Opál, az utolsó avar királynő

Opál, az utolsó avar királynő.

A sárosi hegyek között élt valaha az avarok utolsó, büszke királynője, Opál volt a neve. Övé volt a széles vidék a Branyiszlótól a Hernádig, a Kárpátoktól a Makovicáig. Kegyetlen uralkodónő volt, aki a vadászathoz is értett. Egy nap elhatározta, hogy egy olyan várat építtet, amilyen még nincs senkinek, és amiért az egész világ irigyelni fogja. Pedig volt már 3 vára is, de egyikkel sem volt megelégedve. Azonnal hívatta a főépítészét és megparancsolta, hogy az új vára olyan legyen, hogy csillogjon a napfényben, átlátszó legyen, mint a kristály, hogy minden szolgáját állandóan lássa, s az égig érjen! Amikor elbocsájtotta a mesterembereit, azok éjszakákon, nappalokon át törték a fejüket, hogy mi módon tehetnének eleget a királynő parancsának. Végre az egyikük kitalálta, hogy hát építsük sóból a várat, mivel a közelben volt egy nagy sóbánya. Jó ötletnek bizonyult.

Az építészek és a szolgák azonnal neki is láttak a munkának. Lementek a sóbányába, asztalnyi darabokat vágtak ki a sóból és a hegytetőn kezdték építeni Opál királynő kristály kastélyát.

Amikor megtudta ezt a királynő, nagyon megtetszett neki a terv, de hogy minél több legyen a sókocka, s minél magasabb a vár, megtiltotta, hogy bárki, akár csak egy csipet sót is elvigyen a sóbányából. Az egész népét kihajtotta a várépítéshez. A vár építés azonban súlyos problémákba ütközött, mert ha nappal építették, a nap sugaraitól elolvadt, ha esett, az esőben elázott, ha éjjel építették, akkor meg a szél hordta szét. Pedig a nép egyre hordta a só tömböket, mindenki ott fáradozott, sóhajtozott, de a sóvár mindig összeroskadt. A nép meg szenvedett, mert egy porszemnyi sót sem volt szabad elvinni a bányából, már az ételükbe sem jutott belőle. De minél jobban gyötrődött Opál népe, annál nagyobb volt a királynő öröme. A vár azonban csak nem akart felépülni. A szomszéd királyok, meg királynők viszont örültek ennek.

A sziszifuszi küzdelem közepette messzi földről egyszer csak előkerült egy vitéz harcos, Huba, aki Zalán fejedelem ellen harcolt. Dicső tetteiért Árpád vezér Nyitra és egyéb várak ispánjává tette, egyszersmind ajándékul tulajdon földet is adott neki a Zsitva folyó melletti területet egészen a Törzsök-erdőig. Huba gazdag lett, földjein megannyi birka és marha legelt. Most sóért jött a sárosi hegyekbe nagy szekerekkel, hogy az állatainak vigye. De sót ő sem kapott az avar királynőtől, aki azt mondta neki:

Sót csak akkor kapsz az állataidnak, ha 3 hónapig te is dolgozol a váram építésén!

Nem vagyok az alattvalód, királynő!-felelte erre Huba fejedelem. Nem parancsolsz te nekem!

Az én országomban én parancsolok, mert az én bányámban én vagyok az úr, s aki idegen országból jön, annak engedelmeskednie kell!-felelte gőgösen a királynő.  És még hozzátette, hogy: Eredj és dolgozz!

Huba nem szólt semmit, elég volt, hogy látta a nép szenvedését, megvolt a terve. Sarkon fordult és elment a harcosaiért. Három nap múlva megérkezett a serege élén, ráadásul átálltak hozzá Opál királynő alattvalói is, akiknek elegük lett a zsarnok asszonyból. Huba vitéz ostrom alá vette Opál királynő majdnem kész várát, letáborozott a vár alatti mezőn. Mivel azonban a királynő varázserővel bírt, alighogy a katonák lepihentek esti nyugovóra, a kezével végig simított a levegőn, mire a vitézek mély álomba merültek. Egyedül Huba fejedelmen nem fogott a varázslat, mert a kút mellett tábortüzet gyújtott, és a fekete füstön keresztül nem hatolt át a bűbáj. Amikor meglátta a mélyen alvó katonáit, próbálta felkelteni őket, de nem sikerült neki. Kétségbeesésében csak céltalanul bolyongott az erdőben, most az egyszer nem tudta, hogy mitévő legyen, majd ő is egyre fáradtabb lett, elnehezedett a járása, ledőlt a fűre, és elszunnyadt. Susogtak a fák, szentjánosbogarak villództak apró mécseseikkel, pára vonta be a fák alját, egy fülemüle énekelt, e pillanatban Huba előtt termett egy szép, mosolygó lány, akinek szarvas agancsos fejéke volt, és egy kardot nyújtott át neki:

Fogd ezt a kardot, erő költözik beléd tőle. Most ébredj fel, siess a nagy, fehér szikla alá, forrásvíz tör fel onnan, töltsd tele a vízzel a sisakodat, nedvesítsd meg vele a vitézeid szemét. Attól felébrednek.

Huba vitéz szemei ekkor kipattantak és felébredt. A kard valóban a kezében ragyogott, felállt és az oldalára kötötte, s máris érezte, hogy megsokszorozódott az ereje. Futott a forráshoz, tele merte a sisakját, s vitte a vizet az alvó tábor felé. A serege még mindig öntudatlanul feküdt, a varázslat óta meg sem mozdult. Huba vitéz mindegyik harcosához lehajolt, hintett néhány csöppet a forrásvízből a katonák lehunyt szemére, s íme, a kegyetlen varázslat megszűnt, a katonák sorra felébredtek. Felugrottak, kardjuk, lándzsájuk, íjuk után kaptak.

A királynő a sóvárának a tornyából ezt észrevette, és bosszankodva ráncolta össze a homlokát. Új varázslatba fogott. Miután tudta, hogy a katonák már napok óta nem ettek, kenyeret dobott eléjük az útra, amelyen felfelé kaptattak a várhoz. A vár körül futó patakba meg bort bocsátott. Ahogy az éhes katonák a kenyér után nyúltak, mindegyik kővé vált, a bor meg piszkos vízzé. De a varázskard megint segített, a kővé dermedt katonákat elég volt vele Hubának megérintenie, és újra visszaváltoztak hús-vér emberekké.

A királynő már csak egy utolsó varázslatban bízhatott, de ez egyben az ő pusztulását is okozta. Rájött, hogy Huba vezért, az ősellensége a Szarvas istennő segíti, ezért felhőszakadást idézett elő, vihart kavart, rá jégeső következett. De a királynő nem tudta megállítani az égszakadást-földindulást, így bemenekült a sóvárába, ami elsüllyedt vele együtt a föld mélyébe. Odalent viszont a Hegyi óriás lakott, akinek volt egy tava, egy széles és mély, hát nem éppen abba zuhant bele? A vár kövei azonnal elolvadtak benne. Így ért véget a kegyetlen Opál királynő története, aki nagyravágyásának az áldozata lett. Az emberek azonban jól jártak, mert azóta is odajárnak sóért. Csak felszivattyúzzák a vizet, lepárolják belőle a föld alatti Sóvárból a sót és finom ételeket főznek vele!