahol kertészkedhet Karcsi, kiülhet és élvezheti a friss levegőt.

- Meg ahol lehet játszani is – egészítette ki Ari, aki mindenképpen a szüleivel szeretett volna menni a nagy napon.

Ödön egy dolgos, tapasztalt mormota volt. Szerette a munkáját és szívesen segített társainak. Mindig jó tanácsokat adott és ha kellett beállt az építkezésbe is. A családja sokszor hiányolta, mikor későn ért haza, mert éppen valamelyik mormotának segített. Időnként még a kölyköket is elvitte, hogy tanulják a szakma csínját-bínját. A legkisebbje el is határozta, hogy ő biztosan édesapja nyomdokaiba lép. Mindig ment volna vele, de Ödön arra tanította a fiát, hogy először a tanulás fiam, aztán a gyakorlat! Így hát a szombatokra maradt a közös munka.

- Kétfajta otthont tudunk kialakítani, amiben a mormoták élhetnek. – kezdte el szakmaian Ödön a tájékoztatást.

- Létezik a föld alatti üreg és a föld feletti odú. Mind a kettőnek van előnye és hátránya is. A föld alatti üreg sötétebb, kiépítése nagyobb munkával jár. Az eső és a hó miatt mindenképpen domboldalban érdemes kialakítani, nehogy beázzon. Viszont, ha elég mélyen építjük, akkor jó meleg tud lenni. Az odú világosabb, könnyebben kialakítható és szerintem otthonosabbá tehető. Ödön, téged melyik érdekelne jobban?

- Mindenképpen az odúban gondolkodom. – válaszolta Ödön azonnal. Világosabb helyen, szép kilátással és – ha lehet – nem túl messze a barátaimtól.

- Már tudok is egyet. Gyertek utánam! – hívta őket Ödön, az építész mormota.

Ödönék otthonától kanyargós út vezetett az odú felé. A vékony ösvény mentén rügyező kökénybokrok sorakoztak, majd nyírfák fehérlő törzsei vezették az arra látogatókat. Azoknak egészen a szélén egy csodálatos kis tisztás volt, melyen a természet még most bontogatta apró, zöld rügyeit. A fű is egyre üdébben zöldült már.

Karcsi, mikor meglátta ezt a csodát megtorpant lépteiben, csak állt nézett és gyönyörködött.

Hát, ez Élet erdeje?! Ez egy igazi csoda! – illette szépségét Karcsi.

Igen, ez csak egy része. Te még nem láthattad az egészet, mert pont abban a nagy télben érkeztél. Majd meglátod, egyre jobban megismered és kitárul eléd a varázsa.

Úgy látom, a környék tetszik neked Karcsi! – mondta az építész. De gyere, megmutatom neked az odút, amelyik akár a tied is lehetne, ha szeretnéd.

A csapat egymás után követte Ödönt a lak kapujáig.

- Hát, itt van. Szerintem ez neked éppen ideális lakhely. Nem túl kicsi, de nem is nagy. Ha szeretnéd akár vendéget is fogadhatsz időnként. Jó állapotban van. Egy kis festés, kalapálás és hipp-hopp helyrehozzuk kis hibáit.

- A munkában számíthatsz a segítségünkre és szólunk az építő csapatnak is. Ők kimondottan ezért fogtak össze, hogy segítsenek építeni, felújítani, javítgatni. Kiváló, becsületes és szorgalmas csapat, odaadó munkával – elemezte őket Anyus. Aztán szólunk még az asszonyoknak is, akik az amolyan női munkákban segítenek, mint a függönyvarrás, díszítgetés, konyha berendezése – lelkesedett anyus.

- Azért hagyjatok feladatot nekem is! – viccelődött Karcsi. Na, de igazán hálás vagyok. Nagyon tetszik az odú, a kertecskéje és maga a környéke is. – mondta Karcsi.

- Alig várom, hogy megmutassam a többieknek. Majd sokszor meglátogatunk téged Karcsi, jó? – lelkesedett Ari.

- Az jó lesz, építek nektek egy játszóteret és majd más pajtásaitokat is elhívhatjátok ide. – ígérte meg Karcsi.

- Képeld el, drága barátom, a rét másik oldalán pedig, mi lakunk, egy kicsit beljebb az erdőben. Ugye, milyen érdekes? Másik útvonalon jöttünk és ezért sem lehetett ismerős neked ez a környék.

- Akkor, ha jól értem kérvényezhetjük a mormoták tanácsa felé, hogy szeretnél itt lakni? - érdeklődött Ödön.

- Igen, persze! Nagyon örülnék neki. Már sok ötletem is van. – jelentette ki Karcsi.

- Rendben, ma még benyújtom a kérvényt és ahogy ismerem őket, hamarosan válaszolnak is.

Így is történt. Ödön még aznap jelezte a mormoták tanácsa felé, hogy Karcsi, Élet erdeje új lakója, szeretne beköltözni a nyírfatisztás üres odújába. A tanács nem késlekedett, másnapra már meg is hozta döntését, hogy örömmel támogatják a mormota beköltözését. Aztán Apus volt az, aki közölte vele a jó hírt:

- Van egy hírem számodra Karcsi!- növelte az izgalmat Apus.

- Igen? – kérdezte egyszerre várakozóan és némi bizonytalansággal Karcsi.

- Hááááát! A tanács úgy döntött, hogy……tied lehet az új odú!- csapta össze mancsát a mormota.

Volt ám nagy öröm. A legnagyobb Karcsié volt, de az egész család boldog volt. Nem annak, hogy elmegy, hanem, hogy neki is itt folytatódik az élete az erdőben tovább. A nagy ujjongás után a mormota odú apraja-nagyja tervezésbe fogott. A felnőttek beszélgettek, a kölykök pedig lapokon rajzolva terveztek. Mindenkinek meg volt a maga feladata. A cél, hogy a költöző mormotának minél szebb legyen az otthona. Apus még aznap elment az építő csapathoz és kérte a segítségüket. Anyus pedig a mormota hölgyek között szervezkedett. Karcsit meghatotta ez az összefogás. Bár nem volt társa, felesége, mégis úgy érezte nincs egyedül!

Másnap elkezdődtek a munkák. Jött az építő csapat, ott volt Apus, a szomszédok, mind Ödön odúján dolgoztak. Festettek, szegeltek, javítottak, fúrtak és faragtak. Mind eközben a mormota hölgyek varrták az új függönyöket, terítőket, ágyneműket. Mostak és vasaltak. Beszereztek és pakoltak. Beni és Ari pedig a kint összegyűjtögetett faágakból megépítették az általuk elképzelt majdani játszóteret kicsiben.

Mivel ennyien dolgoztak az odún, az néhány nap alatt el is készült.

- Hát, drága barátom, úgy látom, hogy költözésre kész az új lakod jelentette ki Apus.

- Igen és nem is tudom, hogy köszönjem meg nektek a sok segítséget. Azt, hogy ilyen szeretettel fogadtatok Élet erdejében. Megtaláltatok a hóban, ápoltatok és megmentettétek az életemet. Hosszú időn keresztül ott lakhattam nálatok. Sok örömben, élményben lehetett részem. Most pedig, az új otthonomnál ismét segítettetek nekem. Köszönöm mindenkinek! Remélem, és igyekszem én is hasznos lakójává válni az erdőnek!

- Nagyon örülünk, hogy segíthettünk neked. Jó volt, hogy családunk része lettél ebben az időszakban. Mi is köszönjük neked! – mondta Anyus.

- Hát, akkor rajta! Irány az új odú! – szólította fel az új lakót a mormota.

Időbe telt, amíg Karcsi teljesen beköltözött az új otthonába. Elrendezett mindent és várakozással telten kezdte meg új életét.

 

 

5.rész

A kíváncsiság

 

A NAP, TÜNDÖKLŐ SUGARAI VIDÁM TÁNCOT JÁRTAK A TAVASZI ÉGBOLTON. Végre meleg volt, legalábbis a téli fagyos napok után határozottan annak tűnt az idő. Élet erdeje megváltozott. A korábban téli meztelen fák új ruhát öltöttek. Úgy tűnt ez csak a kezdet, mert napról napra szebb lett, amit láthattak az ott lakók. A halvány, gyengéd kikéredzkedő rügyecskék egyre nagyobbak és erősebbek lettek, mígnem egyik nap szinte egymást utánozva pattantak ki belőlük az apró kis levelecskék.

Kiválóan tanultatok eddig és ez nem kis munka volt. Most következik a jól megérdemelt délelőtti udvari szünet. Miután megettétek a tízórait, kérlek, menjetek ki! Csodálatos kint az idő. Hamarosan én is megyek - szólt Olga tanító néni az osztályhoz.

A kölykök szinte egytől-egyig követték a tanító néni kérését. Nem is nagyon kellett nekik könyörögni, mert ők is vágyódtak ki a tavaszi udvarra. Mindenki! Kivéve egyet! Olga néni ezt észrevéve, megszólította a kis nebulót:

- Te mért nem mész ki a többiekkel Dezső?

- Most nincs kedvem! – válaszolta.

- De hát olyan jó idő van, kint vannak a barátaid és reggel óta bent tanulunk. Biztosan neked is jót tenne egy kis friss levegő. – próbálkozott Olga tanító néni.

- Hm. - rántott egyet a vállán Dezső. De nem igazán akart megmozdulni. Lehajtott fejjel valamit firkálgatott az asztalon lévő kis papíron.

Mivel Olga néni nem arról híres, hogy csak úgy belenyugszik a dolgokban, ezért felállt és közelebb ment az elkeseredett tanulóhoz.

- Hadd nézzem csak a homlokod! Fáj valamid? Megvizsgálta, de nem érezte, hogy Dezső lázas lenne. Felemelte állát és szemből is ránézett. Az igazán elkeseredett kinézeten kívül, egyáltalán nem látta rajta a betegség nyomait.

Dezső aztán megunta a nyaggatást és kifakadt:

- Már mondtam, hogy nincs semmi bajom! Egyszerűen csak egyedül szeretnék lenni. Különben sincs kedvem kimenni, de ha már annyira szeretné, akkor megyek! – mérgesen felállt és kiviharzott.

Olga tanító néni szóhoz sem jutott. Nem értette, hogy az addig jól tanuló, megfelelő magaviseletű mormota kölyök életében mi ez a hirtelen változás. Nézte és elhatározta, hogy ennek utána jár.

Az iskolában nem volt túl sok tanuló, összesen 20 kölyök. A legkisebb iskolástól, már az egészen nagyobbakig. A lassan elköszönő tanulók ügyesen segítették a piciket, akik még csak fél éve kezdték el a padokat koptatni. Mint az ügyes nagy testvérek terelgették őket, tanítgatták és sokszor játékokat is kitaláltak nekik. Nagy segítség volt ez Olga néninek. A középen haladók, akik sem már nem voltak kezdők, sem pedig nagyok, egészen baráti csapatot alkottak. Ide tartozott Dezső is. Sok kalandban volt részük. Nem csak az iskolában, hanem gyakran a tanítás végeztével délután is találkoztak. Most éppen bújócskát játszottak és lehet, ezért sem tűnt fel nekik, hogy Dezső ezúttal nem tart velük.

- ...29,30. Aki bújt, aki nem megyek! – kiáltotta Fanni a többieknek és már indult is, hogy megkeresse őket.

Az iskolaudvar igazi kalandpark volt, rengeteg fával és bokorral. Játszótérrel és sportpályával. Kis virágágyásokkal, amit a diákok készítettek a tanító nénivel és a gondnok bácsival együtt. Az ő feladatuk volt a gondozása is. Volt ott egy egészen pici kis szökőkút is, körülötte padokkal. Ezt nagyon szerették a kis mormoták. Sokszor tanulták itt meg a másnapra feladott verseket, dalokat. Fanninak tehát nem volt könnyű dolga egy ilyen udvaron.

- Te már meg is vagy Jakab! – fülelte le a kökénybokor mögött megbújó barátot. Gyere, segíts nekem a keresésben!

- Rendben, én már látok is valakit. Odaszaladt az öreg szilvafa mögé, ezzel leleplezve Timótot. Így már hárman folytatták a keresést.

Szépen, lassan mindenkit megtaláltak. Legalábbis azt hitték. Fanni számolt. Egy, kettő, három…..kilenc és nincs meg a tizedik. Ki hiányzik? – kérdezte a fő kereső

- Dezső! Dezső! - kiabálták a többiek.

- De hát én láttam. Csak mivel játszottunk, így nem foglalkoztam vele. Ott ült a kerítés mellett, a nagy gesztenyefa alatt. Mondta Napsugár.

- Menjünk, nézzük meg, mi van vele! Együtt ment oda a mormota csapat, hogy megnézzék, mi van barátjukkal, miért nem játszik velük.

A gesztenyefa az iskolaudvar egész szélén árválkodott. Hatalmasra nőtt koronája nagy területet beborított. Tavasszal a gyönyörű gyertya virágaival és annak illatával azonban kiharcolta az őt megérdemlő csodálatot. Itt, alatta ült most Dezső, aki abban reménykedett, hogy miután a tanító néni kitessékelte őt az osztályból, itt magányosan kivárhatja a szünet végét. De nem így történt, mert észrevették és hiányolták őt a társai.

Kati volt a legbátrabb és máris megszólította:

- Dezső! Miért nem jöttél oda hozzánk bújócskázni? Hiszen mindig együtt szoktunk játszani? – kérdezte.

- Különben is, itt nem lát senki és ezt Olga néni sem szereti – szólt egy kicsit vádlón Peti.

- Mi a baj? – folytatták tovább, csak, hogy nem vették észre, hogy Dezsőnek cseppet sem hiányoznak eme kérdések. Nem akart látni senkit és nem akart beszélni egyik társával sem.

- Hagyjatok! Egyedül akarok lenni! Nem akarok senkivel játszani! Az úgyis olyan dedós játék, amit ti játszotok! Unalmas! – osztotta ki őket és innen is tovább futott.

A mormoták sem értették mi ez a változás. Dezső soha nem szokott ilyen utálatos lenni. Eddig olyan jó volt vele együtt játszani, rajzolni, tanulni. És most? Mi történt?

Ezt a gondolatot szakította félbe Olga néni apró kis csengettyűjének hangja, ami minden esetben a tanulás folytatását jelentette. Ezt jól tudták az iskolások, ezért félbehagyva gondolataikat, már rohantak is az osztályterembe.

Olga néni és Lajos bácsi azon igyekeztek, hogy minél barátságosabb legyen a mormoták iskolája. Nemcsak az udvaron, hanem a termen is látszott, hogy igazi gyermekszerető kezek gondozzák és szépítgetik azokat. Ez a mormota kölykök feladata is volt. Így ebben a barátságos környezetben a tanulás is vidámabban folyhatott. Most, a csengőszó után mindenki bent volt. Mindenki, kivéve egyet! Dezső elfelejtett bemenni. Hallotta ő ugyan a hívást, de most már még csak annyira sem volt kedve bemenni, mint azelőtt. Bántotta, hogy Olga nénit és a barátait is olyan mogorván visszautasította. Félt, hogy már többé nem értik meg őt.

Olga néni felismerve a helyzetet, kivételesen szemet hunyt felette, hogy Dezső nem veszi figyelembe az iskolai szabályokat. Tudta, Lajos bácsi úgy is szemmel tartja őt. Így is volt.

- Dezső fiam, kérlek fogd meg a gereblyét és kezdd el összehúzni az őszről még megmaradt faleveleket, én hozom a talicskát és együtt összeszedjük azt – adta ki az utasítást a gondnok bácsi.

A szomorú kis mormota annyira meglepődött, hogy hirtelen ellenkezni sem tudott. Megfogta a gereblyét és elkezdte a munkát.

- Dolgozni nemes dolog! – mondta a gondnok bácsi.

- Fontos, hogy mindig elvégezzük a munkát, ami ránk vár, ne halogassuk. Szeretek itt az iskolában dolgozni. Olyan kedvesek vagytok itt mindnyájan.

- Igen, kivéve engem – szólalt meg Dezső.

- Miért gondolod ezt így? Velem eddig te is kedves voltál. – igazította ki Lajos bácsi

- Jó, lehet, hogy a gondok bácsival igen, de Olga nénivel és a többiekkel egyáltalán nem. Megbántottam őket, pedig nem akartam. Csak annyira szomorú voltam és úgy éreztem nem értene meg senki és ezért csak egyedül akartam lenni.

- Hát, van ez úgy még a felnőttekkel is elég gyakran. De, tulajdonképpen miért vagy szomorú?

- Lajos bácsi tetszik tudni én nagyon szeretek megvizsgálni mindent és az az igazság, hogy sokszor szét is szedek dolgokat, mert érdekel, hogy működik. Nagyon sok mindent szétszereltem így már, utána sokszor sikerült is összeszerelnem és minden működött tovább. Bár az is igaz, hogy az esetek többségében apukám segítségét kellett kérnem. Apukám nagyon ügyes ember és sok mindenhez ért. Anyukám azt mondja róla: ezermester. Én is ilyen szeretnék lenni. Apukám azonban mindig azt mondta, hogy csak azt a dolgot szerelhetem szét, amikről ő tud és beleegyezését adja. Eddig be is tartottam ezt a kérését apukámnak. De most nem sikerült. Apukámnak egy új munkahelye lett. Azt mondta nekünk, hogy nagyon szereti a munkáját. - mesélte Dezső.

- Mit dolgozik apukád? - kérdezett közbe Lajos bácsi

- Hát, tervező. Kunyhókat, lakokat és föld alatti alagutakat tervez. Nem csak tervezi őket, hanem ott is van az építkezésnél. Ezekhez a munkákhoz nagyon nagy gépeket használnak és nagyon bonyolultakat. Már régóta szerettem volna megnézni az egyiket. Apukám ígérte is, de eddig még nem tudott elvinni egy építkezéshez sem.

Tegnap hazahozott egy nagy, fekete bőröndben egy műszert. Kérdeztem, ez mire való? Azt mondta, hogy ez a legújabb alagút fúrását ellenőrző szerkezet. Egy van belőle ezen a környéken és nagyon drága. Bekapcsolta és világított, beszélt, meg érdekes útvonalat mutatott egy térképen. Én még nézegettem volna, de apukám lezárta a gépet. Ekkor elhatároztam, ha megvacsoráztam és ők még beszélgetnek én is bekapcsolom. Ez így is történt. Bekapcsoltam, de nekem nem zenélt, így elkezdtem javítgatni. Akkor zenélt, de túl halkan, így egy másik gombot is megcsavartam. Nem láttam a térképet, így egy újabb gombot is megcsavartam, de sajnos az leesett. Úgy tűnik egy kicsit erősen fogtam meg. Aztán láttam, hogy az oldalán van egy csavar és gondoltam hátha visszatudom tenni a gombot is. Kicsavartam. Ezzel még nem sikerült visszatennem. Kicsavartam még 10 csavart, de végül összezavarodtam és már nem tudtam, hogy melyik mihez való. Felemeltem a készüléket és feltettem az asztalra. Elhatároztam, hogy apukámnak mindent bevallok, de ekkor történt a baj. A készülék lezuhant az asztalról és eltört.

