A Tűzgombák birodalma és a taplószedő mester

A Tűzgombák birodalma és a taplószedő mester.

Egy szép, őszi napon elindultunk gombát szedni a közeli erdőbe, mert azt hallottuk, hogy egy nemrég történt tűzvész után az erdőt szabályosan ellepték a tűzimádó Tűzgombák. A gyönyörű, napsütéses időben egy kis ideig az erdészeti főúton haladtunk, majd lehúzódtunk egy kavicsos útpadkára, ott kiszálltunk az autónkból, felkaptuk a gyűjtőzsákokat, és elkezdtünk felfelé kaptatni a lejtőn. Vörös tetejű tűlevelű fák és tűz által összetört sziklák mellett haladtunk el és hamarosan az új növésű, fiatal fenyőfák árnyékában, a vörös tűlevelű tufa alól előbukkantak a zömöknek tűnő tobozszerű finomságok: a Tűzgombák!

A helyi erdész még a gombaszedés előtt figyelmeztetett minket, hogy a pusztító tűzvész után nehezebb lesz talajt fogni. És valóban a csúszós, nedves hamu olyan volt, mintha jégpálya lett volna a tőzeg alatt, a fák gyökerei nélkül, amelyek megtartják a talajt. Erdőjáró tapasztalatainkból tudtuk, hogy a kiégett tuskólyukak és gyökércsatornák csúnya eséshez vezethetnek, ha nem figyel oda az ember, hogy hová lép és amint nagyon esősre és szelesre vált az idő, azonnal vissza kell fordulnunk, mert a széllökések könnyen kidönthetik a holt fákat. De az égre nézve láttuk, hogy az időjárás miatt nem kell aggódnunk, így a továbbiakban csak a gombaszedésre fókuszoltunk. Nagy örömünkre a lejtőn találtunk is egy kisebb kucsmagomba csoportot. Mivel a tűzgombák általában fürtökben teremnek – ha találunk egyet, valószínűleg több másik is van két tucat méteren belül. De a rejtélyes lábnyomok és a levágott gombatörzsek azt jelentették, hogy valaki már megelőzött minket!

És akkor megpillantottuk Pali bát, a taplógombaszedő mestert, aki arról volt híres, hogy ha az erdőben ráesteledett ott töltötte az éjszakát, mert sose félt. Egy fa alá tüzet rakott, s egy pálcával húzott egy kört, a pálcát a kör közepébe szúrta, s olyan varázsigét mormogott, hogy a körbe nem tudtak bemenni a boszorkányok. Mert persze azért babonás volt. Egyszer meg is járta, mert azt mesélte, hogy hét, piros csizmás lány ott táncolt a tüze körül, s azt énekelték, hogy:

-Nem kapsz toplót, Bancza Pali! Mert hogy ez volt Pali bá teljes neve.

De aztán elmentek, mert nem tudtak hozzáférni a mesterhez, mert a boszorkányok kört alkotva csak a kör körül táncoltak, de ártani nem tudtak neki. Aztán másnap a mágikus kört kitáncoló piros lábbelis menyecskék átváltoztak légyölő galócákká, a boszorkányok a táncukkal azt a földbe ültették.

-Mert tudjátok, hogy van egy világ a miénken túl, egy távoli világ, közeli és láthatatlan, ott élnek a boszorkák és a gombaszellemek is, az utóbbiak beszélni is tudnak, még saját nyelvük is van.-mondta Pali bá. És ekkor megjelent egy rongyos, barna ruhát viselő, kócos fejű teremtés.

-Bugul, a fapásztor vagyok.–mondta. Meg kell hagyni nem volt túl vonzó jelenség, ő ezt valószínűleg tudta is magáról, de később kiderült, hogy dolgos kis emberke, aki nagyon vágyik emberi társaságra.

-Éjszaka jönnek elő, hogy befejezzék azt a munkát, amit az emberek nem fejeztek be. Kaszálnak, őrzik a bárányokat, aratnak.–mondta Pali bá, aki annyit tudott még Bugulról, hogy az erdőben egy közeli romvárban lakik.

-Ha akarod, leszek a tolmácsod és lefordítom azt, amit a gombák és egyéb lények beszélnek.-ajánlkozott Bugul. Miután rábólintottam Ellát kézen fogta, mi meg követtük, és hagytuk, hogy elkísérjen minket a Gombák birodalmába, mert amint jobbra, balra néztem hirtelen különböző, szebbnél-szebb gombák nőttek ki a földből.

