A béka királylány bálja

A béka királylány bálja.

A tomboló szél őrjöngve rohant végig az utcákon, a keze fejével tetőket repített a levegőbe, hatalmas tölgyfák hajoltak lábaihoz. A vízesés újra mozdulatlanná dermedt félelmében, a madarak odúikba menekültek, de aztán másnap csodára ébredt a világ, nyoma sem volt már a sötét erőknek, napfényben fürdött a táj. Üzent a Tavasz. A füveknek, fáknak, már megsúgta a titkát, tehát ők már tudták, milyen ruhában érkezik a farsangra. Bár sokan emlékeznek még a tavalyi, pompás öltözékére,-magnólia virágokból összeállított fejékére, hogy amikor a bálterembe lépett mindenkinek elállt a lélegzete.

Vajon az idén milyen új csodákkal lep majd meg minket a Tavasz? Hóvirágok, fehér és kék ibolyák, krókuszok és kockás liliomok nyílnak tán a lába nyomán, mert ugye a Tavasz, rózsás kedvű, friss reménységgel kecsegtető.

Nos, még nem tudom, mindenesetre sikerült máris meglepnie, mert a farsangi meghívót egy hermelinnel már január végén elküldte, pedig általában a békákkal szokta, hiszen a hermelin legtöbbször áprilisig alszik a kotorékában, de úgy látszik, hogy az idén hamarabb ébredt fel. Nos, végül is mindegy, gondoltam, amikor kinyitottam a levelét. A következő állt benne:

„Meghívó a Béka királylány báljára.”

-Mi? Hát léteznek Béka királylányok? Mert eddig még csak a béka királyról hallottam…

-Te nem ismered a béka királylány történetét?-kérdezte Valentina, az orosz fodrásznőm, amikor megemlítettem neki a bált. Hát nem.

-Elmeséljem?

-Igen! S miközben Valentina a hajamat szárította a következő pompás történetet osztotta meg velem:

„Szóval volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy király és annak volt három fia. Kettő hamar talált feleséget magának, de a harmadiknak valahogy sehogy sem sikerült megfelelőre lelnie. Az egyik azért nem tetszett neki, mert túl fennhéjázó volt, a másik szegény, a harmadiknak meg egy bibircsók éktelenkedett az orrán. Amint így már-már elkeseredett amiatt, hogy a bátyjai milyen hamar megtalálták az igazit, ő meg még mindig nem, az egyik éjjel egy sas jelent meg álmában, aki azt mondta neki, hogy holnap menjen el vadászni, lője ki a nyilát és ahova esik, ott megtalálja majd a szíve hölgyét!

És a királyfi így is tett. Elment vadászni a szomszédos erdőbe, majd egy tóhoz ért, ott kilőtte a nyilát, ami a szép zöld tó kellős közepébe esett. Ezt látván ismét elkeseredett a királyfi, hogy most hogyan tudja kihozni a onnan a nyílvesszejét? Amint így tűnődött magában, egyszer csak kiugrott a tóból egy csúnya, varangyos béka, és megszólalt:

-Mi bajod, te királyfi, miért búsulsz? Ránézett a királyfi meglepődve a békára, majd a következőt kérdezte:

-Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?

Mire így felelt a béka:-Nem csak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye, szeretnéd visszakapni a nyílvessződet? No, ne búsulj, én visszahozom neked, azzal a feltétellel, ha feleségül veszel engem.

Nagyot kacagott erre a királyfi:-Mit beszélsz? Hogy én téged feleségül vegyelek? Téged, egy ilyen csúf békát?

-Hát jól van -mondta a béka -,ne vegyél feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvessződet. Mit gondolt, mit nem erre a királyfi, azt mondta a békának:

-No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, hát feleségül veszlek. S a béka, amint ígérte visszahozta a királyfi nyilát.