Apukám és anyukám a hangra rohantak be. Mikor megláttam apa arcát, tudtam, hogy nagyon nagyot hibáztam. Nem szidott össze, csak azt mondta, ezt még meg kell beszélnünk. Kiment a szobából és sétálni indult.

Anyukám helyette is beszélt.

- Nem megmondta apukád, hogy akkor nyúlhatsz a dolgokhoz, ha megengedi? Most nagyon nagy bajt csináltál! Apukád, hogy fizesse ki ezt a drága gépet? Hogy pótolja azt? Miért kellett hozzányúlnod? Most menj be az ágyba, de holnap meg kell beszélned apukáddal!- mondta a mormota anyukája.

- Hát, elmentem az ágyba és nem tudtam elaludni, annyira bántott. Sajnáltam apát, hogy ilyen nagy gondot okoztam neki. - mesélte bűnbánóan Dezső.

- Tudod fiam az életben sokszor hibázunk – kezdte mondanivalóját Lajos bácsi. Én is és mások is. Így te is. Nagyon fontos hogy tudd, a szüleid azért vannak, hogy téged megtanítsanak a jóra. Sokszor talán úgy érzed, hogy igazságtalan kéréseket kérnek és te nem így csinálnád.

Az biztos, hogy a szüleid jót akarnak neked és azt szeretnék, ha jó mormota válna belőled. Amíg még kölyök vagy sok-sok mindent nem tudsz, ezért a szüleid feladata, hogy megtanítsák ezt neked. Amikor felnősz, rájössz, hogy még mindig sok mindent nem tudsz, de akkor már a te feladatod, hogy ezeket megtanuld vagy éppen rájöjj, hogy mi a helyes. Addig azonban kérlek, fogadd meg a te szerető szüleid tanácsait, kéréseit, mert különben akkorákat fogsz tévedni, mint ahogy azt ebben az esetben is tetted. Ennek nagy ára van. A szüleid szeretnek és meg fognak bocsátani. Fontos, hogy megbeszéljétek mi történt és hogy vállald ezért a büntetésed. Legközelebb meg figyelj jobban és próbálj meg engedelmeskedni a szüleidnek!

- Ügyesen dolgoztál! Közben összeszedtük az összes falevelet. Most pedig menj be az órára, hiszen ez most a feladatod. A tanító nénitől, a barátaidtól pedig ne félj, mert biztosan megértenek majd. Attól még, hogy ilyen rossz történt, ők a barátaid maradnak és továbbra is kedvelni fognak téged, biztos vagyok benne! biztatta a gondnok a kis mormota nebulót.

Dezsőnek láthatóan jót tett, hogy valakinek elmondhatta, mi történt vele. Továbbra is szomorú volt ugyan, de már egy kicsit könnyebben kopogott be a tanterembe.

- Tessék? – hangzott bentről a válasz

- Elnézést kérek a késésért! – jelentette be Dezső és mivel Olga néni tisztában volt vele, hogy Lajos bácsival beszélgetett és persze mellette még segített is neki, ez egyszer – a késés ellenére is - örömmel hívta be a kis diákot.

 

6. rész

A megbocsátás

OLGA NÉNI ISMÉT MEGGYŐZŐDÖTT ARRÓL, HOGY LAJOS BÁCSI NEM CSAK KERTÉSZKÉNT HASZNOS TAGJA AZ ISKOLÁNAK, hanem a gyerekek Lajos bácsijaként is, akivel nem csak együtt szorgoskodhatnak, hanem beszélgethetnek és még viccelődhetnek is.

Dezső arcán még mindig látszott a szomorúság, de egy kicsit már a felszabadultság érzése is kitűnt rajta. Hiszen kiönthette szívét valakinek, aki igazán meghallgatta és tanácsot is kaphatott, hogy ebben a kesze-kusza helyzetben hogyan is találhatná meg a helyét. Ez látszott akkor is, amikor hirtelen magasba emelte a kezét: jelentkezett, hogy mondani szeretne valamit. Ennek éppen helye is volt, hiszen pont osztályfőnöki órát tartott a tanító néni.

- Mit szeretnél Dezső, látom jelentkezel? - tette fel a kérdés Olga néni

Dezső nagyot sóhajtott, aztán bele is kezdett.

- Tetszik tudni, szeretnék bocsánatot kérni Olga nénitől és persze a többiektől is, amiért ilyen goromba voltam. Nem akartam senkit megbántani, csak hát....

- Én nem bántódtam meg egyáltalán Dezső! - szólt közbe Zoé, aki éppen mellette ült az iskola padban. Tudod velem is előfordul, hogy utálatos vagyok valakivel, mert bánt valami vagy éppen rossz kedvem van, de nem akarok senkit bántani.

- Én is szoktam így járni – mondta Fülöp a legidősebb mormota.

Aztán pedig sorban egymás után hangzottak a vallomások. szinte minden mormota egyet értett, hogy igen is vannak rossz napjaink, amikor a dühünket másokon töltjük és nem azért, mert nem szeretjük, vagy mert már nem szeretnénk, ha a barátunk lenne.

- Gyerekek! Én igen büszke vagyok rátok! - kezdte mondanivalóját Olga néni. Látom, hogy nem csak a tanulás köt össze benneteket az iskolában, hanem egy igazán őszinte barátság is. A barátságok nagyon fontosak most, amikor iskolába jártok, amikor még kölykök vagytok, de később is, amikor már felnőttként szintén nagy szükségetek van a barátaitokra. A barát nemcsak akkor van veled, amikor jókat játszotok együtt, finomakat esztek, sok közös kalandban van részetek, hanem akkor is melletted áll, amikor bajban vagy, amikor szomorú a szíved valamiért. Ez az amit, most ti is megmutattatok. Itt van Dezső, aki szomorú és ti úgy döntöttetek, hogy annak ellenére, hogy ő megbántott titeket, ti megbocsájtjátok és együtt tovább léptek. Biztos vagyok benne, hogy bármi is történt Dezsővel, nagyon nagy segítség neki, hogy mellette álltok és szeretitek őt.

- Igen, köszönöm - szipogott egy kicsit Dezső.

Olga néni egy kicsit megölelve a kis mormotát, már tovább is lépett.

- Tudjátok mit gyerekek? Azt gondolom, hogy ma már elég sokat beszélgettünk komoly dolgokról, most pedig következzen egy kis mozgás. Irány a focipálya!

Szinte mindenki egyként rohant az öltözőbe, csak egy kicsit Dezső mélázott el. Bár a szíve fájt, mégis igen jól esett neki, hogy a barátai megértették. Örült a Lajos bácsival történt beszélgetésnek és annak, hogy Olga néni olyan szeretettel vette őt körül. Miközben ezen tűnődött egy kis madár gyönyörű trillája ébresztette fel benne az igazi vágyat, hogy ő is csatlakozzon a többiekhez. Vette a zsákját és már rohant is.

- Egy-kettő-három-négy! Te kis csapat együtt légy! Gyerünk, fussátok körbe a pályát ötször, aztán ismét sorakozó! - vezényelte őket Olga néni a pálya széléről.

Ki gyorsabban, ki lassabban, de mindenki teljesítette a feladatot.

- Most pedig nagy barnamedvévé válunk!- kérte őket Olga néni.

Majd törpeként, óriásként, békaként és végül nyúlként ugrálták körbe a pályát a gyerekek. Ezután még sok-sok feladat következett: fogócska, labda vezetés, fekvőtámaszok és nyújtó gyakorlatok, de amit a legjobban szerettek a kölykök, az az utolsó feladat volt: eldugott egy tárgyat először Olga néni és azt meg kellett keresnie az osztálynak, majd aki megtalálta, az dugta el következőnek. Volt ott sok móka, gondolkodás, reményvesztés és siker.

A játékot a tanító néni csengettyűje szakította félbe, amely ebédre hívta a kölyköket. A finom étkezésekről mormota asszonyok gondoskodtak nap, mint nap. Korán reggeltől délig serénykedtek a konyhában. Az osztály nagy örömmel, kiéhezve foglalta el a helyét az asztalok körül. Ahogy ez megtörtént máris elkezdődött a kiszolgálás. Hozták is a finom levest és ahogy kiszedték megszólalt Ákos:

- Zöldségleves! Fúj, hogy én ezt mennyire utálom!

- Én is! Én is! - hangzott egyre több szájból. Szinte mindenki követteÁkos kijelentését.

- Nos, gyerekek! - szólalt meg Zsóka mormota néni, az egyik konyhás.

- Kedves Ákos! Még meg sem kóstoltad azt a levest és máris megkritizáltad. Én azt javaslom neked, hogy előbb kóstold meg az ételt, amit kiszedtünk neked. A zöldség leves nagyon egészséges, tele van olyan vitaminokkal, rostokkal, ami szükséges ahhoz, hogy a szervezeted jól működjön.

- Különben is nekem azt tanította az anyukám, hogy semmilyen ételre nem szabad azt mondanunk, hogy „fúj”!- állt a konyhás néni mellé Rácsi.

- Otthon mindig csak nagyon keveset szedhetünk és ha nem ízlik, akkor nem kell sokat ennünk belőle. - csatlakozott Gege.

- Én már készítettem zöldséglevest anyukámmal otthon – lelkendezett Dodó.

- Igen? És mit tettetek bele? Hogyan készítettétek el?

- Hát répát! - vágott közbe Artúr.

- Az biztosan van benne, ügyes vagy Artúr, de most hallgassuk meg Dodót, mert kíváncsiak vagyunk rá, hogy ők hogyan készítették el otthon az anyukájával. - utasította rendre Zsóka konyhás néni a kis nebulót.

- Szóval, egy kis olajon megüvegesítettük a hagymát, aztán a sárga répával, a petrezselyemmel, a krumplival és a zellerrel tovább pároltuk. Felöntöttük vízzel és fűszereztük. - sorolta el pontosan a munkamenetet a legnagyobb nebulók közül Dodó, a mormota lány.

- Mi otthon fehérrépát is teszünk bele! - igazította ki a receptet Gyöngyvér.

- Igen! Igen! A fehér répa és a petrezselyem tulajdonképpen ugyanaz, csak van amelyik tájon így használják és van, amelyiken úgy! - tanította az osztályt egy kicsit Olga néni.

Ákos egy kicsit elszégyellve magát szerényen megfogta a kanalat megfogadva a tanácsot. Megkóstolta a szerinte biztosan rossz ízű zöldséglevest. Aztán csodák csodája, be kellett vallania, hogy ez nem is olyan rossz. Végül a fiúknak annyira ízlett, hogy kétszer is, sőt van, aki háromszor is szedett belőle.

A második fogással már nem volt semmi gond: rántott kéreg krumpliágyon. Ezt mindenki szerette. Még egy kis desszerttel is kedveskedtek a kis mormotáknak: mókus tejszelet. Hogy miért hívják így? Mert Élet erdeje mókus családja készíti ezen finomságokat. Az erdőben van egy rész, ahol hatalmasra megnőtt tejfák találhatóak. Ezek a növények három évszakon keresztül folyamatosan tejet csepegtetnek ki a törzsükön keresztül. Mindenki, aki csak szeretne vinni belőle, megteheti. Viszi a kannáját a fa alá teszi és szépen kivárja, hogy az néhány óra alatt megteljen a fa friss nedűjével. A mókus család már több generáció óta készíti ebből a nedűből a finomabbnál-finomabb ínyencségeket. Az éves: „Te mit készítettél? rendezvényen fő kiállítók. Annyira híres lett a konyhájuk, hogy messzi erdőkből is csak ezért eljönnek látogatóba, hogy végig kóstolják a csodákat, amelyeket készítenek.

Ezzel a mormoták mélységesen azonosultak.

Ebéd után egy kis pihenő következett, majd a szokásos délutáni házi feladat készítés és már szedelőzködtek is a diákok haza. A kölykök egy csapata mindig a kertész bácsival indult el. Az út mindig izgalmas volt, mert Lajos bácsi az egész utat végig regélte Élet erdei izgalmasabbnál izgalmasabb meséivel.

 

 

7. rész

A megbeszélés

BÁR IGAZÁN JÓ VOLT AZ ISKOLÁBAN, DE MÉG JOBB VOLT A HAZATÉRÉS. A nappalok még rövidek voltak ahhoz, hogy túl sok délutáni programot szervezzenek a kölykök. Különben is az első dolguk mindig az volt, hogy hazamenjenek, beköszönjenek a szülőknek. Így történt ez most is. Lajos bácsi – mivel az erdő szélén lakott – egytől-egyig haza tudta kísérni a kis diákokat. Most is mese közben haladt vidáman a kis csapat, közbevetett kérdésekkel, csodálkozással és nagy figyelemmel kísérték a mormoták a gondnok bácsi meséit. Most azonban valaki részéről ez másként alakult. Lehajtott fejjel, nehéz lábbakkal, lassan csoszogva tartott az otthona irányába Dezső. Egy cseppet sem volt képes figyelni az érdekes történetet. A szívét a tegnap elkövetett engedetlensége nyomasztotta. Bántotta, hogy szófogadatlan volt és ezzel nem csak tönkretette apukája hazahozott munkagépét, hanem nagyon megbántotta őt. Nem tudta mi vár rá, csak azt, hogy ma meg fogják beszélni a történteket. Hibába aprózta el lépteit, igyekezett húzni az időt, lassan rá kellett jönnie, hogy ez nem megoldás.

Már oda is értek a kapuhoz. Lajos bácsi tudta, hogy a mormotának most mennyire nehéz lehet, így a következő szavakkal biztatta.

- Tudod Dezső, a szüleid nagyon szeretnek, bármi történt is, ezt ne feledd! Hibáztál és ezt most meg kell beszélnetek. Úgy gondolom, hogy a történtek nagy lecke neked, hogy megjegyezd, engedelmeskedned kell a szüleidnek. Ne félj! Irány! - mosolyodott el egy kicsit Lajos bácsi és tovább indultak, hogy még az az öt mormota is hazaérjen időben.

Dezső belépett és lassan levette a cipőjét, helyretette ügyesebben, mint máskor. A kabátját felakasztotta, a sapkája is a helyére kerül. Köszönt. A szülei már az asztalnál várták. Dezső szíve egyre hevesebben dobogott.

- Szia Dezső! Menj el kezet mosni és gyere ülj le ide az asztalhoz! - kérte apa a fiát.

- Szia Drágám! Hozok neked egy kakaót. - mondta az anyukája.

- Dezső! - kezdett bele egy kissé szigorúan az apuka.

- Tegnap, mikor hazahoztam azt a gépet nagy örömmel mutattam meg neked, hogyan is működik. Ez egy nagyon fontos eszköz a következő nagy munkánkhoz, melyet a föld alatt élő Ezüst erdei mormoták bíztak ránk. Sok csapadék esett az elmúlt télen, amely nagyon megrongálta a mormoták föld alatti lakját. Mivel nem szeretnének máshova költözni, elhatározták, hogy idén kijavítják ezeket a rongálódásokat és szeretnék kibővíteni is az otthonukat. A legutóbbi építkezés óta már 10-zel többen élnek otthonukban és igencsak kevés lett számukra a hely. Ezt a munkát most tavasszal szerették volna elkezdeni az új fúróval, amely nagyon megkönnyítette volna a munkájukat. A fúrót ez a műszer ellenőrzi, hogy kellő mélységben halad-e, hogy nem ütközik-e a fák gyökereinek, hogy milyen a talaj ott, ahol éppen dolgoznak. Fontos, hogy ez is ott legyen, amikor a munkát végzik. Azért hoztam haza, hogy egy kicsit tanulmányozzam, hiszen én sem dolgoztam még vele. Jó lett volna kipróbálni a nagy munka előtt és jobban megismerni a működését. Ez azonban nem sikerül, mert engedetlen voltál.

- Igen apa, nagyon sajnálom. Mikor vacsoráztatok én feljöttem és bekapcsoltam, sok mindent, amit te mutattál, nem működött rajta, ezért azt gondoltam, hogy a gombok tekergetésével talán jobban hallom és látom is a gépet. Aztán letört és szerettem volna megjavítani, ezért szereltem szét. Utána összekeveredtem és nem sikerült a csavaroknak megtalálni a helyét. Feladtam és oda akartam menni hozzád és elmondani, hogy mit tettem. Akkor letettem az asztalra, de sajnos a szélére és ekkor történt meg a baj, amit már ti is hallottatok - szipogott Dezső.

- Akkor mikor felmentem és megláttam mi történt, nagyon mérges lettem rád Dezső és azért nem mondtam semmit, mert jobbnak láttam, ha nem töltöm ki a mérgem rajtad azonnal. Szerettem volna kiszellőztetni a fejem, végiggondolni a történteket és igazságosan megbeszélni azt veled. - mondta az apuka

- Tudod, fiam, azért kérünk tőled dolgokat, mert felnőttként már több tapasztalatunk van és tudjuk, hogy ha másként teszünk valamit, akkor abból nagy bajok lehetnek. A felnőttek világában is vannak szabályok, amihez nekünk is igazodnunk kell. Ha nem tesszük, akkor a mi életünkben is rossz dolgok fognak történni. A kölykök feladata az, hogy a szüleiknek engedelmeskedjenek, akkor is, ha nem értenek egyet bizonyos döntésekkel. Nekünk az a feladatunk, hogy olyat kérjünk tőletek, amit be tudtok tartani és ezzel tanuljátok meg, hogyan váljatok jó felnőtté, akik egyszer majd a saját kölykeiket fogják ugyanígy tanítani. Most te a kérésünket nem tartottad be, ezért tudod, hogy ezt helyre kell állítanod. A következőt beszéltük anyukáddal. Több feladattal fogunk megbízni téged. Délután, amikor hazajösz az iskolából el kell végezned ezeket. Egyik nap anyának bent a házban, másik nap, pedig nekem kint az udvaron kell segítened. A tavaszi szünetben pedig eljössz velem egy hetet az Ezüst erdőbe az építkezéshez és ott fogsz nekem segíteni a mormotáknál. Most egy darabig nem a barátaiddal fogod tölteni a délutánt, hanem a feladatokkal, amelyeket kaptál. - hangzott el a büntetés. - Rendben van apa! Nagyon sajnálom, hogy ezt tettem, bocsánatot kérek. De mi lesz a műszerrel? - érdeklődött bűnbánattal a kis mormota. - A bocsánat kérésedet elfogadom és remélem, hogy nem fogsz többé ilyet tenni. Megbocsátok. Szeretlek fiam! A műszert ma összeszereltem és utána kérdeztem, a törött részét egy-két hét alatt ki tudják cserélni. Nekünk kell megfizetni, de legalább javítható! Így a pár hét múlva esedékes munka kezdése sem csúszik. - bátorította a fiát az apuka és megölelték egymást.

