Eugén a krokodil, aki félt a papucscsőrű madártól

Eugén a krokodil, aki félt a papucscsőrű madártól.

Ma mennünk kell a F.Á.N.K-ba!

Hova?

A F.Á.N.K-ba.

Ez valami jóféle vendéglő? Remélem, hogy van csirkecomb, de legalábbis békacomb az étlapon. Már oly régen ropogtattam!-mondta Sylvette, a róka és a finom falatokra gondolva megnyalta a szája szélét.

A F.Á.N.K az a Fővárosi Állat és Növény Kert rövidítése. –világosította fel D’Artagnan, a kandúr róka komát.

Ja, ezt nem tudtam.

És mi okból?

Hát Eugén 50 éves lett és nagy ünnepséget rendeznek a tiszteletére.

Ő a nagykövet barátja?

Hahaha, nem igazán, mert ő egy krokodil! És ráadásul nem is akármilyen fajta ugyanis Gusztávnak, a hírhedt 900 kilós, tanganyikai krokodilnak a fia.

Jesszusom Pepi! Akarom mondani D’Artagnan.

A Tanganyika-tó környéke volt a vadászterülete és gyakran támadt a halászokra, illetve fürdőzőkre, még a saját faját sem kímélte, krokodilokat is könnyedén elejtett.

És sohasem tettek ellene semmit?

Dehogynem, többször is! Legutoljára, tán úgy 15 éve egy krokodil vadász segítségével próbálták befogni Gusztávot. Az expedíció utolsó éjszakáján a csalinak kihelyezett kecske eltűnt a csapdából. Azt viszont nem tudni, hogy Gusztáv él-e még?

És hogy került ide a fia hozzánk?

Kalandos úton. Először egy Mississippiből származó férfi vásárolta meg Afrikában, aztán eladta a berlini állatkertnek, de mivel ott osztoznia kellett a területén a többi hüllővel, így Stuttgartba került, ott meg nem volt kifutó pályája, így onnan hozták hozzánk Budapestre.

Szóval itt fogja tengetni nyugdíjas éveit?

Hát igen kb. A lényeg, hogy a nagykövet azt mondta, hogy próbáljunk a közelébe férkőzni, és valami szaftos történetet megtudni tőle.

Így mondta, hogy szaftos? Ez nem vall a nagykövetre.

De pontosan így fogalmazott.

Nem úgy, hogy faggassuk ki, hogy hány embert tűntetett el a gyomrában?

Jaj ne, ezt hallván végigfut a hátamon a hideg.

Szerinted mit utál legjobban a krokodil? Bekenjük a testünket olajjal, vagy inkább álruhában közelítsük meg? Mindjárt kérek veszélyességi pótlékot a nagykövettől.

És mit érsz a pénzzel, ha megesz a krokodil? Így győzködte egymást a 2 jóbarát, de végül a balsejtelmük nem igazolódott be, mert Eugéne egy nagyon nyugodt, jó természetű aligátor volt. Sőt mi több félénk és madárfóbiás.

Ezt persze csak az Eugénnel való találkozás után tudta meg Sylvette és D’Artagnan. Amikor a Nagy tó partján lévő Krokodilház nádfedeles házához értek az állatgondozó éppen enni adott az ünnepeltnek.

Kit keresnek?-kérdezte barátságosan.

Eugént a krokodilt.

Ma nagyon stresszes és feszült.

Na, még ez is.

Miből lehet erre következtetni?

Hát a lábmozgásáról, meg a testtartásáról!

És mi nyugtalanítja?

Nem tudom, pedig már 30 éve én foglalkozom vele, a szemem előtt nőtt fel, de ilyennek még nem láttam.

Boldog félévszázadot kívánunk, tisztelt krokodil úr!-kezdte az ismerkedést Sylvette, amikor Eugén bekapott egy belógatott csirkét. De miután lenyelte a madarat egészben, idegesen csapkodni kezdett ide-oda a farkával, válasz helyett.

Visszajöhetünk később is…, ha nem jó az időpont!-mondta Sylvette. Eugene azonban válaszként felé kapott. A róka még az őket elválasztó üvegen keresztül is olyan félelmetesnek találta a krokodil szélesre tátott száját, hogy hátra ugrott ijedtében.

Vagy találkozhatunk kint is a Nagy tónál, a kellemes madárcsicsergés majd megnyugtatja az idegeit!

Éppen hogy nem!-Szólalt meg D’Artagnan és Sylvette legnagyobb meglepetésére a krokodil.

Uraim, jó hogy jöttek! Kérdezni szeretnék önöktől valamit. Amikor az állatkertbe beléptek találkoztak a Papucscsőrű madárral?

Hogy kivel? Milyen madárral?

A Papucscsőrűvel.