Azzal felült a lovára, maga elé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben rájuk esteledett az erdőben, így ott maradtak éjszakára, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjon, fölpattant a lovára, s úgy otthagyta, mintha ott se lett volna. Vágtatott, mint a szél, sőt még a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult ettől a förtelmes állattól. Az ám, de ahogy visszanézett véletlenül, mit látott? Ott ült a béka a lovának a farán!

-Ugye, meg akartál szökni tőlem? - mondta a béka. -De megállj, ezt még megkeserülöd!

Így mit tehetett a szegény királyfi, ha nem akarta azt, hogy a béka bosszút álljon rajta, akkor továbbra is magával kellett vinnie. De nem nyugodott bele, megpróbált másik éjjel, harmadik éjjel megszabadulni a békától, de amikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, mindig ott ült a béka a lovának a farán, és megfenyegette őt másodszor is, harmadszor is:

-Megállj, királyfi, ezt még megkeserülöd! Mit volt, mit nem tenni, haza kellett vinnie a békát. Otthon még mindig lakodalmat ültek a bátyjai, folyt a dínomdánom. Amikor a királyfi lehorgasztott fejjel, búsan bement a palotába, kérdezte tőle az apja, kérdezték a bátyjai, hogy

-No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?

Mondta a királyfi erre nagy búsan: -Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg! Kimentek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyt.

Kérdezték tőle ismét:-Hát hol van az asszony? –

-Itt van ni!- mondta a királyfi.-Ott ül a lovamon. És akkor meglátták a békát. Hej, szörnyű haragra gerjedt erre a király! Hogy őt így megcsúfolta az udvara előtt a legkisebb fia! Abban a minutumban kitagadta a királyságából, ki az országából, ki mindenéből, azt mondta neki:

-Fel is út, le is út, többet ne is lássalak. Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elhagyta az apja palotáját. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta mögött, nem szólt egy szót sem. Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ott megállt, kikötötte a lovát, maga pedig leheveredett egy fa alá, és elaludt. Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól, mert egy olyan palotában ébredt fel, aminek minden köve gyémántból volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szépség lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Bezzeg, hogy megváltozott egyszerre a királyfi hangulata. Gyöngéden megfogta a felesége kezét, s azt mondta:

-Te az enyém, én a tied, ásó-kapa, s a nagyharang válasszon el minket! Mosolygott a széplány, és ő is azt mondta:

-Ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket! Hanem azért azt gondolta magában: "Megállj, te királyfi, még megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!"

Telt-múlt az idő. Nagy békességben éltek, de a békából lett királylány sokszor elkomorodott, mert ugyan szerette az urát, de nem tudta neki elfelejteni azt, hogy háromszor elhagyta. Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik, egy nap megkérdezte tőle, hogy:

-Talán bizony nem szeretsz, drága feleségem, hogy mindig szomorkodsz?

Azt felelte erre a béka királylány: -De bizony szeretlek, édes férjem uram, hanem azt nem tudom megbocsájtani neked, hogy valaha olyan erősen gyűlöltél. Pedig láthatod, nem voltam én mindig förtelmes állat, mint amikor először megpillantottál engem. A szomszédos király leánya voltam. Értettem a bűbájos tudományokhoz, sok embert elvarázsoltam, ha valamit kitaláltam, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni a Mocsárkirály, s hogy nem mentem hozzá, békává varázsolt, s arra ítélt, hogy mindaddig béka maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget.

-Hej, ha én ezt tudtam volna drága kis feleségem!-mondta bűnbánó hangon a királyfi - bizony, nem szomorítottam volna meg a szívedet! A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában:

-Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél. Idő közben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes, ragyogó várkastély, hogy az övé eltörpül mellette. Kiderítették azt is, hogy nem más, mint a kitagadott fia építtette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy biztosan az ő bosszúságára építtette a várat a legkisebb fia. Mindjárt üzent neki, hogy takarodjék ki az országából, mert különben lesz hadd el had. Ezt hallván elszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta neki, hogy ne vegye komolyan az apja fenyegetőzését. Majd eligazít ő mindent annak rendje-módja szerint.