- Idd meg a kakaódat és irány a kert, ma apának fogsz egy kicsit még segíteni a sötétedésig. - mondta a mormota anyukája és ő is megölelte kisfiát.

Dezső szívéről, mintha egy hatalmas kő zuhant volna le. Megnyugodott és tiszta szívéből örült annak, hogy az apukája megbocsátott neki. Nem bántották a büntetések, mert tudta mindezt megérdemli. Gyorsan felöltözött és már készen is állt az udvari feladatra.

 

8. rész

Élet erdeje sportnapja

ÉLET ERDEJÉNEK ÜGYELETES BAGLYA ÉPPEN LEADTA AZ ESTI SZOLGÁLATOT. Szélesre tárt szárnyaival méltóságteljesen repült haza, hogy kipihenhesse magát.

A mormotáknak itt az erdőben már nem kellett őrködniük. Elég volt csak biztonságos otthonuk ajtaját bezárniuk és nyugodtan hajthatták álomra fejüket. Szép, csendes éjszaka volt, teli pompás csillagokkal és a gyönyörű holdfénnyel. Olga és Karcsi nagy örömmel nézegették esténként, lefekvés előtt a csillagos égboltot, azonban most rövidre zárták a csodát, hamarabb elköszöntek egymástól, mert korán kellett kelniük. Izgalmas nap előtt álltak a mormoták, különösen a tanító néni, aki az egyik fő szervező volt. A holnapi napra tervezték ugyanis a nagy erdei sportnapot, amelyen eredetileg csupán a kölykök vettek részt, aztán az évek során a felnőttek is kedvet kaptak, így kiteljesedett Élet erdeje minden mormotájára. Na jó, az idősebbek és a nagyon fiatalok csak nézőkként és drukkerként vettek részt, de azt viszont nagy lelkesedéssel művelték. Jó, hogy éjszaka nem esett az eső. A nap sugarai is egyre vidámabb táncot jártak a fák friss rügyei között és ez is csak jót jelentett.

A legkorábban kelő természetesen Olga tanítónő és Karcsi volt. A hűséges segítő már sietett is a szervezőhöz, tudta már biztosan fent van ő is. Nem csalódott. Egy gyors kávé mellett, kint a teraszon bebugyolálva átbeszélték még a nap részleteit, aztán már el is indultak az első helyszínre. Éppen elkezdték kirakni a futást irányító táblákat, amikor Dodó megjelent mellettük.

- Én is segíthetek? - kérdezte óvatosan

- Hát te, ilyen korán keltél? Nem tudtál aludni? - kérdezte csodálkozva a tanítónő.

- Nem, Olga néni! Annyira izgulok a mai nap miatt. Korán keltem és megkérdeztem anyukámat, hogy eljöhetek-e segíteni. - hangzott a válasz.

- Hát, ha már ilyen lelkes vagy, akkor tessék itt vannak a táblák, kérlek segíts Karcsinak kitenni őket, de csak egy forró kakaó után! Ülj le te is Karcsi mellé, kint van a teraszon. Én pedig megyek és megnézem, hogy az étkezés előkészítése hogy zajlik.

Dodó nagy segítsége lett Karcsinak, szorgalmasan rakosgatták a verseny útvonalának jelzéseit. Olga pedig gyorsan elsietett a nagy rétre, ahol a férfiak nagy buzgalommal állítgatták fel a sátrakat és rendezték be azokat az étkezéshez. Az üstök, a megrakott farakással alattuk már készen álltak. Az asszonyok pedig nagy összefogással készítgették a süteményeket, a gyümölcs kosarkat és a nap fénypontját – legalábbis az ebéd szempontjából – az óriás tortát, melynek az első szeleteit a győztesek kapják.

- Most már elég lesz a nyalakodásból fiúk! - szóltak rá Benire és Arira az asszonyok.

Természetesen ma mindenkinek jobban ment a felkelés, mint máskor. Így a két barát mormotakölyök is tudta hova kell menniük, ha jót akarnak maguknak.

- Még egy kicsit! - kérlelte Anyust Ari.

- Na jó, még egy-egy kanál és aztán sipirc! - hangzott az egyértelmű utasítás.

A két fiú fényesre nyalta a kanalat majd, mint akik nem értik a kérést, most az asztal másik felénél közelítették meg a krémet, majd gyors mozdulattal alábújtak.

- Na, kérem azt a két kanalat és indulás, menjetek Apushoz és kérdezzétek meg, mit tehettek! - volt most már szigorú Anyus a fiúkhoz.

Mivel látták, hogy ennek fele sem tréfa ezúttal komolyan vették és tovább álltak. A fiúknál is akadt feladat bőven: háló felállítás, labda és más eszközök kipakolása, vonal húzás és rönk pakolás...

- Gege és Beni, ti menjetek körbe az erdőbe és ezzel a kis haranggal hirdessétek ki, hogy hamarosan kezdődnek a versenyek! - kérte őket Ati, a sportnap másik nagy szervezője.

- Mindenki tegyen le minden feladatot és jöjjön a rétre egy közös bemelegítésre! - bátorította őket tovább a sportos apuka.

Hamarosan apró mormoták és nagyobbacskák, fiatalok és idősek, asszonyok és lányok, fiúk és férfiak népes tömege gyűlt össze, hogy együtt kezdjék meg ezt a nagy napot, ami mindannyiuk számára olyan fontos esemény évek óta. A csapatok, a győzelmek, a küzdelem, az izgalmas verseny és az azt követő mulatság, amely mind a nap részét alkotják.

- Köszöntünk benneteket szeretettel az idei év sport eseményén! Jó, hogy ismét együtt vagyunk. Kívánjuk, hogy érezze mindenki jól magát és ne feledjétek nem az a fontos, hogy elsők legyetek, hanem az, hogy részt vegyetek ezen a csodálatos és izgalmas napon. Most pedig kezdődjön a bemelegítés Atival! - nyitotta meg a napot Olga tanítónő.

- Jó reggelt mindenkinek! Akkor kezdjük egy kis fejkörzéssel! - vette át a szót Ati, a sportért felelős mormota.

- Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt! - hangzottak köszönések minden felől.

- Karkörzés előre, majd hátra. Hajolgatás így! Csak utánozzatok! - kérte őket és hát mindenki a maga életkorának, tudásának megfelelően igyekezett teljesíteni azt.

Volt ott még derék, láb bemelegítési feladatsor is. Végül egy kis helyben kocogás zárta a gyakorlatokat.

- Aki a futásra jelentkezett, az már mehet is a rajthoz! Ne felejtsétek, az a lényeg, hogy végig menjetek a pályán! Lehet közben pihenni és sétálni is. Aki bírja, természetesen végig futhatja! - mondta Ati.

A huszonöt versenyző a startnál állt és várta a rajtlövő pisztoly eldördülését.

- Elkészülni, vigyázz és puff.....- szólt a pisztoly.

A futók elindultak. Mindenki a saját tempójában.

- Gyerünk Beni, mi kell,hogy az elsők legyünk! - biztatta Gege a barátját.

- Igen, igen! - futott villámgyorsan elől a két kölyök.

- Tartalékoljatok fiúk, nem fogjátok bírni! - oktatta őket Dodó.

- Te csak ne beszélj, majd meglátod, hogy mi győzünk! - válaszolt Beni.

- Na majd meglátjuk! - kocogott tovább Dodó középen.

Nagy biztatások. Ki, kit választott. Természetesen a család, a barát első volt a sorban. Minden versenyző ügyesen haladt előre. Telt az idő, a távolság fogyott. Egyre jobban fáradtak a mormoták, már van, aki megállt, pihent, van, aki pedig sétálva folytatta tovább. Már csak hárman maradtak azok, akik még futottak, ők nem pihentek semmit. Úgy tűnik Dodónak – aki máskor is edzett – igaza volt. Igen, mert tapasztalatból beszélt. Egyenletesen futott és bírta, a két fiú pedig előbb-utóbb kénytelen volt belátni, hogy ilyen sebességgel nem bírják végig futni a távot. Kénytelenek voltak kényszerpihenőt tartani. Két felnőtt mormota és Dodó haladtak a cél felé, de nem volt könnyű már nekik sem. Összeszedve minden erejüket futottak és futottak. Az egyre hangosabb biztatás a közönség részéről nagy segítség volt. Néhány lépés és sikerül! Még nem lehet tudni, ki ér elsőnek célba: Benő, Kata vagy Dodó?

Aztán hirtelen minden megváltozik. Egy nem is nagy kő, de éppen útban lévő keveredett a célvonal elé. Kata rálépett, zuhant egyet, majd azonnal elesett. Hirtelen nagy csend támadt, az éljenzés abbamaradt és mindenki lélegzet visszafojtva várta az eseményeket. Ezt Dodó is észre vette. Tudta, mit kell tennie. Megállt, abbahagyta futást, visszafordult és felsegítette a társát. A csend megszűnt, mindenki a tettet ünnepelte, miközben észre sem vették, hogy Benő beért a célba. Győzelem volt ez a javából. Nem azért mert valaki versenyt nyert, hanem azért mert csodálatos volt megtapasztalni a mormotaságot, az önzetlenséget egy ilyen fiatal részéről. Közben szépen-lassan a többiek is beértek a célba.

- Igazad volt Dodó! Nem bírtuk ilyen gyorsan végig! Te viszont nagyon jó fej voltál Katával! - mondta Beni, testvérének, akire most igen büszke volt.

- Te vagy az igazi győztes! - mondta Gege elismerősen és büszkén rámosolyogtak mindketten a mormotalányra.

Nemcsak a futás volt mára tervezve, hanem utána sok-sok különböző apró verseny és játék is, melyben részt vehettek a picik, az iskolások, a fiatalabbak és volt kimondottan felnőttek részére megrendezett verseny is.

A kisebbeknek buborék fújás volt az első feladatuk. Aztán ez annyira látványos volt, hogy még a nagyobbacskák is szívesen csatlakoztak.

- Nézd, milyen nagyot fújtam! - csodálkozott Zoé

- Tényleg, de szép! -válaszolt Rácsi

- Most fújjunk sok aprót! -javasolta a mormotalány.

- Rendben! Kié száll magasabbra? - kíváncsiskodott Laura

- Az enyém már a felhőkben van! - mondta Csilla.

- Az angyaloknál? - kérdezte Zoé.

- Talán ott! Milyen színes? Piros, fehér, kék és zöld! - gyönyörködött Rácsi

- Puff! Puff! - jöttek a fiúk és durrantgatták a buborékokat.

- Ne!!!! Olyan szépek, hadd nézzük őket! - siránkoztak a lányok.

- Puff! Puff!- folytatták a fiúk.

- Jaj, mindig elrontjátok!- mondta Zoé felháborodva.

Ekkor muszáj volt Olga néninek is közbe lépnie.

- Tudjátok mit gyerekek? - kérdezte.

- Legyen két csoport: az egyik a gyönyörködők, a másik pedig a durrantgatók csoportja. Az előbbi álljon a jobb oldalamra, az utóbbi pedig balra! Így mindenki örülhet majd.

A kölykök egyetértettek a javaslattal. A durrantgatók kijelöltek maguk közül fújókat és kilyukasztókat majd, ha megunták, cseréltek. A gyönyörködők csoportja pedig élvezte a szebbnél-szebb buborékokat. A nap tartogatott még kosárlabda, röplabda versenyeket, voltak vidám, kacajokkal teli kidobós játékok. Foci a férfiaknak, tollasozás a pihenő asszonyoknak. Voltak nyertesek és kevesebb pontot gyűjtők, vidámkodók és kis időre szomorkodók. A sportolások végét pedig a mindenki részéről megfogott kötélhúzás aranyozta be. Képzelhetitek, hogy milyen hosszú volt az kötél! A rét egyik végén volt az egyik fele, a másik végével pedig be kellett menni az erdőbe. Egyik oldalát Olga, a másik oldalát pedig Ati bírálta. Mikor mindenki megfogta, elhangzott a rajt. Hosszú percekig nem lehetett eldönteni, vajon melyik csapat lesz az erősebb, hol egyik irányba, hol pedig a másikba ment el a kötél. Küzdelem volt ez a javából. Ati végül elkezdett visszaszámolni. Valamennyi versenyző megfeszített izmokkal, teljes erejéből húzta a kötelet.

- Tíz, kilenc, nyolc......három, kettő, egy és vége. Az utolsó másodpercben Olga tanítónőék felé lendült el a kötél. Egy kicsit csalódottan, de a másik csapat elkezdett tapsolni, kifejezve gratulációjukat. Majd Olga is követte őket és végül mindenki. Tapsviharba tört ki az erdő minden mormotája. Azt hiszem, ez már nem csak a kötélhúzás nyerteseinek szólt, hanem az egész napnak. Köszönve a szervezést, a fáradozást és magát az összetartást is ünnepelve.

A közös ebédet jelző harangozás szakította félbe az éljenzést. Jogos volt, hiszen egytől-egyig minden mormota gyomra saját kis koncertet adott. Nem kellett a biztatás, hamar elfoglalták az asztalokat és ugyanilyen gyorsasággal meg is ették a készített ételeket. A bográcsost, a salátákat, köreteket és a finomabbnál-finomabb sütemény különlegességeket. A nagy nap sporttal kezdődött, majd folytatódott a vidámsággal. A délután fénypontja volt az emeletes torta, amely áfonya, vanília és csoki ízesítésben hatalmas sikert aratott.

A kölykök játszadoztak, a felnőttek pedig jót tereferéltek együtt.

- Élet erdeje sportnapját soha sem szabad kihagynunk! - állapította meg Apus a körülötte ülőknek. Nemcsak ez az asztal jutott erre a következtetésre, hanem valamennyi résztvevője is ennek a csodálatos napnak. Legyen az szervező, résztvevő, étel készítő vagy pakoló, tanácsoló vagy éppen azt hallgató.

9. rész

A borús nap is lehet szép

MINT APRÓ, SŰRŰ DOBPERGÉS HALLATSZOTT ÉLET ERDEJÉBEN A KORA REGGELI ESŐZÉS. A cseppek karcsú balerinaként emelkedtek alá a végeláthatatlan magasból, valamelyek a fák halványzöld leveleire, valamelyek pedig egyből a talaj felszínére, majd még lejjebb a sötét mélységbe. A fák levelein landolóknak ugyan ez volt a sorsuk, csak éppen egy kicsit később. Ők voltak, akikről azt mondják: aranyat érnek, hiszen táplálják az erdőt, a benne lakó minden élőlényt. Ezek a cseppek segítenek, hogy a gyenge hajtásokból életerős növények legyenek. Élet erdeje lakói pedig ne tikkadjanak ki az egyre melegebb napokon.

A madárkák örömtáncot jártak. Repdesésük fürgébb volt, mint máskor. Versenyt futottak, hogy kinek a tollazata lesz nedvesebb, majd a faágakon egymás mellé ültek és egyszerre rázták meg magukat. Mulatság volt ez a javából, vicces kinézetük és apró csipkelődéseik teljesen bearanyozták a reggelüket. A kora hajnali eső felfrissítette egész napjukat.

A bentről, őket tanulmányozó Gege csak mosolygott a bemutatójukon. De jó lenne, ha egy napra én is madár lehetnék, tudnék repülni és szállnék a világ felett. Fentről mindenkinek integetnék, segítenék az őrködésben és a fán lenne az odúm.

- Jaj ne, esik az eső? - ébredt fel Zoé nagy felháborodva.

- Pedig ma szombat van, nincs iskola és azt terveztük a barátainkkal, hogy kint találkozunk! - sopánkodott tovább a mellé lépő Arinak.

- Jó reggelt gyerekek! - lépett be ekkor a szobába Anyus.

- Jó reggelt neked is! - köszöntek vissza a kölykök.

- Benivel ma szerettük volna kipróbálni az új csúszdát, de esik az eső, ez olyan igazságtalan! - csatlakozott Ari is a morgós mormota kölykök csapatához.

- Én ezt nem igazságtalanságnak gondolom. Az eső – még ha nekünk kellemetlen is – nagyon hasznos, különösen így tavasszal. A növényeknek, amelyek olyan gyengék még szükségük van nem csak a napra, a fényre, a földre, hanem az esőre is. A piciny gyökerecskék, amelyek most erösödnek nagyon hamar elhalnának, ha nem kapnának elég nedvességet ebben az időszakban. Nem is beszélve a forrásokról, a patakokról, amelyek táplálják Élet erdeje tavát. Mi is ebből iszunk, főzünk, öntözünk és mosakodunk. Vannak tájak, ahol nagyon keveset esik az eső és itt bizony, amikor mégis van, boldog minden és mindenki. Más évszakokban pedig szenved az egész vidék a szárazságtól. Ott azt kell beosztani, ami van. - tanítgatta őket Anyus.

- Elvégre át is hívhatjuk a barátainkat, nem? - kérdezte Zoé

- Igen, egész nyugodtan. Öltözzetek át, vessétek be az ágyacskáitokat és irány a reggeli. Elővettem a tavalyi áfonyalekvárt, és még meleg a kalács, amit sütöttem. - csalogatta őket Anyus az asztalhoz.

Ekkor lépett be Apus is az ajtón egy kannával a kezében.

- Jó reggelt drágáim! Behoztam a kamrából a tegnap frissen gyűjtött tejet. Ati barátommal voltunk egy kis túrán a tejfáknál. Ahogy megkóstoltam, valahogy úgy érzetem idén a legfinomabb a tej íze. - vélekedett Apus.

- Már öntöm is. Áldás kérés és már ehetünk is. - kezdte a reggelit Apus.

- Hú, ez tényleg nagyon ízletes! - kiáltott fel Gege.

- Igen, kérhetek még? - csatlakozott Ari.

- Persze! Igyatok csak, ettől nincs jobb a világon. - mondta Anyus és Apus egyszerre.

- Akkor áthívhatjuk Dodót, Rácsit és Benit? - kérdezte türelmetlenül Zoé.

- Igen-igen! Vedd fel az esőkabátodat és a gumicsizmát és szaladj át, kérdezd meg, hogy van-e kedvük átjönni. Ha megbeszéltétek a szüleikkel, akkor rendben. - adta ki az utasítást Anyus.