Hm, nem hogy nem láttam még ilyen madarat, de még csak nem is hallottam ilyenről.-tette hozzá Sylvette.

Pedig a Nagy tóban élő szajkó szerint, 2 példány ma érkezett az állatkertbe.

És ez mennyiben érinti önt tisztelt Eugén!

Hát rettegek tőlük!

Mi van? Ön a legendás Gusztáv fia? Egy madártól?

Hogy önök milyen tudatlanok!-csattant fel Eugén és krokodil szemei szikrát szórtak.

Biztos azért nem tűntek fel önöknek a papucscsőrű madarak, mert itt Európában gólyának nézik őket, talán azért, mert amúgy ők is Egyiptomból jönnek.

Megosztaná az ismereteit velünk kedves Eugén?

Majd inkább én!-szólt közbe Gréta, a gondozónő.

Hát azt lehet mondani, hogy a papucscsőrűek rendkívül aranyosan néznek ki, olyanok, mint mesebeli rajzfilmfigurák. Fakó szürke tollúak, átható kék, troll szeműek, ami miatt nem tűnnek igazán valódinak. Reptükben viszont annál könnyebb őket megkülönböztetni a gólyáktól, mert ők sokkal lassabban csapkodják a szárnyaikat, mint azok. Na meg a legfőbb ismertető jelük, hogy a világ madarai közül a harmadik leghosszabb csőrrel rendelkeznek, ami lehetővé teszi számukra, hogy rendkívül nagy zsákmányra, például bébi krokodilokra is vadászhassanak. Csőrük borotvaéles széleivel gyorsan lefejezik zsákmányukat, mielőtt egészben elfogyasztanák. Szóval emiatt retteg tőlük Eugén!

Valami rossz gyerekkori emléke volt ezzel kapcsolatban?

Igen.-szólalt meg Eugén, láttam, amint az egyik testvérkémet lefejezett egy papucscsőrű és megette! Azóta rettegek tőlük. És az emlék hatására, krokodil könnyek potyogtak a szeméből.

Most, hogy ennyi mindent megtudtam ezekről a cipőcsőrűekről, szerintem a vízilovaknál láttam őket.-mondta Sylvette.

Jesszusom! Hát akkor közelednek.–kiáltott fel Eugén.

Mert?

Mert a vízilovak jelenlétéből profitálnak. A víziló a mozgásával megzavarja a vízben lévő halakat, így a papucscsőrűek könnyen lecsaphatnak rájuk. 

Ekkor Gréta, Eugén megnyugtatásául a következőket mondta: Eugén, a cipészmadarak (ő így nevezte a papucscsőrűeket) éjszaka táplálkoznak, szóval nem vagy veszélyben.

Ekkor hangos csőrcsattogtatást hallott Sylvette és D’Artagnan, s amikor felnéztek az égre a fejük felett repült el egy gólya csapat, kelepelésük úgy hangzott, mint egy gépfegyver. Eugén ijedtében a víz alá merült.

Megnyugodhatna már,-mondta a gondozónő, -hiszen a papucscsőrűek általában némák, csak udvarlás vagy üdvözlés közben csattogtatják hangosan a csőrüket. A gólyacsattogástól meg az különbözteti meg az ő hangjukat, hogy a papucscsőrűek magas hangú nyüszítést adnak ki, sőt, tehénszerű „mú” hangokat is a kelepelés mellett.

Szóval a gonosz, gyilkos Gusztáv fia, Eugén egy igazán gyáva krokodil. –súgta D’Artagnan Sylvette fülébe, de hangosan csak annyit mondott, hogy-szerintem a nagykövet elé megyünk, és majd  visszajövünk vele az ünnepelthez!

Rendben.-bólintott rá Gréta,- önök tudják. Addig felteszek egy tanganyikai dalt Eugénnek, hagy érezze otthon magát ezen a nagy napon!

Sylvette és D’Artagnan, akiket viszont kíváncsivá tett a krokodilvadász madár története, azonnal a Nagy tóhoz siettek, hogy megnézzék, hogy tényleg él-e két példány a budapesti állatkertben. Éppen madár show volt a tó előtti parkban, ahol minő véletlen, a papucscsőrű madarakról beszélt a madárház tudós professzora:

"Ez a madár régóta lenyűgözi a civilizációkat! Az ókori egyiptomiak falfestményein és hieroglifáin szerepeltek, a neve Abu Markub volt. A név, mint látják a madarak igen jellegzetes csőrére utal. Sajnos, a papucscsőrű madarak iránt nagy a kereslet mind az állatkertekben, mind a magángyűjtők körében, mert ritkák. 20 000 amerikai dollárért is eladhatók, ami az állatkerti kereskedelem legdrágább madarai közé teszi őket. Amikor Afrikában jártam, a helyi idegenvezetőnek fizetnem kellett azért, hogy speciális madárlesésre vigyen. Ehhez messze el kellett térni a kitaposott útról, és be kellett menni az általuk lakott mocsarakba, ahol rejtett életmódot élnek. És ott tapasztaltam, hogy a sekély vízben állva, amikor zsákmányt észleltek, lemerevedtek, előrenyújtott nyakuk és fejük tartották meg az egyensúlyukat. Amikor elkapták a zsákmányt, a papucscsőrű madarak egyik oldalról a másikra forgatták a fejüket, így szabadultak meg a felesleges növényzettől, ami a csőrükbe akadt, miközben csőrükben megtartották a zsákmányt. És még mielőtt megette volna áldozatát, lefejezte! 