-Ez itt az Aprópénzecske gomba, ez meg a gonoszkás Susulyka, amott meg az Ökörnyelv gomba, akit Cserepes Gereben néven ismernek az emberek. Ők lesznek az útitársaink, jó?

-Persze, jó lesz. -mondtuk, mivel még egyikről sem hallottunk. És láss csodát hirtelen a gombák úgy beszéltek, hogy értettem, amit mondanak. Amikor kérdeztem őket válaszoltak.

Apró Pénzecske kezdte: „A gombák eleinte mind egyformák voltak, aztán szürkeségüket megunva, új ruhát öltöttek magukra.-kezdte kísérőnk a gombák bemutatását.

-Ehhez a Virágok Hercegének a segítségére volt szükségünk. Ő teremtette meg a gombák Hét Nagy nemzetségét, és azóta, másfélmillió rokonunk él a Földön, akik aszerint különböznek egymástól, hogy hol születnek. Némelyikünk képes akár oxigén nélkül is élni pár napig, míg mások misztikusak, futurisztikusak, gyógyító hatásúak.

-De egy nap elkezdtek divatozni.-vette át a szót Susulyka. Az egyik gomba pöttyöket rakott magára, a másik gallért, a harmadik bocskort, a negyedik a színeiben a rókára akart hasonlítani, a Szegfűgomba illatozott, a Tinóru bumfordi, kedves jólelkű teremtés lett, az Őzláb gomba hosszú, zsiráf nyakával lenézte a többieket, a föld alatt élő Szarvasgomba meg kacér lett, azóta is magához csalja a disznókat, és flörtöl velük. A Golyógomba csillagformát öltött és így tovább.

De a legrejtélyesebbek mind között,-vette át a szót Bugul, és hosszú, hatásos szünetet tartott mielőtt kiejtette, hogy-a Varázsgombák azok, akik kapcsolatot tudnak teremteni a túlvilági szellemekkel.- És amikor ezt Bugul kimondta hirtelen szögletes mértani alakzatok jelentek meg a szemeink előtt, káprázatos színekben, amik építészeti struktúrákká nőttek, ragyogó színekben pompázó kőfalakká: arany, ónix és ében színekben, egész a látóhatár pereméig, mérhetetlen távlatokba nyúlva. A talajra vetülő napfény egy fenséges jármű méretét és alakját öltötte fel, egy diadalkocsiét, ami elé olyan teremtmények voltak befogva, amilyenek csak a mitológiában fordulnak elő. Ellának egy sasfejű, sasszárnyú ló, nekem egy kentaur és egy nyúlfejú antilop.

-Menj innen te tapló!-kiáltás józanított ki és rántott vissza minket a jelenbe.

-Ki kiabált?-fordultam Pali bához.

-A laska gomba.-felelte a mester.

-De téged csak enni lehet, míg belőlem, kalapot, terítőt, táskát tudnak készíteni.-vágott vissza a laska gombának a tapló.

-Ez igaz.-helyeselt Pali bá, aki ezek szerint szintén értette a gombák nyelvét.

-A taplógombát hamuval, vízzel, lassú tűzön öt napon át főzzük, majd a szálkás rész eltávolítása után kalapáccsal “megpotyoljuk”, ezután kifaragjuk, majd nyújtjuk, szabjuk, vasaljuk és préseljük. Azokból lesznek a gyönyörű, vásári portékák.-magyarázta.

Ekkor iszonyú bűz csapta meg az orrunkat. Mi ez a borzalmas szag?

-Ezt az erdei szömörcsög produkálja.-nevetett fel Bugul. -Ezért nevezik Szemtelen, Szemérmetlen Szömörcsögnek. A fiatal példányokat pedig Boszorkánytojásoknak.

És láttuk a részben a föld alatt elhelyezkedő fiatal gombákat, melyek tojás alakú, zárt burokban voltak. Valóban egy tojáshoz hasonlítottak. A burok középső rétege vastag, zöldes színű volt, és közelről, alaposabban tanulmányozva szivacsos-kocsonyás állományúnak tűnt. A gomba ilyenkor még szagtalan.-mondta Pali bá.

Aztán később láttuk, amint a Boszorkánytojásból néhány óra alatt kifejlődött a teljes gombatest, ami hegyes, harang alakú volt, az ízletes kucsmagombákra emlékeztetett, de külső felülete, feketés-zöld színű lett, és hamar elnyálkásodva erős dögszagot árasztott.