- Köszönöm a reggelit! - pattant fel Zoé úgy, hogy majdnem az asztalterítőt is magával rántotta.

- Csak óvatosan kisasszony! Lassan járj, tovább érsz! - intette Apus a szeleburdi mormota lányt.

- Én azért még veszek a kalácsból! - ajánlkozott Gege.

- Én is kérek! - utánozta Ari.

- Örülök, ha ízlett nektek a reggeli. Ha már nem kértek többet, fogjátok meg a tányérotokat, a bögréteket és legyetek szívesek elvinni a mosogatóba, a többiben segítek én Anyusnak – ajánlkozott Apus.

A fiúk örömmel teljesítették a szokásos feladatukat, majd rohantak a szobába előkészíteni a játékokat. Nem is kellett sokáig várniuk, amikor a szomszéd mormotakölykök meg is érkeztek Zoéval. Csókolom! - köszöntek illendően.

- Sziasztok kedveskéim! Jól vagytok? - érdeklődött Anyus

- Igen, csak ez az eső ne esne. Éppen arról beszélgettünk, hogy mit fogunk csinálni, amikor betoppant Zoé hozzánk. Köszönjük, hogy átjöhetünk, így biztosan nagyon jó lesz. - mondta Dodó.

A két testvére már rég a szobában volt és felfedezte az újabb játékokat.

- Hogy nektek milyen jó játékaitok vannak? - mondta Rácsi

- Igen, a papa készíti őket. Azt mondta, hogy amikor ezeket csinálja, akkor mindig ránk gondol és az olyan, mint ha mindig ott lennénk mellette. - válaszolt Gege.

- A mi nagyszüleink is egy másik erdőben élnek, egy kicsit távolabb tőlünk. Van, amikor mi látogatjuk meg őket, van, amikor pedig ők jönnek el hozzánk. Mindig örülünk mikor megyünk, mert a mama nagyon finomakat főz és mindig készít nekünk egy kis meglepetést is. A papa pedig folyton csak ugrat minket. Kedvesek velünk, azt mondják, mi vagyunk az ő gyöngyszemeik. Amikor pedig ők jönnek, akkor is sok mindent hoznak magukkal a kertjükből. Sok gyümölcsöt és zöldséget. A mama mindig süt valami finomat. Sokat játszunk és sétálunk együtt. Mindig kérdeznek valamit. - meséli Rácsi.

- Ez egy helikopter? De jó, ez is fából van? - érdeklődik Beni.

- Igen és van még két repülő és egy hidroplán is. Megmutatom. - mondta ismét Gege.

- Játszunk reptereset vele? Én leszek a piros repülővel, ti is választhattok valamit magatoknak. - mondta Beni.

- Én a helikopterrel leszek - csillant fel Ari szeme.

- Én pedig a kékkel – választott Gege is.

Hamarosan bele is merültek az izgalmasabbnál-izgalmasabb reptéri kalandozásba. Csak úgy viharzottak a repülők, morgott a helikopter. Jártak külföldön és csak itt a közelben is, balesetnél és légibemutatón is egyaránt.

Közben a lányok is megtalálták a papa által készített csoda tűzhelyet és a főzőkészletet is hozzá. Az ételek, a zöldségek és gyümölcsök varrásában már a mama, sőt Anyus is besegített szabad óráiban.

Zoé, te ezt még az iskolába is behozhatnád egyszer! Csuda klassz! - fejezte ki tetszését Rácsi. Dodó már nagyobb mormota lány volt, de még ő is szívesen elfoglalta magát ebben a tündéri konyhában. Főztek levest, főfogást, sőt még rendeztek egy torta főző versenyt is. Persze a felnőtteknek is meg kellett kóstolniuk az elkészített csodákat.

Ámulatos összhangban játszottak egész délelőttön keresztül a kölykök, addig, amíg meg nem unták a dolgot. Aztán egyszer csak...

- Te, miért mentél neki a gépemnek Ari? - kérdezte felháborodottan, Gege a testvérét.

- Mert ott volt az utamban! - háborodott fel Ari.

- Nem is volt az utadban, kikerülhetted volna! - támogatta Gegét Beni.

- Na, akkor én is neked megyek! - fenyegetőzött Gege.

- Gyere, az én gépem akkor is erősebb! - feleselt Ari.

- Na, akkor nézzük! - biztatta Beni.

Akkor elkezdődött a csete-paté. Már nem csak a gépek mentek egymásnak, hanem a kölykök is, mire beszaladt Apus.

Hát itt meg mi történik fiúk? - érdeklődött a mormota apa

- Hát az úgy volt, hogy Ari nekiment a gépemnek, utána meg én az övének, aztán Beni is...- mondta Gege

- Fiúk! Fiúk! Hát érdemes egy ilyen jó délelőttöt így elrontani?

- Gyertek csak, mutatok nektek én is valamit. - hívta őket Apus.

A fiúkat különös kíváncsiság szállta meg. Vajon mit mutathat nekik a mormota apuka? Gyorsan köré sereglettek.

- Gyertek, üljetek le az asztalhoz! - biztatta őket Apus

Majd a szekrény tetejéről levett egy régi, sárgára kopott dobozt. Lefújta róla a port és azt mondta.

- Ez gyerekkorom kedvenc társasjátéka. Erdeink kincsei. Nemcsak ügyesebben fog gondolkodni az, aki ezt játssza, de az ismerete is növekszik. Itt egy fadobókocka. A számok már lekoptak róla, de a színek jelentéseire pontosan emlékszem.

- Kipróbáljuk? - érdeklődött Apus.

- Igen! Igen! - Vállalkozott egyszerre mindenki.

Rendben, akkor összesen vagyunk egy, kettő, három ...hat, heten. Én leszek a kérdező, ti a játékosok. A bábuk ezek a gombok. Itt van hat szín. Akkor léphetsz előre, ha tudsz a kérdésre válaszolni. - mondta el a szabályokat Apus.

- Kezdjed te Dodó, aztán balra haladjunk! És Dodó már dobott is. Piros egyenlő négy. Rendben, a kérdés a következő. A fenyők lombhullatóak-e?

- Általában nem, de van kivétel. Éppen most tanultuk környezetismereten. Például a vörösfenyő lombhullató. - válaszolt büszkén Dodó.

- Nagyon ügyes vagy! Léphetsz előre négyet! - utasította a bíró.

Beni átvette a kockát és már dobott is. Zöld az hat!

- Ez a legnagyobb szám Beni, most figyelj! A növényeknek szükségük van fényre, hogy fejlődjenek? - kérdezte Apus.

- Igen, ha nem kapnak fényt olyan hajlósak lesznek. - válaszolt tapasztalatból Beni.

- Ez így van, akkor megnyúlnak és elvékonyodik a száruk, majd letörik. Megkaptad a hat pontot, előre léphetsz! - engedélyezte Apus.

Aztán dobott Geri, Rácsi, Zoé és végül Ari is. Bár nem tudtak a kérdésekre mindig helyesen válaszolni, mégis élvezték a játékot. Hatszor is körbe mentek, míg végül elsőként Rácsi jutott célba. Azt mondani, hogy ez mindenki számára öröm volt, nem lett volna igaz, mert hát valahol mindenki szeretett volna győzni. Mégis, mivel jó barátok voltak, sok-sok közös emlékkel fejezték be a játékot, még az utolsó kettő is. Kérték mormota apukát, hogy a legközelebbi esős napon ismét ezt vegye elő nekik.

Anyus ebédre egy régen várt ismerőst hívott meg, Karcsi bácsit. A szomszéd szülők is csatlakoztak. A délutáni csendes pihenőn sem volt unatkozás. Mese, mese és mese a régi időkből. Nem tudom, ki élvezhette jobban? A szülők vagy a mormotakölykök?

Minden esetre egy kedvesen eltöltött, vidám, cseppet sem unalmas napot zárhattak a mormoták.

 

10. rész

A rét

EGYRE MELEGEBBEK VOLTAK A NAPPALOK. Tavasz vége felé járt az idő. Csodálatos színkavalkád övezte fel Élet Erdejét. A nap sugarai arany fürtjeiket lógatták a magasból a tó felszínére, a fák ágai között szilárd utat törve a lenti homályba. Hiszen ott akár hogy is, de félárnyék volt. A mormoták bár szerették az erdőt, mégis ilyenkor valami különös vágyat éreztek a költözésre. Mivel ez tapasztalatuk szerint minden évben feléledő érzés volt, hát hagyománnyá tették. Így volt egy hidegebb időre szóló lakásuk és egy, a melegebbre. Hogy hol volt ez? Hát a tó melletti hatalmas réten! És ha őszinték vagyunk – és miért ne lennénk? - ez volt az ő igazi életük. Rajongtak a melegért. Mindennél jobban szerették a napsütést. Akár órákon keresztül képesek voltak kint lenni és csak pihenni a napsütésben és élvezni a szabadságot.

A költözés mindenkinek tortúrával járt. Bár mind a két helyen megvoltak az alap berendezések, mégis azért sok mindent magukkal kellett vinni a következő fél évre. Egy napot tűztek ki és mindenki egyszerre, egymást segítve indult el az új otthon felé.

- Gyerünk, szedjétek össze gyorsan a dolgokat! Szaporábban! Még ott is ki kell pakolnunk sötétedés előtt. - biztatta Apus a családját.

- Jól mondod szomszéd! - helyeselt a mellettük lakó mormota.

- Ruhák, cipők, jaj és a virágöntöző csodaszerem, nem írtam fel – korholta magát Anyus, aki éppen a hosszú listájából olvasta vissza, mi az, amit még nem pakoltak fel a szekérre.

- A macimat akarom, a homokozó játékot, a várat, az autókat, a könyveket....- sorolta Ari.

- Kicsim, minden nem fog felférni! Válogassál ki közülük és meglátod, amit itt hagysz ősszel, amikor visszajövünk mennyire fogsz örülni neki, olyan lesz mintha új lenne. - terelte Anyus jó mederbe Ari pakolását.

- Már alig várom, hogy ott legyünk! - lelkendezett Zoé

- Én is és olyan jó, hogy Dodó, Rácsi és Beni ott is a szomszédaink lesznek - mondta Gege.

- Anyus! Mi már bepakoltunk, odavittük a szekérhez, megnézhetjük, hogy állnak a barátaink? - kérdezte Zoé.

- Persze! Menjetek csak nyugodtan! - engedte meg Anyus a kölyköknek

Ari még mindig azon törte a fejét, hogy vajon mit is vigyen magával. Őt most kivételesen nem lelkesítette, hogy átmenjen a barátaihoz. Maradt és gondolkodott. Ezt ide rakta, azt meg oda és sehogy sem tudott dönteni.

A többiek viszont már rutinos költözőként, tudták mit akarnak.

- Sziasztok! Na, hogy álltok? - kérdezte Zoé.

- Mi jól – szólt Rácsi.

- De Beni már kora reggel óta itt válogat és senki sem tudja meggyőzni, hogy nem vihet mindent magával – mondta Dodó.

- Ez vicces! Ugyanezt csinálja Ari is. - jegyezte meg Gege.

- Apukánk azt mondta neki, hogy addig válogathat, amíg a szekeret fel nem pakolják, utána már csak legfeljebb néhány játék fog már csak ráférni.

A családok jó barátja Karcsi azonban mélyen át tudta érezni a két kis mormota nagy kérdését és segíteni próbált.

- Ari, tudom mit érzel. Annak idején nekem is nagyon nehéz volt eljönnöm az otthonomból és otthagynom a dolgaimat. Amíg rá nem kényszerültem. Aztán pedig elindultam egy nagy hátizsákkal, amiben benne voltak az addigi életem legfontosabb dolgai. Nem térhettem vissza, mert beszakadt a lakom, benne mindennel, ami az enyém volt. Nem tudtam elhozni őket, mert azt sem tudtam hova megyek. Veled és a családoddal most más a helyzet. Tulajdonképpen a nyári lak, szintén a tietek és nagyon szeretitek. Tudom, te is! Ha ismét hideg lesz, vissza fogunk térni és mindent, amit itt hagysz most, meg fogod majd találni. Gyere, kiválogatjuk a játékokat, aztán ha sikerült átmegyünk Benihez is segíteni.

- Ez itt több ugyanolyan színű autó, szerintem mindegyikből elég lesz egy szín! - tanácsolta Karcsi bácsi.

- Rendben van. Piros, kék, sárga, zöld és fekete. - itt vannak, mondta Ari.

- A macit mindenképpen tegyük be! - kérte a kis mormota.

- A labdát, a dínókat, a kirakót! - folytatta.

- Azt hiszem ennyi elég is lesz, de egyébként úgy emlékszem azt mesélted, hogy ott is hagytál dolgokat, nem? - kérdezte Karcsi bácsi.

- Igen, tényleg! Gyorsan induljunk, olyan kíváncsi vagyok, mik azok, mert már elfelejtettem őket. - aztán egy lépésre megtorpant és csak zsebrevágott egy fehér autót.

Benihez rohant Ari és ott már nem is volt szükség Karcsi bácsi segítségére. A két kis mormota kiválóan megvitatta egymással, mit is vigyenek.

Különös látvány volt, ahogy az indulást sürgető csengettyű megszólalt a mormoták vezetősége részéről. Elindult a sok-sok telepakolt szekér. A kerekeik szép komótosan haladtak előre a göröngyös úton és azt követte a mormoták nagy serege. Összetartó csapat voltak ők, akár egy hatalmas család.

Nagy szükség is volt erre, különösen a nyári életükben. Amilyen szép és kívánatos volt ez az időszak, olyan veszélyes is. Hiszen amíg a fák odvaiban, a sűrű lombkoronák között éltek, nem eshetett bántódásuk, de a rét túlságosan is nyitott volt a bajra. Érkezésüket fentről már régen figyelték.

Fontos volt tehát az összetartás és a fegyelem. A minden évben megválasztott vezető ment elől és őt kísérték a költözésre kijelölt őrök. Mikor az erdő széléhez értek megálljt parancsoltak. A felfedezők előrementek és szétnéztek minden rendben van-e. Miután ez megtörtént a falu szélén körbe álltak és onnantól kezdve fürkésztek és csak fürkésztek. Megadták a jelet és elindult a nagy csapat. A szekerek kerekei gyorsabban mozogtak és a mormoták is szaporábban szedték apró lábaikat. A kölyköket csendre intették. Tudták, hogy csak addig különösen nagy a veszély, amíg oda nem érnek a falujukba.

Magas fallal jól körülvett, apró föld alatti üregek, melyek igencsak sűrűn voltak kialakítva. Ez is a védelmüket segítette.

Amikor a falut építették, nagy gonddal alakították ki a biztonságát. A falon őrbódék sorakoztak sűrűn egymás után, ebben éjjel-nappal folyamatosan őrök álltak. Minden férfi mormotát beosztottak és egy héten egyszer rájuk került a sor. Nagy feladat volt ez, nagy felelősséggel, hiszen nemcsak a saját családjukat védték a mormoták, hanem az egész falujukat. Amikor jött a veszély óriási lármával terelték be a lakosságot a föld alatti üregekbe.

Az anyáknak félelmetes volt ez, a kölyköknek izgalmas, a férfiaknak kemény munka. Mindezek ellenére, hihetetlen, de sok-sok szép napot töltöttek el itt a mormoták. Meleg kaland volt, tele játékkal, kacagással és élettel.

 

11.rész

A veszély

MÁR JAVÁBAN BENNE VOLTAK A NYÁRBAN A MORMOTÁK. Megérkezésük után néhány nappal a szorgos szülőknek köszönhetően már minden a helyére került. Úgy tűnt, mintha állandó életet élnének itt, kint a réti lakokban is. A kölykök hihetetlen mód élvezték az állandó kint tartózkodást. Csupán akkor kellett bent lenniük, amikor esős napok voltak, de már ez sem okozott problémát nekik. A barátokkal hamar elütötték a borúsabb napokat is. Persze voltak feladataik is, amit – hiába a jó idő – el kellett végezniük. Anyus mindig azt kérte tőlük, hogy segítsenek a reggeli után lepakolni, rendben hagyni a szobájukat. Időnként meg Apusnak is szüksége volt segítségre a kerti munkálatokban. A szülők gyönyörű kertet gondoztak, ami nemcsak pompás virágokkal volt tele, hanem az étkezésükhöz szükséges növényekkel is. Bár, azt is meg kell említenünk, hogy a nagy rét is számtalan, nekik kedves és ehető növényt tartogatott. Csak hát, ezeknek a megközelítése kockázattal járt. Amikor mégis úgy döntött néhány háziasszony, hogy aznap valami különöset fog készíteni a családnak, akkor kijelölt kísérőkkel szedték össze a kiszemelt növényeket.

A kinti, napfürdőben úszó élet csodás volt a mormoták számára, még akkor is, ha minden nap szembe kellett nézniük a veszéllyel.

- Akkor most te vagy a kidobó Rácsi! - hangzott a felszólítás Dodó részéről, mert hogy ő volt a játékvezető.

- A csapatok cseréljenek pályát és a sípra kezdődhet is! - folytatta tovább.

- Gordi nagyon közel áll! - mondta Pali a másik csapatból.

- Igen, igaza van Palinak, menj hátrébb Gordi! - mondta Dodó.

- Jó, jó... - nyugodott bele a mormota kölyök.

- Úgy sem tudsz kidobni, he-he-he!- hívta ki maga ellen Zoé az ellenfelet.

- Na, majd meglátjuk! Vigyázz! - válaszolt a kihívásra Rácsi és egymásra mosolygott a két jó barát.

Ott volt az egész iskolai csapat: Dezső, Lilla, Artúr, Marci, Samu, Jani, Borka, akik játszottak. A többiek a pálya széléről szurkoltak.

- Hajrá! Gyerünk Rácsi, menni fog! - biztatta Gege a mormotalányt.

- Gyerünk Zoé, védd ki! - drukkolt Ari.

Aztán már kezdődött is a mérkőzés. A labda csak úgy szállt a levegőben egymás után. A kölykök szaladgáltak, próbálták kivédeni a támadást. Aztán van, amikor sikerült, van amikor pedig bizony, kiestek.

- Kiestél Artúr! - szólította fel Dodó.

- Ez nem igazságos! Alig érintett a labda. - védekezett a mormota kölyök.

- Lehet, hogy alig, de akkor is érintett és így kiestél! - mondta a játékvezető.

Artúr nagy puffogások közepette leült. Nem akart veszíteni.

- Nincs semmi baj Artúr, ez csak egy játék és tényleg eltalált a labda. - mondta neki Gege.

- Igen tudom, de én akartam a győztes lenni! - bánkódott a mormota.