A tömeg felhördült ezt hallván. No pánik! -mondta a professzor, ránk emberekre nézve nem jelentenek fenyegetést. Például amikor engem az egyik meglátott, rám pillantott, sőt mi több mélyen a szemembe nézett, aztán felrepült. Kelepelése a gólyákra emlékeztetett, noha a pelikánokkal állnak közelebbi rokonságban. És végezetül megosztanék önökkel egy mesét, amit egy kis falu, legöregebb asszonyától hallottam Afrikában!  Sylvette gyorsan elővette a jegyzetfüzetét, amibe a következő történetet kanyarította:

A papucscsőrű madár meséje

"Egy olyan világban, ahol varázslatos lények szabadon kószálnak, Afrika szívében egy misztikus mocsár rejtőzött. Ebben az elvarázsolt mocsárban élt egy különös madár, a papucscsőrű. De ez nem akármilyen madár volt; hanem ősi titkok és elveszett kincsek őrzője. A papucscsőrű képes volt kommunikálni a mocsár más teremtményeivel, sőt, még a növényekkel és a fákkal is. Ez a madár nagy, cipő alakú csőrével képes volt megnyugtatni a vizet és békét hozni az ott élő állatoknak. Jelenléte biztosította, hogy a mocsár szentély maradjon, amelyet nem érint az idő. A környékbeli falusiak halkan beszéltek a papucscsőrűről, és meséltek arról, hogyan mentette meg egykor őseiket egy nagy áradástól. Úgy hiszik, hogy a papucscsőrűnek mágikus ereje van, és hogy előre látja az elkövetkező eseményeket. A legenda szerint bárki, aki elnyeri a papucscsőrű bizalmát, teljesül egy kívánsága, de csak akkor, ha a szíve tiszta és a szándékai nemesek. A telihold fényénél a papucscsőrű igéző táncot járt, szárnyai éteri fényben csillogtak. Ez a tánc a mocsár ősi szellemeinek megidézésére szolgáló rituálé volt, amely a föld védelmére szólította fel őket. A falusiak gyakran hagytak gyümölcs- és virágáldozatokat a mocsár szélén, remélve, hogy megpillanthatják a papucscsőrű, cipőpatkó, cipőpamacs, cipőfarkú madár varázslatos táncát, és áldását kérhetik.

Ettől a naptól kezdve a mocsár teremtményei minden probléma esetén tudták, hogy számíthatnak, szeretett papucscsőrű hősük bölcsességére és bátorságára. Így terjedt el messze földön a cipőfarkú tündér meséje, amely a bátorság, a bölcsesség és a tiszta szív erejének lett a bizonyítéka."

A hallgatóság megtapsolta a professzort. A két papucscsőrű madár ekkor fogta magát és felrepült a tó fölé. Ott köröztek. Idő közben megérkezett a nagykövet és a két jóbarát vele együtt vonult át Eugén nádtetős lakhelyéhez. 

"Na milyen szaftos történetet tudtatok meg Eugéntől?-kérdezte a nagykövet Sylvette-től és D'Artagnantól. 

A két jóbarát egymásra nézett.

Semmi szaftosat, csak annyit, hogy Eugén retteg a papucscsőrű madártól. És mintha a nevét meghallotta volna a nagykövet elé repült egy díszpéldány.

Milyen mulatságos ennek a madárnak a csőre! Akkora, mint a papucsom!-nevetett a nagykövet. A két jóbarát egymásra kacsintott, majd felnevetett a nagykövet szórakozottságán, hogy nem ismerte fel a madarat, akiről épp az előbb meséltek neki.

Hát ez nem sok! De kezdődik az ünnepség, majd utána megbeszéljük.-mondta a nagykövet. És ekkor Eugént a gondozója kicsalogatta a szabadba.

Sylvette és D'Artagnan! Készítsetek gyorsan egy szelfit vele!-kiáltotta a nagykövet. És a két jóbarát így is tett. Amikor aztán otthon megnézték a fotót, a legnagyobb megdöbbenésükre a hátuk mögött ott volt a papucscsőrű madár is! Szemét leszegve pontosan Eugénre fókuszolt.