-Az emberek nem tudják, hogy a Szömörcsög forrázás után ezt a szagot elveszíti.-mondta Pali bá. Az igaz, hogy a gomba tetején található "süveg" felhasználhatatlan, a tönköt viszont egyes vidékeken nyersen eszik, máshol ecetes savanyúságként használják fel, íze a retekhez hasonlít. A fiatal "boszorkánytojások" többféleképpen felhasználhatók, salátának, vagy különböző mártásokkal fogyasztják.

Ekkor csengettyű hangot hallottunk.

-Megszólalt a Feketepelyhes Csengettyű gomba.- mondta Apró Pénzecske, és a gomba kristálytisztán giling-galangozott, mintha figyelmeztetni akart volna, hogy veszélyes területre léptünk be.

És igen megláttuk a messziről szép, piros kalapjáról  felismerhető, híres, hírhedt légyölő galócát, amelyet többnyire fehér, pehelyszerű foltok borítanak. A gomba tönkje is fehér volt, nagy, karéjos, ernyedten lelógó gallérral. Ekkor egy nagy fehér Holló repült oda hozzánk.

-Te ki vagy és miért jöttél?-kérdezte Ella.

-Azért jött, hogy elmesélje a Hétpöttyös légyölő galóca történetét.-mondta Ökörnyelv. És a holló már károgta is, érthető „hangon”, amiből kiderült, hogy a Légyölő úgy keletkezett, hogy a „Létezés" istene a földre köpött, abból lett a galóca, a fehér szemölcsök rajta meg a nyála. Miután a Nagy Fehér Holló őse megtapasztalta az isten erejét, annyira felvidult, hogy azt kérte tőle, hogy a gomba örökké nőjön a Földön. De valami félre sikeredett, mert amikor megették az emberek, volt, akiből dühöt váltott ki, másokból vidámságot, úgy hogy örömében ugrándozott, táncolt, énekelt, míg a harmadikból szomorúságot.

És ekkor megszólalt a Hétfoltos légyölő galóca:

-Nem bírom ezt a sok rosszat hallani rólunk Légyölőkről, mert ha nem tudnátok, én Szerencséthozó gomba vagyok, hiába hasonlítasz a varangyos békához!-fordult a Légyölő a Fehér Hollóhoz.

-Az angolok mégis úgy hívnak téged és nem Szerencséthozónak.-feleselt vele a Nagy Fehér Holló. -Mivel meg kell hagyni szép a külsőd, de a bensőd! Nahát, az halálos mérget takar!

Mivel későre járt, így ezen a ponton ott hagytuk a Hétpöttyös Légyölőt, hagy vitatkozzanak tovább a Hollóval, mi meg folytattuk utunkat. Egy kis patakhoz vezető lejtőn, a fák gyökerei közötti talajráncokban és az erdő talaján lévő kiégett lyukakban végre egyre több kucsmagombát találtunk. Némelyikük hüvelykujjnyi, mások meg nagyobbak voltak, akkorák, mint egy ököl. Ezek a Tüzes kucsmagombák, -magyarázta Pali bá-kizárólag és bőségesen a nemrég leégett erdők hamuszürke holdbuckáin nőnek.

És valóban a leégett területeken legalább száz Tűz kucsmagomba volt látható egy autóháztető méretű területen keskeny, hosszúkás, méhsejt-szerű mintákkal díszített kalapot növesztettek, és enyhe füstös illatot árasztottak. Ahogy leguggoltam, hogy levágjak egy gombát a száránál, fél tucatnyit pillantottam meg néhány méteren belül. Végül, két majdnem teli zsákkal és hosszú úttal a hátunk mögött, fejeztük be a napot. A lefelé mászás könnyebb volt, de néhány másodpercenként meg kellett állnunk, hogy újabb gombafürtöket gyűjtsünk be. Alkonyodott.

-Nemsokára sötétségbe borul az erdő.-állapította meg Pali bá az égre nézve,- így jó lesz sietni! Szerencsére a világító, foszforeszkáló gombák elkísértek minket az erdei ösvény végéig, onnan meg már megpillantottuk a hazafelé vezető utat. Ott el is búcsúztunk Apró pénzecskétől, Susulykától és Ökörnyelvtől, na meg Bugultól a fapásztortól. A legközelebbi viszontlátásig!-visszhangozta az erdő barátaink hangját, akik addig integettek, míg el nem tűntek a szemünk elöl.  

.