- Hát, majd leszel, meglátod! Sokat kell még gyakorolni, de a szabály, az szabály. Tisztességesen jó nyerni. - tanácsolgatta most már Beni is az elkeseredett Artúrt.

Voltak kudarcok, vereségek, de mindezek ellenére egy nagyszerű csapat játszott egymással és egymás ellen. Hangos biztatások, kacagások és üdvrivalgás jellemezte ezt a napot is.

Aztán ebben a csodában egyszercsak megszólalt az a hang, amit a mormoták legnagyobb rémálmaikban élnek át és mindezt nem akarják a minden napokban.

A veszélyhelyzet jelzésére különös, fából készített hangszereket készítettek, aminek a hangjai cseppet sem voltak kellemesnek mondhatónak. Sem a hang, sem pedig a hangerő nem volt mesebeli. De nem is ez volt a cél. A feladata ennek a hangszernek, hogy figyelmeztessen: be, minél előbb az üregbe, mert veszély közeleg! Siessetek! Mentsétek a családjaitokat! Ezt mindenki tudta, nem kellett senkinek magyarázni. Az életük múlott rajta.

Olga néni, semminél nem természetesebb módon, azonnal elkezdte beterelni a kölyköket.

- Hagyjatok mindent, fussatok! Mindenki a saját családjához! - adta ki hangosan az utasítást.

- Gyerünk, gyerünk! Meneküljetek!- folytatta

Na, ez volt az a pillanat, amikor nem szerették a réti életet. Menekülni, félni, ott hagyni mindent és számot vetni, arról, hogy vajon minden családtag megérkezett-e? Minden szülő ellenőrzött! Számolt, majd megnyugodott, kivéve egyet. Béci családját. Hiszen ő nem volt sehol.

- Maradjatok! Én majd megyek! - mondta az apukája

Összeszedve minden bátorságát és hitét óvatosan kilopózott a szabadba, hogy megkeresse fiát. Üregről-üregre járt és közben csatlakoztak hozzá az őrök is. Keresték, de halkan kellett, mert különben felhívták volna saját magukra is a figyelmet.

A természet, mintha érzete volna a veszélyt. A nap elbújt, a búskomor felhők mögé csak hogy ne lássa mi fog történni. Apró szellő borzolta fel az árvalányhajak mezejét. Csend volt, csupán az az időnkénti vijjogás, ami megrázta a mormoták faluját.

Nem találták Bécit sehol, tudták azonban, hogy muszáj két részre szakadniuk, mert be kell vetni az ősi ágyút. Így az egyik csapat reménykedve kereste a kis rendetlent, a másik pedig a falu közepe felé lopódzott, hogy beüzemeljék a nagy sas elleni ágyút.

Béci anyukája sehogyásem tudott megnyugodni fia eltűnésén, ezért elszánta magát, hogy ő is a keresésére indul. Tudta ez veszélyes, de kisfia élete sokkal fontosabb volt számára a magáénál. A többieket a szomszéd asszonyra bízta, elég könnyen, hiszen valahol az egész üreg egy rendszer volt. A másik anya pedig tökéletesen megértette, hogy miért indul el Béci anyukája is.

Az anya tudta, hogy kisfia valószínű annyira megijedt, hogy nem volt képes hazatalálni. Így azt is tudta, hogy hol keresse. Ő is ott volt a többiekkel a játéknál, drukkolt a győztes csapatnak.

Újabb vijjogás és mindenki tudta, hogy a sas üzen: Vigyázzatok, mert jövök! Az őröknek ekkorra már sikerült felállítaniuk az ágyút, megtöltötték meleg szurokgolyóval és készen álltak.

- Figyelem! A rajtra, lőhettek! - adta ki a parancsot a mormoták vezetője

- Mikor közeledik, már álljatok készen és amikor a legközelebb van lövünk!- folytatta

- A te feladatod lesz a beigazítás ellenőrzése Jenő! Te meghúzod Ati! Te célzol Gabi és te lősz Peti! - osztotta ki a feladatokat a szigorú mormota.

- Igen is! Igen is! - hangzottak el a válaszok.

- Készen állunk! - mondták együttesen.

Béci anyukája aggódva kereste a kis mormotát. Halkan szólítgatta, de nem kapott választ. Az anya már egyre kevésbé gondolt a veszélyre, egyre vakmerőbb lett. Kiment a legláthatóbb részekre is, csakhogy megtalálja a kis mormotát. Igen ám, de erre a sas is felfigyelt és célba vette őt. Lecsapni készült. Most már nem vijjogott, tudta csendben kell meglepnie áldozatát. És már repült is hangtalan.

Egy valamivel azonban nem számolt.. Fiatal sas lévén, még nem ismerte az ágyút, nem tudott a létezéséről. De most meg kellett ismernie.

Rajt! - adta ki az egyértelmű parancsot a kapitány.

A sas lecsapni kívánt, de hirtelen az ő feje mellett süvített el a felhevített golyó. Észlelte és feljebb szállt, de nem akarta hagyni a lehetőséget, így ismét alább szállt.

Ebben a pillanatban látta meg Bécit anyukája.

Anya! - kiáltott a kis mormota.

Csend lett. Az izgalom teljesen kimerítette a mormotákat. Kicsiny szívük hatalmasakat kalapált, szaporán próbáltak levegőhöz jutni.

Ekkor ismét elhangzott: Lőjj! Rajt!

Szállt a golyó és kérdés volt, hogy ezúttal sikerül-e nekik célba találniuk. Az őrök most már nem tehettek mást, csak figyelték. Ők elvégezték a feladatukat és ezúttal csak reméltek, hogy gyorsabbak voltak az ellenségnél.

Sikerült! A sas fejét eltalálta a forró golyó, amitől zuhanásba kezdett és hamarosan földet ért. Nem mozdult többé. A mormoták győztek. Megvédték magukat, mint ahogy azt már olyan sokszor eddig is.

Bécit anyukája sírva ölelte át és nem akarta elengedni. Ezúttal Béci sem tiltakozott. Hiszen olyan jó volt anyukája meleg, védő karjaiban megnyugodni.

Ekkor valami más hang töltötte be a csendes tájat. Egy, a győzelemre készült kürt, melyet a legszebben Boldizsár, az öreg mormota tudott megszólaltatni. És már mennyiszer eddig.

Előbújtak a mormoták és egymást megölelve, egy csapatot alkotva ringatóztak a nap most már csodálatosan ragyogó fényében.

Felkérhetem egy táncra, hölgyem? - összeszedve minden bátorságát kérdezte Karcsi Olgától.

Igen, uram!- mosolygott a bájos tanító néni.

 

12. rész

A lánykérés

A NAGY IZGALMAK UTÁN MA, VALAHOGY MINDENKI TOVÁBB ALUDT A MEGSZOKOTTNÁL. A mormoták tudták, hogy veszedelmes a réten az élet, mégis nagyobb volt az akarás bennük, hogy egy igazán csodálatos helyen töltsék el a melegebb napjaikat.

Már korán reggel lágy szellő fújdogált, ami szorgoskodott az egész nap folyamán, így nem engedte egekbe szökni a forróságot. Kellemes volt. A fuvallat által enyhén borzolt fák különös látványt mutattak, életre keltek ezernyi kezecskéikkel és mind magyaráztak valamit. Nem lehetett értelmezni, mert ez csupán a fák nyelve volt. Apró kórus, fajtánként különböző hangokkal. Titokzatos volt.

A vizet, a nagy gyűjtőbe hordó mormoták keltek fel elsőként, persze az őröket leszámítva, mert nekik nem volt pihenés. A beszerzők kinyitották a falvat védő kaput és kis guruló kannáikkal elindultak az erdei forrás felé. Természetesen mindvégig az őrök vigyázó szemei kísérték őket a távolból. A forrás csoda szép hely volt. Nem nagy, de éppen elegendő ahhoz, hogy néhány óra alatt feltöltsék a kannákat, amely a falu két napi vízellátáshoz volt elegendő. A hegyből érkező forrásvíz kristálytiszta volt és nála finomabbat messze vidéken nem találhattak. Sokszor fordult elő, hogy találkoztak más erdei állatokkal is, akik távolabbról érkeztek, csak hogy megízleljék a környék legfinomabbnak ismert vizét. Ez az idő, amíg megteltek a kannák, beszélgetésekkel és álmodozásokkal telt.

- Asszonyaitok készülnek a nagy piknikre? - kezdte a beszélgetést az egyik mormota.

- Hát persze, az enyém már napok óta készül, hogy a legújabb süteményeket vigye el! - hangzott a válasz.

- Az enyém mindig a hagyományoshoz ragaszkodik csak! Igaza is van, attól nem is lehetnek jobbak! A régi bevált - elmélkedett egy másik.

- A bográcsot már előkészítették Jenőék? - érdeklődött Béla.

- Igen, láttam ahogy előhozták, majd tisztogatták. Azt is hallottam, hogy az is valami különleges lesz, egy kicsit más, mint máskor - tájékoztatott Jakab.

- Oh, pedig az a zöldségpörkölt, amely abban készül! - ámuldozott Barna.

- Na, fiúk! Megteltek a kannák! Ne csak álmodozzunk, hanem menjünk gyorsan vigyük a vizet és álljunk be mi is segíteni a nagy mulatságra!- adta ki a parancsot Alex, a víz beszerzéséért felelős mormota.

Hamarosan minden baj nélkül térhettek vissza a felelősök a teli vizes kannákkal. Már akkor fent volt mindenki, a falu apraja-nagyja. Nem volt olyan, aki ne várta volna nagy izgalommal a mai réti mulatságot. Különös nap volt ez a mormoták életében. Éppen itt tartózkodásuk 50. napján tartották meg minden évben. Ez körülbelül, pont ugyanannyi nap, mint amennyi még hátra van a réti életből ebben az évben. Ilyenkor Olga tanító néni élvezetesebbnél-élvezetesebb játékokat szervezett a kicsiknek és a nebulóknak. Az asszonyok és lányok sok-sok fajta süteménnyel gazdagították az alkalmat. A férfiak dolga pedig a bogrács elkészítése volt. Van, aki fát szerzett be, van, aki a tüzet őrizte, van, aki előkészít és mások pedig főznek. A hűsítő nedűk elkészítését pedig Karcsira bízták, aki korábban az erdőben már többször is jeleskedett eme feladat kitűnő elvégzésében. Különböző gyógynövényekből, virágszirmokból és csak ő tudja, miből készítette el ezeket a finom üdítőket. Az az igazság, hogy senki nem szállhatott vele versenybe, a receptek titkosak voltak, ő pedig hűségesen őrizte őket.

Karcsi előkészítő asztala éppen a kölykök játékát szervező Olga tanító néni mellé került. Ennek láthatóan mindketten örültek. Barátságuk már az erdőben elkezdődött. Olgának Karcsi számtalanszor segített megjavítani egy-egy elromlott dolgát otthon. Mivel Karcsi mindig azt mondta, hogy a köszönömön kívül, nem fogad el semmit, így Olga a javítások után egy-egy sütivel lepte meg a szorgalmas mormotát. Karcsinak egyáltalán nem esett nehezére elfogadni a finom falatokat. Aztán amikor új otthonra talált, akkor Olga tanító néni volt az, aki az új lak függönyeit megtervezte, beszerezte az anyagot és így együtt az asszonyokkal varrták meg az erdő legújabb lakójának. A mormota úr valahányszor ránézett, megállapította, hogy egy női kezet semmivel sem lehet pótolni. Így kezdődött tehát a barátság. Kisegítették egymást és ez mindkettőjük számára nagy öröm volt.

A réti élet csak még közelebb hozta őket, szinte szomszédok voltak. A kölcsönös segítségnyújtás itt sem maradt el. Fontos volt ez mindkettőjük számára, hiszen hiába a mormoták nagy közössége, azért otthonaikban Olga és Karcsi is egyedül voltak. Hiányzott nekik a társ, az akivel megoszthatják az életüket, beszélgethetnek, egymás mellett lehetnek a jóban és rosszban is.

Együtt készültek a mai napra. Olga szervezett játékaiban Karcsi sok ötlete is benne volt. A lemenő napnál a kis kertjükbe kiülve ötlötték ki őket. Pompás együttlétek voltak ezek, tele kacagással, vidámkodással. Aztán napközben, pedig Olga segített Karcsinak összegyűjteni a még hiányzó gyógynövényeket és virágokat a különleges italok elkészítéséhez. Karcsi, hogy kifejezze érzéseit Olga felé, egy hatalmas csokor virággal lepte meg a tanító nőt, aki hazamenve azonnal vázába tette azt, hogy minél hosszabban csodálhassa azokat. Rajongott a virágokért, a kertje is tele volt színpompásabbnál-szimpompásabb virágokkal.

- Hát, elkezdődött a nagy nap, jó reggel Olga! - köszöntötte Karcsi a tanítónőt.

- Igen, végre valahára. Jó reggelt neked is Karcsi! - válaszolt Olga.

- Már nagyon várom, hogy mit szólnak a kölykök a feladatokhoz. El is kezdem! - mondta izgatottan a nebulók tanítónője.

- Rendben! Én meg készítem a mai nap legizgalmasabb nedűjét. Kamillás-bodzás szivárvány. Majd nézd meg, milyen színe lesz, és az íze! - tervezett Karcsi

El is kezdődött a nagy mulatság. Míg a kölykök érdekes, izgalmas és vidám játékokat játszottak. Addig a lányok feladata az asztalok terítése volt. A nap színe a sárga lett, ez olyan világosan kedves szín. Így a terítő, a díszek, a szalvéta mind-mind a sárga különböző árnyalataiban pompáztak Hogy lehet-e ilyet mondani egy terítésre? Határozottan igen! Hiszen még versenyt is rendeztek, hogy kié lesz a legszebben megterített asztal. Ebben, maga a falu népe fog étkezés után dönteni.

Ehhez se kellett sokat várni már, a zöldségválogatás, Robi a főszakács vezetésével már reggel óta ott rotyogott a tűzön.

- Már csak egy kis nokedli és kész is! - hívhatjátok ebédre az éhes népet! - mondta Robi.

A csengő, az ebéd kezdetét jelezte. A finom illatok, a terített asztal, a sütemények, a csábító italt rejtő poharak láttán senkinek sem kellett könyörögni. Csak azon izgulni, hogy a nagy sietségben fel ne borítsák az asztalokat. Végül mindenkinek sikerült leülnie. A szót, Misi bácsi a legidősebb mormota kapta meg.

- Köszöntünk mindenkit sok szeretettel a hosszú évek óta újból és újból megrendezett 50. napi mulatságunkon. 20 éves voltam, amikor ez az ötlet született, ma már 90 vagyok. Számoljátok ki csak kölykök, mennyi az?

- 70 év! - kiabálta be Gege.

- Igen, okos vagy! 70 éve minden évben megrendezzük és eddig hibátlanul sikerültek. Nem is tudom melyik volt a legjobb, de mégis! Azon a nyáron kértem meg feleségem, Emi kezét. De csoda volt! Igent mondott.

Kacajok törtek ki a szabadban, amelyet egy nagy taps követett. Köszöntötték az idős párt.

- Köszönjük! Kívánom, hogy sok ilyen boldog ünnepünk legyen még együtt! - aztán áldásra hajtotta a fejét a vén, bölcs mormota.

Követte azt nagy tolongás, evés-ívás, jóllakás. Már a fenséges főfogás, Robi szakács által főzött különleges zöldségpörkölt után is úgy érzete mindenki, hogy tele lett a pocakja. Azonban, ha ez nem elég? Az asszonyok nagy sürgés közepette szolgálták fel a szebbnél- szebb, finomabbnál-finomabb süteményeket és tortákat. Ha pedig valaki megszomjazott, Karcsi külön erre a napra készített kamillás-bodzás szivárványa mellett még sok más italt is megkóstolhatott.

- Akkor most következzen az eredményhirdetés!- kiabált bele a hangzavarba Kata, az egyik mormota asszonyság.

- Annyira szoros volt a verseny, hogy szinte alig kapott több pontot a győztes, mint a többiek! Az egyik feldíszített asztal ötletesebb volt, mint a másik. Nehéz választás, mégis a győztes Dóra asztala lett. A virágköltemény, a mormotásra hajtogatott szalvéták, a kicsiny, csillogó kövek asztalának kitalálója lett a győztes.

- Nagyon köszönöm! - pattant fel örömében Dóra.

- Ezt a csokrot, szeretném felajánlani Olga tanító néninknek, hogy megköszönjük kedvességét és munkáját a kölykök felé. Nem régen még én is iskolás voltam! - mosolyodott el a fiatal mormotalány.

Egész délután folyt a mulatság. Az asztalokhoz, kis pihenő után ismét visszatértek a vendégek. Beszélgettek a múltról, a jövőről. Vicceket meséltek egymásnak és persze igaz történeteket is. Terveket szőttek és álmodoztak. Közben a kölykök összevissza futkároztak és vidám táncot jártak. Egy valaki merengett el csupán. Talán elfáradt a sok munkában vagy valami más foglalkoztatta? Karcsi a távolba nézett és szép lassan megjelent egy mosoly az arcán. Felállt és odament Olga tanító nénihez.

- Olga, eljönnél velem egy sétára? - kérdezte összeszedve minden bátorságát.

- Szívesen! - ült ki a meglepettség és az öröm is egyszerre Olga arcán.

Az asztalnál ülő hölgyek csak összenéztek és mosollyal az arcukon folytatták tovább a csevegést.

Olga és Karcsi eltávolodott a mormoták zajától. Apró, lassú lépteiket fürkészve követték a már lemenni készülő nap sugarai. A narancssárga legszebben kikevert színei pompáztak körülöttük és csillantak fel Olga szemében, ahogy Karcsi rápillantott. Megfogta a kezét és kiöntötte a szívét neki.

- Olga, kedves tanító néni! Mikor először megláttalak, már sejtettem, hogy jobban foglak kedvelni egy egyszerű barátnál. Aztán, ahogy egyre többet voltunk együtt, segítettünk egymásnak és támogattuk a másikat. Rájöttem megszerettelek téged! Nekem te vagy a legszebb tanító néni mormotaföldön, a legokosabb háziasszony és a legvidámabb teremtés. Szeretném, ha minden nap veled lehetnék és együtt élnénk a mormota életünket.

Aztán gyorsan ki is mondta:

- Hozzám jössz feleségül? - sóhajtott egy nagyot az izguló mormota.

- Kedves Karcsi! Én is nagyon örülök a barátságunknak és hálás vagyok érte, hogy mindig mellettem állsz. Hogy segítesz, megnevettetsz, meghallgatsz. Szeretem a veled együtt eltöltött időt. Én is megszerettelek! És én is szeretnék veled együtt élni és a feleséged lenni! - mondta ki örömkönnyek között Olga az igent.

