A szerelmes szobrász

A szerelmes szobrász.

Egy Korvin nevű szobrász egykor, kedves és szelíd ember volt, aki egy hegyi faluban arról vált híressé, hogy lélegzetelállító szobrokat tudott faragni a régió híres márványából.

A dolog úgy kezdődött, hogy Korvin a Kőhegy lejtőin élve el volt ámulva annak vad szépségétől. A sziklák változó fénye, a vadvirágok finomsága és a szél visszhangja megmozgathatta a képzeletét, és arra ösztönözhette, hogy ezeket a fenségeket márványban örökítse meg. Amikor egy-egy remekművel kész lett a falusiak megesküdtek rá, hogy az öröm, a bánat és a szerelem suttogását hallják alkotásaiból visszhangozni.

A falusiak ezen a vidéken szerényen éltek, a mezőgazdaságra, a kőfejtésre és a kézművességre támaszkodva tartották fenn életüket. A közösség emiatt úgy tekintett a Kőhegyre, mint megélhetési forrásra és szakrális egységre. Korvin szobrait ritka luxuscikkekként becsülték, amelyek a mindennapi élet egyszerű, mégis mély érzéseit tükrözték. Az időnkénti nehézségek, például a rossz termés, a kemény tél vagy a személyes veszteségek idején Korvin művészete kiemelt szerepet játszott a falusiak vigasztalásában. És Korvin a falut olyan szobrokkal ajándékozta meg, amelyek ünnepelték örömeiket és enyhítették bánatukat. Nagylelkű volt, mert a szegényeknek apró szobrokat faragott ajándékba - nem nagyszabásúakat, hanem múló képeket, mint egy virágzó virág vagy egy repülő madár, megpróbálva megörökíteni az elveszett dolgok töredékeit.

Korvint tehát minden nap a körülötte élők érzelmei, álmai és történetei ihlették meg. Megfigyelte az embereket és általuk ihletett alkotásai egy-egy új történetet tartalmaztak, ünnepelték az őt körülvevő közösség életerejét és szellemét.

De egy végzetes napon katasztrófa történt. Egy földcsuszamlás pusztított a faluban, és Korvin saját magát hibáztatta, mivel úgy vélte, hogy a kőfejtése meggyengítette a terepet. Az eltűntek között volt, egy fiatal nő, Lara is, aki Korvin múzsája volt. Lara mosolya, melegsége és életkedve örömtől, reménytől és gyengédségtől teli szobrokra ihlette. Jelenléte a szerelemhez szóló ódaként formálta Korvin műveit. Amikor harmadnap sem találták meg Larát, Korvinon elhatalmasodott a bűntudat, visszavonult a hegyekbe, és megfogadta, hogy soha többé nem alkot.

Évek teltek el, és a legendák gyarapodtak. Az emberek azt állították, hogy Korvin szíve megkeményedett, mint a kövek, amelyeket egykor faragott, és többé nem érinti érzelem vagy együttérzés, mert míg korábban történeteket mesélt, együtt nevetett a falusiakkal, és a közösség szeretett alakja volt, addig a tragédia óta visszahúzódóvá vált, és csak a hegy kíméletlen adományaiból élt, nem engedve a falusiak megbékélési kísérleteinek.

Korvin azonban nem tudta, hogy Lara megmenekült, egy javasasszony talált rá az erdőben, aki meggyógyította, de nem ismerte a lányt, az meg elvesztette emlékező tehetségét, így nem derült ki, hogy ki is ő.

Persze Korvin, a kőszívű férfi mivel igazi művész volt, nem tudta abbahagyni az alkotást, csak a tragédia után a műveit egy a világtól elzárt barlangban őrizte. Itt is mesterműveket alkotott, úgy mint „A hegy suttogását". Ez a szobor magát a Kőhegyet ábrázoló, magasba törő szobor volt, a hegy zord fenségét mutatta be, örvénylő széllel és vízesésszerű vadvirágokkal összefonódva. A mű, tisztelgés volt a hegy előtt, amely egyszerre táplálta és büntette Korvint.

Aztán a gyermekét ringató szülőt örökítette meg, szobrának márvány lágy ráncai melegséget és szeretetet sugároztak. Ez a mű Korvin mély csodálatát fejezte ki az anyaság előtt.

S mivel hiányoztak neki a falubéli emberek „A falu szelleme" című dinamikus szoborcsoportban rájuk emlékezett, amely egy falusi fesztivál vidámságát ábrázolta - a gyermekek nevetését, a táncoló alakok zenéjét és magának az életnek a ritmikus mozgását.

A „Csendes erő" című a botra támaszkodó, bölcsességgel, de ruganyossággal megrajzolt legidősebb faluja-béli ember portréja volt.

És még javában dolgozott, múzsája, szerelme Lara szobrán, megpróbálta megörökíteni az utolsóként látott arckifejezését. A szobor, szerelmének fényes márvány szobra lett volna, de a lány kecses testtartását, valahogy nem tudta megragadni. Pedig Korvin beleadta szívét, lelkét és minden tudását.

Egy nap, amikor Korvin elindult újabb márványért, Lara sétája során, felfedezte a barlangot. Mivel fény szűrődött onnan ki, hát bátran belépett. Először a szobrok láttán azt hitte, hogy valami szentélybe tévedt, de ahogy körbejárta a fáklyákkal megvilágított barlangot, hirtelen emlékezni kezdett, a földcsuszamlásra, a javasasszonyra, aki rátalált az erdőben bolyongva. És éppen abban a pillanatban, amikor meglátta saját szobormását érkezett vissza Korvin az újonnan kifejtett márvánnyal. Laura megijedt a férfi láttán és egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve szoborrá merevedett. Olyan tökéletes pózba, hogy senki sem gondolta volna, hogy nem szobor.

A lány „szobra” láttán azonban Korvin teljesen megdöbbent! Ki járhatott a barlangjában, aki ilyen tökéletesre alkotta Larát, ami neki sehogy sem sikerült? És persze a kecses szobor láttán előtört minden bánata, így hosszú ideig csak állt és bámulta a szobrot.

„Ó éppen így állt, ilyen fenséggel, amikor először vallottam neki szerelmet!"-kiáltott fel hangosan. "Csak egy kicsit fiatalabb volt." Ekkor megszólalt a háta mögül a javasasszony, aki követte Larát, nehogy baja essék, és Korvinnak azt válaszolta, hogy

-„Annál nagyobb a kőfaragó remeklése, hogy olyannak alkotta meg a szobrot, mint amilyen Lara volna, ha most élne.”- Ekkor Korvin közelebb ment a szoborhoz és ismét felkiáltott: -"Ez a szobor lélegzik és a szemében is élet van!"

Erre Lara megmozdult, a karját Korvin nyaka köré fonta. Nagy volt a boldogság. A javasasszony megvitte a jó hírt a falusiaknak, mindenki örvendezett, nem csak azért, hogy a lány él, hanem, hogy Korvin ismét vidámságot, életet hoz majd alkotásaival a faluba. És így is lett.

A legendák azóta egy titokzatos ritmusról beszélnek, amely a hegy szívéből árad - egy halk, rezonáló lüktetésről, amely csak a legcsendesebb éjszakákon hallható. Egyesek szerint ez a lüktetés a hegy életereje, mások szerint Korvin és Lara boldogságának hangja.