Visszaüzent az öreg királynak:

-Hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá. No, bizony, az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap, akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép feleség, nem hiába értett a bűbájhoz, egy minutára annyi katonát varázsolt elő, hogy az ég is elfeketedett a látványától. Úgy szétverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradt belőle. Csak az öreg királynak, s a két idősebb fiának hagyták meg az életét: hagy menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé ne háborgassák.Telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, a fiatal pár nagy békességben élt. Hanem a béka királylánynak még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, amikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egy nap az urának:

-Kedves uram, emlékszel-e, hogy amikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondtad, hogy ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket? Azt felelte erre a királyfi:

-Persze, hogy emlékszem, drága feleségem.

-Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?

-Arra is emlékszem, nem tagadom, kedves feleségem.

-No, bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én hagylak el téged. De még mielőtt elmennék, adok egy gyűrűt neked emlékül az együtt töltött szép időkre. Isten áldjon.

Ezt hallván a királyfi megdöbbent, de hiába kérlelte, könyörgött a feleségének, hogy ne hagyja el, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el, a királylány nem hallgatott rá, csak kifordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Se apja, se anyja, se felesége, se országa, se hazája, mert reggelre még az a szép ragyogó vár is eltűnt, ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, ahol akkor éjjel megháltak, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.

-No, édes lovam -mondta nagy búsan, -összekerültünk megint, most mehetünk ismét világgá. Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át, addig ment, mendegélt, míg a rengeteg erdőben egy malom elé ért. Bement a malomba, s köszönt a molnárnak, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:

-Adjon isten jó napot, molnár uram!

-Fogadj isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

-Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.

-No, akkor állj be hozzám molnárlegénynek. Nekem se gyermekem, se senkim nincs a világon, ha jól viseled magad, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat. Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de volt valami furcsa ebben a malomban, mert őrölnivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz őrölnivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet. Meg is kérdezte egyszer az öregtől:

-Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrölnivaló, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom?

-Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te alszol.

-Hát, aztán hová viszi?

-Hm, öcsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a tetején áll egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a "frász".

-Ne félj -szólt a királyfi -,nem vagyok én kísértet. A malomból jöttem, hogy itt keressek munkát.

-Jól van-mondta a pékmester-,éppen szükség van egy inasra, felfogadlak annak. Hát a királyfi kitanulta a pékmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem látta, pedig miatta jött ide. Hetek teltek el, hónapok múltak, s ím, egyszer, amint kitekintett a konyha ablakán, látja, hogy éppen az ablak előtt sétál el egy szépséges szép hölgy, aki történetesen éppen az ő felesége volt! Hej, istenem, ettől kezdve nem találta a helyét. Mit csináljon most, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ezt, gondolt azt, végül arra jutott, hogy a gyűrűt belerejti egy cipóba, majd megtudja erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: beletette a gyűrűt a tésztába, és sütött belőle olyan ropogós piros cipót, hogy még a pékmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágta a cipót, s hát kigurult belőle egy gyűrű! Fölkapta az inas a gyűrűt, s jelentette a királynénak, hogy mi történt. Nézte, nézte a királyné, hol elsápadt, hol meg elpirult, végül hívatta a pékmestert:

-Ki sütötte ezt a cipót? Mondja a pékmester:-Az inas, felséges királyné.

-Akkor küldje ide mindjárt. Küldik a pékinast, be is megy a királyfi nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap Hét országra szóló farsangi bált tartottak. A királyné stílusosan béka királylány jelmezbe öltözött, csak hogy a férjét emlékeztesse az első "randevújukra"! 

-És azóta nálunk minden farsangkor megrendezik a Békabált a béka királylány tiszteletére!"-mondta Valentina. Én február 14-én tartom, szóval szívesen látlak!-tette hozzá.

-Rendben, ha Tavasz Békakirálylány bálja nem aznapra esik ott leszek!