Karcsi örömében felkapta és mormota puszikkal halmozta el Olgát, mindenki szeretett tanító nénijét.

Gyönyörű volt ez a nap minden mormota életében, de azt gondolom a legszebb Olgának és Karcsinak lehetett. Hiszen most már azzal a reménnyel folytatták, hogy nem maradnak egyedül, hanem közösen tervezhetik az életüket tovább. Mindennél jobban várták a napot, amitől kezdve házasként folytathatják életüket.

 

13.rész

A nagy nap

MÉG MELEGEN FŰTÖTT AZ ÉGI KÁLYHA. Gyönyörűen látszottak a napsugarak a rét apró kereszteződésein. Nemcsak a mormoták látogatták a vízgyűjtő apró folyásait, hanem még egy-két madárka is odatévedt. Mások meg irigykedve nézték az évtizedek óta bevált vízgyűjtési módszereket. Kitikkadt az egész környék. A kerti növényeket és a pompás virágokat a szorgalmas kertészek minden napnyugtakor és keltekor bőven meglocsolták. Hiszen csak így élhették azok is túl a nagy szárazságot.

Amikor a legerősebben tűzött a nap, akkor szinte mindenki az otthonában tartózkodott, valamilyen benti tevékenységet művelt. A felnőttek olvastak, kereszt rejtvényeztek, sokat beszélgettek, a kölykök pedig átjátszották az egész délutánt. Nem volt ritka dolog, hogy a szomszédok és ismerősök áthívták egymást otthonaikba. Így volt ez ma is Apus és Anyus a kölykökkel igen nagy találkozót rendezett – legalábbis az otthonuk méretét tekintve – áthívták az örök szomszédaikat és az ifjú jegyespárt is. Persze okkal őket, hiszen a mormoták női tagjai kimondottan izgatottak voltak a nagy nap felől. El kell mondani, hogy nemcsak a felnőttek, hanem a lányok is. A délután ennek az álomnak a tervezésében zajlott.

- Nézzétek, valami különlegeset készítettem mára nektek! - ajánlotta csábító süteményeit a szomszéd asszonyság.

- Valóban nagyon jól néz ki ez a süti. Mi a neve? - érdeklődött Anyus.

- Márványos nap. Bevallom már az esküvőre terveztem. - szerénykedett a mormota asszony.

- Tényleg? Hát ez csodálatosan néz ki! - lelkendezett Olga és megbökte Karcsit.

- Lehetne ilyen tortánk drágám, nem? - kezdte meg a tervezést Olga tanítónő.

- Hát, ez kiváló ötlet, tényleg szép lenne rajta az ifjú párral. Erzsike, te ezt el is tudnád készíteni? - kérdezősködött Karcsi.

- Egészen biztos! Erzsike szebbnél-szebb tortákat készít az esküvőkre – erősítette meg Apus a dolgot.

- Igen, szívesen el is vállalom és képzeljétek, most már lesznek segítségeim is: Dodó, Rácsi és Zoé is. Nagyon szívesen készítik velem a sütiket és azt kell mondjam, hogy sokszor ügyesebbek is, mint én. - dicsekedett a mormota asszonyság.

- Mikor lesz az esküvőtök Olga néni? - bátorodott fel Zoé.

- Édes, kis Zoékám, úgy beszéltük Karcsival, hogy két hét múlva szeretnénk megtartani, még itt a réten, mielőtt visszamennénk az erdőbe.

- Hű, de izgalmas! Biztosan szép menyasszony leszel Olga néni! - lelkendezett Rácsi.

- Megnézhetjük majd a ruhádat? - kérdezte egyszerre a három lány.

- Igen, biztosan. Tudjátok mit? Éppen holnap megyek Kati szabó mormotához és elviszlek magammal titeket, ha anyukátok sem bánja. - ígérte Olga az izgatott lányoknak és már bólintott is a két édesanya.

- Egy valamit azonban meg kell ígérnetek! Nem áruljátok el senkinek, hogy fogok kinézni a ruhában. Rendben? - kérdezte Olga.

- Hát, persze! Lakat a szánkon! - mondták lányok.

- Mivel érkeztek meg? Talán szekérrel? - érdeklődött Gege.

- Ez jó kérdés Gege! Még erről mi sem beszéltünk Olgával. Gondolkodott el Karcsi.

- Álljunk meg egy szóra! Van egy nagyszerű ötletem! Egy öreg mormota régen készített egy kicsiny autót, sajnos nem fejezte be, de szerintem nem kell sok hozzá. Ott van a faraktárban, megnézzük? - lelkendezett Samu a szomszéd.

- Apa! Mi is kipróbálhatjuk majd? - kérdezte Beni.

- Én majd megszerelem! - folytatta Ari magabiztosan.

- Csak lassan fiúk! Egyelőre, ha megtaláljuk, először le kell takarítani! - mondta Apus.

- Rendben van! -és már szaladtak is a takarítószerekért a fiúk.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a felnőtt mormoták legalább olyan lelkesek voltak, mint a kölykök. Mivel a kinti hőség már alább is hagyott, azonnal indultak a faraktárhoz a jelentkező szerelők. A fiúknak tehát nem volt nehéz eldönteni mivel töltsék el a délután hátralevő részét és nem is eredménytelenül. Végül, ha nem is aznap, de néhány napon belül összerakták az egykori álmát az öreg mormotának. Működött a kétszemélyes esküvői autó.

A lázas készülődésben az egész nép örömmel részt vett. Hosszú napokon keresztül folytak a szervezések. Az asszonyok a főzés-sütésben tevékenykedtek, sokszor még kissé túl lelkesen is. A lányok Olga néni feldíszítését tervezték és gyakorolták. A férfiak és fiúk a nagy üst belevalóit szerezték be és készítették elő – mert, hogy a főfogásért ők voltak a felelősek és persze az újonnan beüzemelt autót fényesítgették szebbnél-szebbre. Fantasztikus összefogással és kitartással készültek a nagy napra. Ami már nem is volt olyan messze.

- Holnap feleségül veszlek! - arcán kiült mosollyal mondta Olgának vőlegénye.

- Ez lesz életünk legszebb napja! - egyeztek meg egymás szavába vágva.

- Ezért a népünk is mindent elkövet. Annyira sokat dolgoznak, terveznek, adnak – gondolkodott el Olga.

- Mikor elindultam otthonról és végül Élet erdejében kötöttem ki, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy itt rám ennyi csoda vár. Szeretettel befogadtatok, segítettetek nekem, hogy otthonom legyen. Az pedig, hogy veled megismerkedtem kedves Olga, az maga a csoda. Már nem is reménykedtem abban, hogy valaha lesz családom. Olyan hálás vagyok érted, az egész mormota népért. - mondta örömmel Karcsi.

- Most pedig aludjuk ki magunkat a mi csodálatos napunk előtt! Hazamegyek, de holnaptól már együtt élünk tovább! - lehelt egy apró mormota puszit Olga arcára vőlegénye. Olga pedig egy kissé elpirulva viszonozta a mormota puszit és jó éjt intett.

Különös madárcsicsergésre kelt fel a mormota nép, melyet Boldizsár kürtje kísért a kora reggeli hajnalon. Sokan elmosolyodva, sokan pedig igen csak izgatottan pattantak ki az ágyból. Gyors reggeli és öltözködés után mindenki rohant a saját feladatát végezni. Az asszonyok a sütiket és salátákat fejezték be, a lányok asztalt terítettek és díszítettek a vendégfogadásra. Egyszerre a fenséges ételek és italok, a pompás virágköltemények illata kevergett a levegőben. Lajos, most is Olga mellett állt és segítette őt, még pedig a fényképeivel. Már kora reggeltől kattintgatta a gépét, hogy minél több és értékesebb fotót készíthessen kedvenc munkatársa nagy napjáról.

- Anyus, te átlátod a dolgokat? Itt mindenki csak tesz-vesz, szaladgál vagy éppen óvatoskodik, mosolyog vagy izgatottan kalimpál. - jegyezte meg Apus.

- Ne izgulj drágám! Mindent átbeszéltünk és mindenki tudja a dolgát. Nem ez az első esküvő, amit mi mormoták tartunk. Emlékezz csak a mienkre! - nyugtatta meg férjét Anyus.

- Igen, az valóban csodálatos nap volt! - emlékezett vissza Apus.

A pár gondolatait Boldizsár csodálatos kürtszólója szakította félbe, mely a ceremóniára való hívogatás dallama volt. Gyorsan mindenki befejezte még az elkezdett feladatát, aztán rohant, hogy a legcsinosabb alkalmi viseletét öltse fel az ifjúpár tiszteletére.

Külön csapat öltöztette Olgát és díszítette bundáját mezei virágokkal. Karcsinak nem volt nehéz dolga, felvette a frakkját és már huppant is bele a csoda autóba, hogy száguldjon menyasszonya elé. Persze ez kissé túlzás! Száguldozni? Az autó igen csak biztonságosan haladt abba az irányba, amerre azt a vezetője irányította.

Anyusék lakjánál öltöztették fel a menyasszonyt. Ide érkezett az izgatott vőlegény a különleges autóval. Aztán megállt és vezetője néma csöndben nézte, ahogy gyönyörűséges menyasszonya megjelenik előtte. Csak állt, nézett és csodálkozott!

- Karcsi barátom! Ha ezt így folytatod, nem fog megérkezni az ifjú pár az esküvőjükre! - próbálta észhez téríteni Apus a barátját.

Sikerült is! Karcsi kiszállt, odament Olgához és megcsókolta a kezét. Csak annyit mondott:

- Te vagy a leggyönyörűbb menyasszony a világon Olgám!

Elindult Olga Karcsival a rét felé. Mikor odaértek, óvatosan kiszálltak. Szépen-lassan, kihasználva minden percét a csodálatos napnak. A szépséges menyasszonyt, mormota koszorús párok sokasága kísérte. Az iskolából szinte minden diák. Nagyon boldogok voltak és velük együtt a nép is. Ezzel az érzéssel mondták ki a nagy réten egymásnak az életük végéig tartó igent, mely után hatalmas nagy mancsvihar tört ki és ujjongás.

A csodálatos gesztenyefa alatt kanyargó sorok álltak az ifjú pár előtt, hogy mondhassák el jó kívánságaikat nekik. Utána Olga és Karcsi kéz a kézben, örömmel sétáltak oda asztalukhoz és nyitották meg pohárköszöntőjükkel a közös étkezést. Volt ott nagy mulatság, öröm és vidámság. Finom ételek, italok, torta és ajándékok. A mulatozás egészen estébe torkollott. A nagy eseményről a rét és a távoli Élet erdeje lakói is mind értesültek. Olgától és Karcsitól aznap talán nem volt boldogabb mormota messze földön sehol.

- Én is ilyen szép menyasszony leszek Anyus? - kérdezte Zoé mikor rájuk pillantott.

Anyus rátette a kezét a kis mormotalány arcára és azt mondta:

- Biztos vagyok benne kicsikém! De arra még várni kell egy „keveset”! - mosolyodott el ,büszkén a lányára nézve az anyuka.

14. rész

A készülődés

A NAGY IZGALMAK, A CSODÁS ÜNNEP UTÁN HATALMAS LÉPTEKKEL ROHANT ELŐRE AZ IDŐ. Már nyár vége volt és ennek több ékes bizonyítékát is megmutatta a természet. A víz csak vékonyan csörgedezett a forrásánál, a mező egyre sárgább színbe öltözött, a vándor madarak nagy serege naponként ülésezett, hogy utazásuk minden egyes részletét alaposan megbeszéljék. A nap sugarai komoly munkába kezdtek, hogy az őszi terméseket lágy, ugyanakkor édes zamatúvá érleljék. Komolyan tevékenykedett mindenki! Ez a gyűjtögetés és a felkészülés időszaka az erdő és mező életében.

Így voltak ezzel a mormoták is. Népük készen állt arra, hogy hamarosan ismét birtokba vegye az erdei lakokat. Kissé el is szomorodtak, hogy vége lesz a végtelen szabadságnak, a nap égette forróságnak, a szórakozásoknak, ugyanakkor szerettek ők az erdőben is lakni, hiszen tudták ez nagyobb védelmet nyújt számukra. Ott voltak a szépen berendezett otthonaik és életük egy része.

- Apus, mikor indulunk vissza az erdőbe? - kérdezte Zoé.

- Egy hét múlva drágaságom! - válaszolta Apus.

- Akkor mindent magunkkal viszünk? - kérdezte Gege.

- Sok mindent kicsim, de lesz olyan, amit itt hagyunk. - egészítette kis Anyus.

- Én szeretném a szekeret irányítani hazafelé! - lelkesedett a kis kolompos, Ari.

- Hát, csak lassan az igyekezettel! Együtt majd könnyebb lesz. - szögezte le Apus a dolgot.

- Addig még lesz néhány feladatunk a pakoláson kívül is. Össze kell gyűjtenünk a mezőről virágokat, gyógynövényeket, amelyekre csak most van lehetőségünk. Vannak gyümölcsök és jó néhány gyökeret is ki kell ásnunk. - sorolta Anyus.

- Igen, a fiúk velünk jönnek, már szóltunk is a barátainknak és ásni fogunk a mai napon. A lányok pedig Karcsi vezetésével szedik össze a virágokat -mondta rutinosan a feladatokat osztó Apus.

Így szépen-lassan el is indult a felosztott kis csapat, hogy összegyűjtsék a növényeket, majd eltehessék őket télre. Igaz, ez egy folyamatos munka volt egész nyáron, de most a nagy költözés előtt még kiegészítették a téli raktárat.

A mormoták minden családja szomszédonként összefogva végezte el ezeket a feladatokat. A férfiak és fiúk nagy gonddal ásták ki a kóró, a katáng, a pitypang és maszlag gyökereit, persze ügyelve arra, hogy a következő évben még maradjon is ezekből.

Karcsi vezetésével – aki kiváló szakértője volt ezeknek a növényeknek – az asszonyok és lányok pedig az oldalukra kötött apró tarisznyájukba gyűjtögették a zsálya, ökörszem, lednek, kamilla virágait és útifű és menta leveleket. Sokszor Anyus javasolt még növényeket a készlethez, hiszen ő alkalmazta a legtöbbet a család ősi gyógytea kultúráját.

- Azt csak óvatosan fogd meg Rácsi, mert nagyon szúr! - figyelmeztette nővére a csalán láttán kishúgát.

- Rendben, itt nagyon alul megpróbálom...- kísérletezett Rácsi.

- Jaj, ez szúr! - kiáltott fel a kétségbe esetten a mormota lány.

- Megmondtam! - figyelmeztette Dodó.

- Egyáltalán miért kell ezt leszedni, mire jó ez Anyus? - kérdezte Zoé.

- Tisztíja a vérünket, sok ásványi anyagot és vitamint tartalmaz. Képzeljétek el, ha valakinek nagyon fáj a mancsa vagy a tappancsa, még meg is lehet csapkodni vele, mert az enyhíti a fájdalmait. - tanította őket Anyus.

- Még, hogy enyhíti? Hát az mennyire fájhat? - háborgott Rácsi.

- Persze, nem azonnal, hanem később lesz jobb csak neki – válaszolt Karcsi bácsi.

- Hogy ez milyen jó illatú? - állapította meg Zoé, a kezében egy csokor kamillával.

- De még milyen hasznos? Gyulladáscsökkentő. Ha megfáztok és fáj a torkotok vagy pocakotok, akkor ez kitűnő gyógyír a beteg számára. - mesélte Karcsi.

- A lándzsás útifű levél valami nagyon hasonló! Ha begyullad a torkunk, akkor a teája kiválóan gyógyítja azt. Szedjük gyorsan! - biztatta őket Anyus barátnője.

Az egész napos munka után nagy zsákocskák gyűltek össze a hasznosabbnál-hasznosabb növényekkel mind a lányok, mind a fiúk részéről. Gyors szárítás a meleg napon, aztán a csomagolásuk már a mormota asszonyságok feladata volt.

A költözés előtti napok a pakolással, a kerti termények betakarításával, a gyümölcsökből készült lekvárfőzéssel teltek. A férfiak pedig felkészítették a szekereket az indulásra és a nem kis tehercipelésre. Persze ebben a mormota ifjúság is örömmel részt vett.

- Hozd a repceolajat Beni, a kerekeket le kell ápolnunk, mert egész nyáron csak itt száradtak - kérte apukája.

Nem kellett sokszor mondani. Beni már rohant is a fészerbe.

- Itt van apa! Segíthetek? - kérdezte a lelkes mormota.

- Igen, itt van egy rongy és kezdd el áttörölgetni a kerekeit! - hangzott az utasítás.

- Mi is segíthetünk? - kérdezte Gege és Ari izgatottan, hogy ők is részt vehetnek a nagy munkában.

- Természetesen! Sőt a tieteket is megcsinálhatjuk! - javasolta a mormota apuka.

- Az jó lesz, köszönöm! Akkor addig én megnézem, hogy a fékek jól működnek-e? - vállalta Apus.

- A kormányt mi szeretnénk ellenőrizni! - mondták a fiúk.

-Na, jó rendben, csak egy feltétellel, ha gyönyörűek lesznek azok a kerekek és cseppet sem nyikorognak. Nem lenne jó ezt a nagy utat a szekerek hangzavarában megtenni. - mondta a két apuka egybehangzóan.

- Nem fogtok csalódni bennünk! - ígérte meg Gege, a többiek meg csak bólogattak és munkához is láttak.

Sűrű napok voltak ezek, nagy munkákkal, de végül sikerült mindennel elkészülni a visszaköltözésre. Gondosan felpakolták a szekereket, majd letakargatták őket, hogy véletlenül se ázzon meg semmi, ha felkerekedik egy zápor. Az utolsó éjszakát töltötték a mormoták a réten. Mindenki csendben, kissé elálmodozva, hogy milyen csodálatos volt ez az itt eltöltött nyár. Mennyi érdekes, hasznos és élvezetes élményben volt részük. Ebben az ábrándozós hangulatban hajtották le fejüket ifjak és idősebbek egyaránt, egy kicsit már várva is az erdőbe érkezést.

Mindenki, kivéve egy kis mormotát! Pétert. Ő aztán egyáltalán nem aludt! Miután szülei álomra hajtották fejüket, a pizsamára felkapott egy melegebb felsőt, cipőbe bújt és kiment a sötét éjszakába. Hogy mit csinált ott egyedül? Hát azt talán csak ő tudja vagy lehet, hogy mi is értesülünk róla?

15.rész

Késői érkezés

ILYENKOR, NYÁR VÉGÉN, MÁR MAJDNEM AZ ŐSZBEN JÁRVA HŰVÖSEK AZ ÉJSZAKÁK KINT. Ezt Péter is érezte, ezért igyekezett. Aprócska kis mécsessel - amit a konyhaszekrényből csent el - világította be maga előtt az utat. Még ha, nappal pontosan tudta is, mi, hol van, ilyenkor éjszaka teljesen másként érzékelt mindent. A fészer felé vette az irányt, ami előtt szép sorjában már készen álltak a szekerek az indulásra. Pétert nem érdekelte a többi jármű, csupán csak egy, a maguké.

- Nem akarok innen elmenni! Nem akarok költözni! Itt olyan jó! - ezekkel a gondolatokkal vívódott a kis mormota. Ő is nagyon szerette a nyári szabadságot, a rét adta lehetőségeket, az itteni életet. Most meg akarta akadályozni, hogy ha nem is mindenki – bár ez lett volna a szíve vágya -, de legalábbis a családja visszaköltözését.

- Nem is értem a fecskéket, a gólyákat és az összes többi költözőmadarat, nekik még messzebb kell menniük? Miért nem maradnak itthon és bújnak el télre? - gondolkodott így magában.

Azt találta ki, hogy ha a szekerük kerekeinek fogó csavarját kilazítja, akkor az még induláskor kiesik vele együtt a kerekével is. Az elgurul, talán tönkre megy és ez talán elég lesz ahhoz, hogy a családja mégis úgy döntsön, hogy itt maradnak a hideg napokra is.

Elővett egy nagy fogót és elkezdte a munkát. Húzta jobbra, húzta balra, fel és le, de nem akart mozdulni a csavar. Aztán elővett egy, a mélyedésbe illő csavarhúzót, beleillesztette és próbálta elfordítani egyik irányba, meg a másikba is. Ez sem sikerült! Aztán fogott egy villáskulcsot és azzal tekergette, de nagyon meg volt szorítva. Már-már elkeseredett és majdnem feladta, mikor egy nagyszerű gondolata támadt.

- Mi lenne, ha ráállnék a kulcsra? Apa is mindig így csinálja, ha nem megy neki. - határozta el magában és megtette. Apró termetével, de annál nagyobb súlyával elkezdett ugrálni a kulcson. Egyszer, kétszer..., majd ötször és végül a tizediknél megindult. Meglazult a csavar. Áthelyezte a másik irányba és tovább folytatta az ugrálást. A kemény munkával elérte a célját. A csavar hamarosan igen meglazult. Azt is mondhatnánk, hogy ez egy szép eredmény egy kölyök mormotától, de ez esetben inkább ne dicsérgessük!

Péter egy kicsit megingott abban, amit csinált.

- Mi lesz ebből? Lehet, talán mégis szólnom kellene, hogy mit tettem! - támadt fel benne a lelkiismerete.

- De, ha szólok, akkor gyorsan megjavítják és már indulunk is. Én meg még büntetést is kapok! - aztán elhessegette a hangot, amely azt mondta neki belülről, hogy rosszat csinál. Felvette a kicsiny mécsest és megkereste vele, a haza vezető utat. Óvatosan kinyitotta az ajtót és beosont az ágyába, mintha mi sem történt volna, próbált elaludni, de ez cseppet sem sikerült neki.

Hajnaltájt mégis elnyomta őt az álom, de ekkor már késő volt ahhoz, hogy kialudja magát, hiszen anyukája hangosan ébresztgette őket.

- Ébresztő! Ma korán indulunk, hogy sötétedés előtt még az erdőbe érjünk! Gyerünk, keljetek fel és irány reggelizni! - hangzott a riadó.

Péter apukája már régen fent volt, készülve az utazásra, testvérei pedig izgatottságukban hamar kipattantak az ágyból és már siettek is reggelizni. Péternek ez nem sikerült! Ágyban maradt és meg sem tudott mozdulni.

- Mi van veled Péter? Jól érzed magad? Olyan fáradt vagy, mintha átmulattad volna az éjszakát? - kérdezte tréfálkozva az anyukája

- Jó, jó! Jövök már! - aztán nagy nehezen kikecmergett az ágyból és odavánszorgott az asztalhoz. Nem nagyon volt éhes, csak úgy kapirgált a tányéron. Csodálkoztak is rajta.

- Nem baj, fiam! Ha már ott leszünk az erdőben, biztosan visszajön majd a jó kedved és az étvágyad is. - biztatta apukája.

- Ha végeztetek, akkor hozzátok még magatokkal, amit akartok és kint találkozunk! - hangzott az egyértelmű kérés az apuka részéről.

A mormota asszonyok ilyenkor igyekeztek mindent rendben hagyni, hogy mikor legközelebb jönnek, úgy egy fél év múlva, akkor annál kevesebb dolguk legyen a takarítással.

A mormoták családjai készen álltak az indulásra. Most is, mint ahogy jöttek, szépen egymás után rendeződtek a szekerekkel és elindultak Élet erdeje felé. Izgatottan haladtak előre! Különösen a kis mormota, Péter! Elhagyták a biztonságot nyújtó, fallal körbe vett falvat, ekkor nagyon fontos volt, hogy szaporázzák lépteiket, hiszen a nyílt réten szabad prédák voltak. Erre az útszakaszra az őrök beálltak és segítették a gyors haladást.

- Gyerünk, gyorsan a tappancsokkal! Mindenki húzza azokat a szekereket! Igyekezzünk, már nemsokára bent leszünk! - harsogták az őrök.

Az erdő előtt volt egy nehéz rész, amely különös odafigyelést igényelt a szekeret irányító mormoták részéről. Egy szakadék mellett kellett elhaladni, pontosan irányítva a kormányokat. Mivel nem először haladt itt át a mormoták népe, már gyakorlatuk is volt abban, hogyan végezzék el ezt a feladatot pontosan úgy, hogy a szekerek véletlenül se zuhanjanak be a szakadékba. Ilyenkor minden kölyköt, akik eddig segítettek az irányításban vagy éppen potya utasként felszálltak a szekérre, leszállítottak róla a biztonság kedvéért. Az első szekérnek volt a legnehezebb feladata hiszen ő volt az úttörő. Volt olyan év, amikor esőben, a csúszóssá vált útszakaszon majdnem baleset történt, de akkor megúszták. Kiváló vezetői tudással kiirányították a megcsúszott szekeret a szakadék széléről.

Elindult az első szekér és minden további nélkül sikeresen átment a veszélyes útszakaszon. Így a második, a harmadik és az összes többi követte őt. Már csak egy maradt hátra, Péterék szekere. De az is elindult, már-már bent volt az erdőben, amikor az utolsó pillanatban a szakadék szélén kiesett a meglazult kereke. Elindult egyenesen a szakadék felé.

- Jaj! Jaj! - kiáltott fel egyszerre szinte mindenki.

A szekér kereke egy szakadékba nyúló szikladarabon állt meg. Maga a jármű, pedig a három kerekén, a nagy súllyal megrakva fél oldalra billent és úgy gurult egyenesen a szakadék felé. Akkor két mormota hirtelen megragadta a vezetőrudat, teljes erejével igyekezett megfékezni. A többiektől sem kellett segítséget kérni, egy harmadik oldalról behúzta a féket, mások pedig megragadva a szekér különböző részeit próbálták visszatartani azt a zuhanástól.

- Gyorsan! Ékeljétek alá! - mondta Lajos

- Már hoztam is! - válaszolt az egyik és már rakta is alá a hirtelen szerzett ékdarabokat.

Az őrök vezetője, aki egyben a csapat élén is járt, máris kihirdette mi a teendő:

- Amíg visszarakjuk a kereket, addig megállunk egy kis pihenőre. Nem is baj, ez ráfér mindenkire. Fontos, hogy ha kész van, együtt tudjunk tovább indulni.

- A szekeret teljesen le kell pakolni, hogy visszategyük a kerekét! - hangzott el Miklós, a szerelő utasítása.

Néhány mormota asszony el is kezdte nagy serényen a munkát.

- Nézzük meg, hogy nem esett-e baja a keréknek! - folytatta Miklós és néhányan csatlakoztak is hozzá, még az ifjak közül is.

Aztán a csendet, hirtelen nagy hangzavar követte, mindenki arról beszélt, hogy vajon, hogy történhetett meg ilyen egy szekérrel, mikor több napot töltöttek az átvizsgálásukkal és felkészítésükkel. Nem értette senki.

Egy kivétellel, Péter volt az, aki most csak a távolból némán követte az eseményeket. Félt és rettenetesen bántotta a dolog. Ez most mind miatta van és mi lett volna, ha a szekér bezuhan a szakadékba. Mi lett volna, ha apukája nem pattan le, ha a többiek nem segítenek megfogni? Ezek a gondolatok cikáztak benne és közben meg sem hallotta, hogy az anyukája éppen hívogatja, mert keresi őt.

- Péter! Péter! Peti! Hol vagy? - kérdezgette. Mások is segítségére siettek, mikor Emma elárulta, hogy Peti a sor végén éppen azt nézi, hogy próbálják felhúzni a kereket a szakadék szélén lévő szikláról.

- Köszönöm Emma, már éppen kezdtem aggódni – hálálkodott a mormota anyukája és fiához sietett.

- Peti! Már régóta kereslek! Aggódtam érted! Miért vagy ilyen távol? Mi a baj, olyan sápadt vagy! Talán ennyire megijedtél? - kérdezgette az anyukája.

Peti úgy érezte nem tud válaszolni, egy szó sem jön ki a száján. Mit mondhatna most? Nem hallgathat…

- Gyere ide, édes fiam! Olyan jó, hogy nem történt nagyobb baj! - ölelte meg anyukája. Ez a kedvesség megnyitotta Petit és elkezdett beszélni.

- Igen, de az az én hibám lett volna, ha mégis! - mondta bűnbánóan

- Miért lett volna a te hibád? Hiszen az, hogy kiesett a kerék csak egy szerencsétlenség. Lehet, hogy csak ezt az egyet véletlenül kihagyták, mikor ellenőrizték a kerekek állapotát. - adott választ a történtekre a mormota asszony.

- Nem! Én voltam az! - erősítette meg Peti.

- Hogy érted ezt fiam? - kérdezte anyukája.

- Tegnap este, mikor elaludt mindenki, én kimentem és meglazítottam a szekér kerekét. Nem volt egyszerű, de úgy csináltam, ahogy apától annak idején láttam. - mesélte a mormota.

Most anyukája nem jutott szóhoz, de Peti már választ is adott arra a kérdésére, amit fel szeretett volna tenni a felháborodott szülő.

- Nem akartam elmenni az erdőbe. Annyira jól érzem magam a réten és szeretném, ha nem kellene visszamenni, hanem egész évben itt maradhatnánk – mondta Peti.

- Oh, Peti! Ezt el kellett volna mondanod, ahelyett, hogy ilyen nagy butaságot csinálsz. A réten minden mormota szeret lakni, de az erdőben szerintem ugyan olyan jó. Mikor jön a nagy hideg, akkor az erdő és benne a lakok sokkal melegebbek. Csodás otthonunk van az erdőben is, igaz nem annyira világos és nyitott, mint a rét, de éppen ezért talán izgalmasabb is a fák árnyékában. Képzeld el, ha az őreink, akik egész idő alatt, mikor a réten élünk vigyáznak ránk, mi lenne, ha télen is végig kint kellene őrködniük. Mi mormoták nem bírjuk a hideget sokáig, ezért töltjük bent az otthonunkban a tél nagy részét.

- Tudom, azóta már rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog ismét Élet erdejébe menni. Nagyon sajnálom, hogy ilyen butaságot csináltam. Ha tegnap lenne, biztosan nem tenném meg ismét.

- Jaj Péterkém! Ugye látod, hogy mi történhetett volna és, hogy így is mi történt? Mekkora kalamajkát okoztál! - összegezte anyukája a történteket.

Közben a férfiaknak kötél segítségével sikerült felhúzniuk a kereket és odagörgetni a sérült szekérhez. Nem lett semmi baja egy-két karcoláson kívül.

- Na Peti! Most szaladj és kérdezd meg, mit segíthetsz! Ha kész vagytok, akkor az úton még apukáddal visszatérünk a történtekre.

A szerelő csapat ügyesen felemelte az addigra már üres szekeret és pillanatok alatt visszahelyezték a legurult kereket. A csavarok erősítését az apuka maga végezte, majd többször is visszaellenőrizte mind a négyet.

- Kész vagyunk! - jelentette ki ezután

- Rendben! Indulunk tovább! Igyekezzünk, mert a nap már lemenőben van. - adta ki a parancsot a vezér mormota.

Peti az apukája mellé sündörgött és miközben mentek elmesélte a történteket. Apukája nem lepődött meg, valahogy gondolt rá, mert eszébe jutott egy korábbi beszélgetésük, amiben Peti említette neki, hogy mi lenne, ha egész évben a réten maradnának. Emlékében élt, hogy nem szívesen csatlakozott a szekerek karbantartásához. Minden esetre azon meglepődött, hogy a fia ennyire erős. A történet végén az apuka csak összenézett az anyukával és a következőket mondta:

- Tudod Peti! Nagy hibát követtél el, aminek nagyon rossz vége lehetett volna! Azonban annak nagyon örülünk, hogy bevallottad, amit csináltál. Ehhez bátorság kell! Tudtad, hogy nem fogunk örülni neki és hogy büntetés is vár. Ennek ellenére elmondtad. Ígérd meg, hogy ha valami bánt, akkor megbeszéled velünk és ha nem figyelnénk rád eléggé vagy úgy érzed nem értenénk meg, akkor mondd el még egyszer nekünk! Igyekszünk megérteni.

- Sajnálom apa! Bocsánatot kérek! - mondta Peti és könnyek gördültek le az arcán.

- Rendben van fiam, megbocsátunk és megveregette a hátát az apukája.

- Amikor visszaérünk Élet erdejébe sokkal több feladatot kapsz majd a beköltözésnél és utána a télre való felkészülésben is. Továbbá fontosnak tartom, hogy ne csak tőlünk, hanem a többiektől is bocsánatot kérj, elvégre az egész mormotanép miattunk állt meg, hogy segíthessen nekünk. Egy hónapig vállaltuk, hogy az idős Kamilla néninek ebédet viszünk, a te feladatod lesz, hogy minden nap elvidd neki az iskola után és megkérdezd, hogy mit segíthetsz ezen kívül.

- Igen apa! - válaszolt felszabadultan a kis mormota kölyök.

Már sötét volt, amikor megérkeztek Élet erdejébe a mormoták. Kis lámpásokkal mindenki hamarosan megtalálta otthonát. Nem ekkorra tervezték az érkezést, de mégis boldogok voltak, hogy végül minden baj nélkül otthon lehetnek Élet erdejében.

 

16. rész

A nagy segítség

A NAGY ÚT UTÁN MINDENKINEK JÓL ESETT A PIHENÉS. Ma, az egyébként korán ébredező mormoták is megengedték maguknak, hogy egy kicsit tovább maradjanak az ágyban. Úgy tűnt, ezt Élet erdeje is megértette, hiszen néma csend volt. Egy kicsit szokatlan is volt ez a nyüzsgő réti élethez képest. Bizonyára ez azzal is magyarázható, hogy a költöző madarak már régen elrepültek a melegebb vidékekre, az itt maradottak meg már fáztak a kora hajnali koncertekhez. Így inkább összebújtak párjukkal, a dalolást pedig egy kicsit későbbre halogatták.

Azért az ébredést sem lehetett akármeddig húzni a mormoták népénél, mert hát – bár már megérkeztek – de ilyenkor az új élet is feladattal jár. A szekerekre felpakolt holmikat, bár rendezetten lettek felrakva, azért csak ki kellett pakolni, helyre tenni azokat. A friss befőtteknek, gyógyfüveknek helyet találni és persze az új játékok sem maradhattak a szekéren. Mindenkinek meg volt a feladata. Egy gyorsan elkészített reggeli után könnyebb volt mindez. Az asszonyok egy nagytakarítással kezdték meg a feladatok sorát, melyhez a fiatalabb mormoták is csatlakoztak. Egy-egy portörlő ronggyal, egy seprűvel mindenki a maga részéért volt felelős. Érdemes volt becsülettel végezni a munkát, mert a kitakarított lak az egész családot jó érzéssel töltötte el.

Zoé gyorsan dalolva végezte a feladatát, Gege szépen, alaposan, Ari pedig átviccelődve az egészet.

- Most jobbra fordul, fékez és indul!!!- játszott a ronggyal a kis mormota, mintha az autó lenne. Gege is kedvet kapott a vidám takarításhoz.

- Csináljunk egy versenyt! - szólította fel testvérkéjét.

- Rendben, rajt! - lelkesedett Ari

- Várjál! Elkészülni, vigyázz és rajt! - igyekezett Gege a pontosságra.

A por eltűnt, a fiúk meg élvezték a takarítás eme módját.

- Apus! Annyi új lekvárunk van, hogy nem fér el a polcokon. Tudnál nekünk készíteni egy újat? - kérdezte Anyus, túlkiabálva a versenyt.

- Hát persze! A fiúk végeztek már idebent? - érdeklődött Apus

- Igen, végül is elvégezték azt, amit kértem tőlük. - válaszolt Anyus elégedetten a végeredményt látva.

- Rendben fiúk, akkor gyertek, készítsünk egy új polcot a kamrába. Van nekem egy kiszáradt fadarabom a raktárban, nézzük csak meg!- szólította fel őket a mormota apuka.

Az ifjú mormoták mindig nagy örömmel vettek részt a barkácsolásban édesapjukkal, így most is. Nem volt nagy munka, így hamar végeztek így hárman.

Zoé pedig szívesen maradt bent anyukájával a házban segédkezni.

- Még megtisztítom az ablakot, feltesszük a függönyt és már kész is vagyunk a takarítással. - sorolta Anyus, hogy mi van még hátra.

- Szedhetek néhány színes falevelet az asztalra addig? - kérdezte Zoé, aki mindig szerette, ha van az asztalon valami szép dísz vagy virágcsokor.

- Hát persze, édesem! Nagyon jó ötlet! - lelkendezett Anyus, de Zoé már nem is hallotta a végét.

Gyönyörű ősznek ígérkezett. Nappal még jó meleg volt, ezernyi ágra sütött a nap. Így a levelek szebbnél-szebb színekben pompáztak. Még egy kis meleg, egy kis vidámság a napfényben, amit a mormoták igyekeztek is kihasználni.

Minden családnál hasonlóan zajlottak az események. A költözéssel megkezdődött a télre való felkészülés is. Igen, az még hónapok múlva jött csak, de már most el kellett kezdeni a munkálatokat. Így tervezte ezt Petiék családja is. A kis mormota, mióta megcsinálta a galibát és látta annak rossz következményeit, meghúzta magát és szorgosan beállt a felkészülésbe.

- Peti! Ma még nincs iskola, ezért ha itthon elvégeztük a dolgainkat, akkor te is eljössz velünk Kamilla néninek segíteni. - mondta apukája.

- Jó, apa! Mit fogunk csinálni? - érdeklődött Peti.

- Mire odaérünk már valószínű, hogy Olga tanítónő végez a takarítással, mi lepakoljuk a szekeret. Majd szétnézünk a kamrában, hogy mennyire áll készen a téli napokra. A héten a kertet is rendbe tesszük.

Már indult is apa és fia az idős Kamilla nénihez. Ahogy elhaladtak néhány lak előtt, mások is kedvet kaptak, hogy csatlakozzanak Petiékhez.

- Itt vagyunk Kamilla néni! - hamarosan kiáltottak is neki örömmel.

- Jöttünk, hogy segítsünk! - folytatták.

- Ó, egy egész csapat, így gyorsan fogunk végezni – mondta Olga tanítónő, aki Karcsival már kora reggel óta itt takarított az idős mormota hölgynél.

A saját lakjuk várhat! - beszélték meg egymás között.

- Kedveskéim! Milyen nagy segítségek vagytok! Én már ezt nem tudnám megcsinálni egyedül! Köszönöm szépen! - hálálkodott az idős Kamilla néni.

- Nagyon szívesen! Akkor munkához is látunk! - mondta az egyik mormota apuka.

A szekeret a sok szorgos kéz tényleg gyorsan lepakolta, a dolgok elrendezése már a hölgyek feladata volt. Közben a férfiak milliónyi barkács feladatra bukkantak. Kilazult csavarok meghúzása, a hideget beeresztő ajtók és ablakok javítása, egy kis festés javítás, csap cseréje és sorolhatnám tovább. Volt ott feladat bőven. Az idős Kamilla néni már nem tudta kellőképpen rendben tartani az otthonát, mióta egyedül maradt. Igyekezett ő és időnként kért is segítséget, de most úgy tűnt a jövőben erre sokkal gyakrabban szüksége is lesz. Apák fiaikkal, anyák lányaikkal mind-mind Kamilla néninek segítettek. Most az volt a legfontosabb, hogy az ő otthona legyen kész, aztán meg mindenki a magáét rendezhette tovább.

- Ó, leesett a szög! Légy szíves add már fel nekem Beni! - kérte apukája.

- Itt van apa, eléred? Én is beverhetek egyet? - kérdezte a kis mormota.

- Ha majd lemegyek!- válaszolt az apuka. Így is történt. Beni nagy lelkesedéssel vette át a kalapácsot és a szöget apukája kezéből.

- Akkor ezt a szétesett szekrényt próbáljuk meg helyreállítani. Mutatom, ide verjél be egy szöget! - kérte apukája.

Persze mondanom sem kell, hogy a többiek ezt látva mind kedvet kaptak és sorakoztak, hogy ők is részesüljenek a feladatokban. Az apukák ügyesen kitaláltak mindenkinek valami hasznosat.

Kamilla néni csodálattal és meghatottan nézte hol karosszékéből, hol pedig egy kicsit lepihenve az ágyából, hogyan alakul otthona. Időnként ő is bekapcsolódott a rendezgetésbe.

- Ezt ide teszem kedveském, mert innen könnyen elérem. - rakott helyre egy gyógynövényes dobozkát.

- Rendben, Kamilla néni tudja végül is, hol a helye. - válaszolt Dodó, aki szintén beállt a munkába családjával együtt.

- Tessék nézni Kamilla néni, milyen ragyogó lett ez a függöny! - hívta fel a figyelmét az idős mormota asszonynak.

- Milyen jó illata van! Mint nálunk! - szólt Zoé.

- Mi lenne, ha készítenénk egy kőszobrocskát Kamilla néni párkányára, ha kinézne akkor mindig ránk gondolhatna. - lelkesedett Rácsi.

- Ez jó ötlet!- értett egyet Zoé.

- Kimehetünk kavicsot gyűjteni? - kérdezték a lányok.

- Hát, persze! Csak öltözzetek fel, mert már hűvös van odakint! - kérték őket az anyukák.

A munkálatok szépen haladtak, sokkal gyorsabban, mint ahogy azt Peti apukája tervezte. Így csapatban, ennyi segítő kézzel könnyű volt. Az egész hétre tervezett munka nagy része délutánra már kész is lett. A mormoták egy része hazament és otthon folytatta tovább a teendőket. Másik részük, pedig csak egy finom ebédre tért haza, aztán folytatták a kerti munkálatokat. Sürgette őket a természet és ha már délelőtt ilyen nagy segítséget kaptak, akkor hát elhatározták, hogy ha lehet, még ma végeznek a teendőikkel. Mert munka, a tél beállta előtt, akad még bőven Élet erdejében.

- Nos, fiúk, akkor itt vannak a kosarak. Geri, Beni és Ari, ti szedjétek össze a diókat a fa alól. Mi pedig kiássuk a föld alatti terméseket. - jelentette be Peti apukája, aki még néhány férfi mormotával el is kezdte a kitermelést.

A fiúk már igyekeztek is kis kosárkáikkal a nagy diófához, hogy a nagyobb kosarakat minél előbb megtöltsék a finom dióval.

- Azta! Mekkora diók! - szólalt meg Gege.

- Tényleg! Én sem láttam még ilyen nagyot. - válaszolt Beni.

- Igen fiúk! Ez egy óriás fajta, Kamilla néni férje annak idején ezt Ezüst erdőből hozta. Kis facsemete volt még. Elültette és gondosan ápolgatta utána is. Amíg meg nem szokta az új helyét öntözte és kapálgatta körülötte. Volt egy év, amikor úgy tűnt teljesen kiszárad, elkapott valamilyen betegséget, aztán Jancsi bácsi lepermetezte valamilyen gyógynövényes csodaszerrel és néhány hét alatt helyre is jött. A következő évben már megint volt rajta dió. Évről-évre egyre több lett. Sokszor vitték kiállításra, adtak belőle a nagy ünnepeinkre. Pompás torták és sütemények készültek belőle. - emlékezett vissza Apus.

- Ha tele van a kosár, akkor bevisszük a kamrába! - mondta a másik mormota apuka.

Hamarosan az öt hatalmas kosár tele lett az óriás diókkal.

- Vigyetek a közös raktárba is bőven és magatoknak is! - kérte őket a kint sétálgató Kamilla néni. Ahogy ment, lehetett látni rajta, hogyan élednek fel benne is az emlékek. Csodálatos éveket töltöttek el ebben a kertben Jancsi bácsival. Mindig példás kertészei volt a mormoták népének. Sokan jártak hozzájuk tanácsot kérni.

- Kamilla néni, majd mi segítünk megtörni a diókat! - szakította félbe a néni elmélkedését Ari.

- Az nagyon jó lesz kedveském! Akkor én meg sütök cserébe valami finomat nektek! - ült ki a tervezés öröme Kamilla néni arcára.

- Milyen jó is lesz az a téli hidegben! Gőzölgő diós sütemény, forró teával. - álmodozott el Gege és csak a felszólítás egy-két foszlányára figyelt fel.

- Na, akkor van még néhány óránk a sötétedésig, ha gyorsak vagyunk az ásással, végezhetünk is. - biztatta az ott lévőket Peti apukája.

Ahogy a nap készül elköszönni a földtől, úgy egyre hűvösebb lesz. Apus mindig is egy gondoskodó ember volt. Most is észrevette, hogy az idős mormota hölgy már fázik odakint.

- Kamilla néni! Tessék most már bemenni, megrakom a kályhát, hamarosan kellemes idő lesz bent. - mondta Apus.

Mondanom sem kell, hogy természetesen a tűzrakásban is volt nagy segítsége Apusnak. Gege, Beni és Ari senki kedvéért nem hagyta volna ki ezt a feladatot sem. Alaposan megrakták a tavalyról megmaradt, száraz fával a kályhát. Hamarosan Kamilla néni, a tűz beszédes ropogását hallgatva, bent a tiszta, feldíszített szobájában üldögélt.

A kinti munkák a tervek szerint haladtak. A kert nem volt hatalmas, ezért a három ásó mormota apa még sötétedés előtt elvégezte feladatát. Az eredmény, egy télre előkészített, pihenni térő kert lett.

A mormotakölykök apukáikkal együtt elfáradva, de mégis jól eső érzéssel bandukoltak haza, hogy segítségére lehettek egy idős mormota hölgynek. Otthonaikban a szorgos feleségeknek köszönhetően meleg várta őket és ínycsiklandozó vacsora illat.

- Jó volt segíteni Kamilla néninek! - jegyezte meg Peti, apukájának.

- Igen, fiam. Folytatjuk!- zárta le a mai napot a dolgos mormota.

17. fejezet

Búcsú a melegtől

IDÉN KÜLÖNÖSEN SOKÁIG VOLT CSODÁS ŐSZ. A fák lombkoronái a szivárvány szinte minden színét magukra öltötték. A bíbor vöröstől kezdve, az aranysárgán át, egészen a sötét liláig. A vidám napsütés mindenkiből lelkes munkást varázsolt. A nebulók örömmel keltek fel reggeleként és igyekeztek az iskolába, hogy kihasználják az időt, hogy még találkozhatnak egymással és együtt lehessenek. A felnőtt mormoták meg gondosan készülhettek fel az előttük álló télre. Az idősebbek előre jelzései alapján ez a tél is keménynek ígérkezett és mivel általában igazuk volt, mindenki komolyan vette a feladatát. A férfiak járták az erőt és a kidőlt, elöregedett fákat kivágták és felhasogatták, majd beszállították a fáskamrákba. A kerti munkák közös feladatok voltak, az asszonyok betakarították még a megmaradt terményeket, a férfiak pedig ezután felásták a talajt, hogy minél több csapadékot szívhasson magába a tél folyamán. Felkészítették tehát a megszelídített természetet is a mély alvásra. Igen jól haladtak a feladatokkal!

Ma délutánra kökényszedést terveztek a családok. Aminek akkor jön el az ideje, ha már megcsípi a dér és zamata édessé válik. Persze, ebből az iskolások sem maradhatnak ki, ezért is az időzítés. Mivel ezt Olga néni is tudta, ma különösen igyekezett időben befejezni a tanítást és már ebéd után hazaengedni a nebulókat.

- Én már ki is hoztam a kosaramat Beni! - toppant oda Ari a kint játszadozó kis mormotához.

- Igen? Én még felépítem ezt a kis házikót a bogaraknak, hogy legyen hova bújniuk télen.

- Segíthetek? - kérdezte Ari.

- Persze! Akkor gyorsabban végzünk és mi is mehetünk majd a többiekkel. - válaszolta a kis barát.

- Az alap már kész, sárból gyúrtam, most kellene a falakat felépíteni. Gyűjtöttem fát hozzá. Itt van, kezdjük el rakni! - vezette az építkezést a tervező.

- Rendben! Jó kis házikó lesz ez! - lelkesedett a kisebbik.

Aztán fát a fára rakva, ügyesen megépítették a kis menhelyet. A tetőt rátéve egy komplett házikó lett.

- Kész! Akkor nyitva hagyjuk az ajtaját és ha igazán hideg lesz, biztosan betalálnak a bogárkák majd. - mondta Beni. Ha meg nem, akkor segítünk nekik! Amiket most találunk az erdőben, azokat el is hozhatjuk a kertbe! - javasolta Ari.

- Hát ti meg mit csináltok fiúk? - kérdezte őket Apus.

- Házikót építettünk a bogaraknak. - válaszolt Beni és aztán tüzetesen elmesélte a mormota apukának, miért készítették.

- Akár jó ötlet is lehet! Tudjátok, hogy élik túl a telet a bogarak? - kérdezte Apus.

- Nem! Hogyan? Hiszen nincs házikójuk, fűtésük. Nem fagynak meg? - kérdezték a kis mormoták.

- Nem! A legtöbbjük túléli a telet. Vannak bogarak, akik fogják magukat és melegebbre vándorolnak, mint például a madarak is. Vannak, akik pedig elvermelik magukat a föld alá vagy keresnek valamilyen rejtekhelyet és miközben a szervezetük elkezd egy télálló anyagot termelni, ők maguk pedig egy mély álomra hajtják a fejüket. Bevackolódnak és legközelebb már csak tavasszal bújnak elő. Hasonlóan hozzánk. Ahogy megérkezik a tél, úgy mi is bevonulunk az otthonainkba és nem nagyon jövünk ki, esetleg csak nagyon ritkán egy-egy hóember építésre. De akkor is jól felöltözve, mert nem nagyon bírjuk a hideget. Vannak olyan rokonaink, akik még nem is látták a havat, mert késő ősszel elalszanak és legközelebb csak kora tavasszal bújnak elő. Sok-sok állat döntött így Élet erdejében. Hatalmas csend van a téli erdőben. Aki mégis télen is járja az erdőt, legfeljebb csak némi durmolást hall ki a fák közül.

- Na, de fiúk! Úgy hallom, megérkeztek az iskolások! Meg van a kosaratok? Igyekezzünk, mert azért most már igen hamar sötétedik! - siettette Apus a kölyköket.

- Én még beszaladok érte! - válaszolta a tervező mormota, aki még gyorsan egy elégedett pillantást vetett a művükre.

Összeállt a kis csapat, a két család, mint jó barátok együtt indultak el a szüretre. Kacaj, öröm és izgatott várakozás töltötte el őket az idei szüret miatt.

- Karcsi felfedezett egy fiatal, de már termő kökényest, éppen tegnap beszélgettünk róla. Menjünk oda! A házuktól nem messze van a tó irányában. - irányította a kis csapatot Jenő, a szomszéd mormota apuka.

- Ott a helyünk! - lelkendezett Apus és már indultak is.

Tényleg nem volt messze, csak takarásban eddig. Egy kis ösvényen kellett átmenni, a tó irányába. Felfedezetlen maradt ez a hely egészen ezidáig. Biztosan sok ilyen rejtély van még Élet erdejében, hiszen hatalmas.

- Hát ez tényleg csodás! - örvendeztek az anyukák.

- Ki kóstolja meg először? - kérdezték.

- Én, én! És már szaladt is az ifjúság a feketén ragyogó, friss kökényesbe.

Mindenki kapott belőle egyet-kettőt, aztán ki tudja még mennyit? Szüret volt a javából! Éppen jókor, megfelelő állapotban!

- Azért gondoljatok a lekvárra is! Szedjétek tele a kosarakat! - kérték az anyukák őket. De nem csak kérték, hanem ők maguk is élen jártak a szedésben. Szépen, lassan, ahogy a kölykök beteltek a friss kökénnyel, elkezdtek a kosarak is megtelni.

- Ó, milyen finom a kökénylekvár Anyus! - jó sokat készítsünk belőle kérte Gege anyukáját.

- Igen! Majd mi segítünk! - csatlakozott Zoé.

- Holnaptól hétvége van, úgysincs iskola akkor már reggeltől is segíthetünk ajánlkozott Dodó.

- A magokat pedig elvetjük a kiskertünkbe! Rendben Zoé? - tervezte Rácsi, aki nagy örömmel gondozta a saját kertecskéjét.

- Persze! Aztán majd tavasszal kikelnek a mi kis kökénybokraink és otthon is szüretelhetünk – tervezte Zoé.

- Úgy látom, hogy tele is lettek a kosarak.

- Jó sokat sikerült idén gyűjtenünk! Lesz munkánk bőven, de lekvárunk is! - mondták a háziasszonyok.

- No, most már induljunk, mert erőteljesen sötétedik! - szólították fel a családot az apukák.

- De jó, hogy mi is itt lehettünk! - hálálkodott Gege.

- Köszönjük! - mondták a többiek.

Hamarosan hazaértek az erdő mormotái. Az ősz késői szakaszában már hűvös is volt ilyenkor. Jó eső érzés járta át a családot, amikor az apukák egy-egy fahasábbal meleggé tették az otthonokat. A csodás napfürdőzés után Anyus ínycsiklandozó vacsorát tálalt fel kis családjának.

- Göndörre font kalács, szamóca dzsemmel a rétről! Apus pedig reggel még hozott nektek a csodatejből. - mondta Anyus.

- Még idén utoljára! Már így is kevés volt. Fáznak a tejfák. Amit el tudtunk raktározni, annyi maradt. - tájékoztatott Apus.

A ropogó tűz, a benti közös, gyertyafényes vacsora, a felkezdett lekvár mind-mind a tél közeledtének érzését csalogatta elő a mormotákból. Zoé Geri és Ari eltűnődve bámultak ki a sötét ablakon. Gondolataikban átfutottak az idei év történései, a barátokkal együtt eltöltött idő, a sok nevetés, vidámság, a réti élet, az iskola, a közös ünnepek. Csodálatos idő volt mögöttük. Egy kicsit bánták is, hogy vége lesz egy darabig az ilyen nagy találkozásoknak. De tudták a tél elmúltával, ismét együtt lehet majd a mormoták népe, de addig is találkozhatnak, - ha nem is olyan gyakran – a barátaikkal.

Másnap a sok szorgos kéz elkészítette a finom lekvárt. A kamra polcai éppen megteltek az újabb üvegcsékkel. A magokat a lányok elvetették, bízva abban, hogy a következő évben azokból újabb és újabb kis csemeték fejlődnek. Még néhány fadarab felhasábozása után a fatároló is tele lett, hála a fiúk nagy segítségének. Elkészültek! Felkészültek a télre. Éppen időben, hamarosan egyre hidegebb lett, már napközben is. Gyakran esett az eső, járhatatlan sárossá váltak az utak. A kiszámíthatatlanul feltámadó szélviharok miatt Olga néni is bezáratta az iskolát. A kölykök otthon, szüleikkel folytatták a tanulmányaikat. Az idő múlásával, az esőt először havas eső, majd sűrű havazás váltotta fel. A tájat belepte a hó. Igazuk volt az idős, tapasztalt mormotáknak, kemény hideg várt Élet erdejére. Viszont sok pihenés, szórakozás a családdal, meleg együttlétek, mind emellett a téli táj szépsége is lenyűgözte őket.

A különböző alakokká vált fehér fák, a gyönyörű jégvirágok az ablakon, a süvítő szél durmolása mind-mind csodálkozással töltötte el a mormoták népét. Élet erdeje téli ruhát öltött és így hófehéren is csoda szép volt.

Ha szeretnél találkozni a mormoták népével, kérd meg a szüleidet vigyenek el téged is Élet erdejébe!

VÉGE